Kirekesztő gondolatok
március idusára – hadtörténészként és igazgatóhelyettesként jegyezve.
Szerkesztőségi vélemény.

„Nemzetünk, családjaink leghalálosabb
ellensége” az „idegen lelkiség” állította egy helyi újságban megjelent
cikkében a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium igazgató-helyettese.
Kosaras Péter Ákos az Indexnek azt mondta, hogy írásában azokat nevezte
idegen lelkűeknek, akik nemmel szavaztak a tavaly decemberi
népszavazáson az elcsatolt országrészek magyarjainak adandó
állampolgárságra. A gimnáziumi oktató szerint nem aktuálpolitizált,
amikor azt írta, hogy „könnyen jár a szája azoknak, akik csekkfüzetekben
hordozzák hazájukat, akik egyszer itt, másszor ott, de leginkább a
vörös lobogó árnyékában érzik otthon magukat”.
(Az Index
híre)

Egy jellegzetes bekezdés az idézett
írásból:
„Kitavaszodik azonban, ha a
nemzeti szellemünk öntudatos keménységével és határozottságával űzzük ki
házaink, utcáink, falvaink és városaink falai közül azt a hisztériát,
demoralizáló jelszóhazugságot, mételyt és rombolást, amely azok önző
agyából, rémlátó ijedtségéből fakad, akik nem a mienkkel azonos jogon,
nem az ezeresztendős magyar hagyományok öröklött jogán, nem őseink
bennünk élő szellemi vérkeringése, nemes önzése, százszor is megélt
helytállása szerint nézik az egyetemes magyar érdekeket, hanem saját
hazátlan nemzetköziségük olcsó prédájának tekintik a magyar
életet.”

Veszélyes
állítások ezek, főleg egy történész, történelemtanár szájából. Aki
tanult történelmet, és tisztában van a szavak és fogalmak, illetve a
történelem mélységeivel, nem fogalmazhat így. Tudnunk kell a szavak
súlyát. Felelősséggel tartozunk azokért, akiket
nevelünk.

S ha valaki mindezt mégis
vállalja??

* * *

Imrédy Béla, Szálasi Ferenc még nyíltan szólított fel
kirekesztésre, nyíltan beszéltek élettérről, nyíltan fogalmaztak vörös
rongyokba öltözött városokról. (S Kun Béla, Révai, Rákosi, s ’56 után
nemegyszer Kádár is a hatalom gátlástalanságának dühével, nemegyszer
gyűlölettel telve beszélt.)

A
korábbi nyíltságot napjainkra a sunyi kódolt beszéd váltotta fel. (Ez is
jelzi: akik így szólnak, tudják: emelt fővel nem vállalható, amit
tesznek.)
Emlékszünk azokra, akik nemrég még a trianonozó
antiszemitákat tartották vezéregyéniségeiknek? S azokra, akik az izraeli
zászlót lepedőnek nevezték, amikor eltaposták? S akiknek csak a nyelvük
bicsaklott meg vagy kábító cukorka hatása alatt voltak, amikor
„büdöszsidóztak”?
Tudjuk: a csekkfüzetek és bankártőke
fogalmak a kódolt beszéd jellegzetes elemei, a mindenkori antiszemita
gondolatok alappillérei. Mint ilyenek, igen alkalmasak a kirekesztés, és
gyűlöletkeltés céljára.
Oda kellene figyelni végre a szavak
jelentésére.

Lehet-e kirekesztő egy
történelemtanár? Nyilatkozhat-e igazgatóhelyettes a fenti szellemben?

A közreadott vélemény súlyát
növeli, ezáltal az esetet különösen súlyosbítja, hogy az illető
kijelentést megfogalmazó egy katolikus gimnázium igazgatóhelyetteseként,
gyakorló hadtörténészként, történelemtanárként lépett fel.
A
történész véleménye is mindig szubjektív szűrőn át érvényesül, ám az a
kérdés, hogy ez a szűrő milyen irányban, és mennyire szűr. A történelem
folyamatainak, személyeinek megértéséhez, megértetéséhez minél inkább el
kell vonatkoztatnia önmagától, saját ideológiai elhelyezkedésétől, hogy
távolról, minél tágabb szemszögből nézve helyezhesse megfelelő
kontextusba vizsgálatának tárgyát.
A történész teendője –
akármennyire is szeretnék ezt bizonyos iskolák feledtetni és eltörölni –
nem az értékelés, nem a bírálás, hanem a múlt eseményeinek bemutatása.
Lehetőség szerint minél inkább ideológiáktól mentesen.
A
történelemtanár feladata – ha lehet – még nagyobb. Ő formálja ugyanis
azokat, akikből a jövő generáció tagjai, köztük a következő korszak
történészei lesznek. Így még inkább oda kell figyelnie arra, hogy
hagyja, sőt: segítse elő a diák saját véleményét kialakulni. A tárgyi
tévedéseket, pontatlanságokat igazítsa ki, ám ne határozza meg a diák
számára, hogy ki a „jó” és ki a „rossz”.
A történelemtanár
jelentős hatással van a felnövekvő nemzedékek véleményének formálására.
Értelemszerűen nagy a felelőssége tanítványai ideológiai nevelésében is.
Ebben pedig mindenkinek követni kéne a tárgyilagos történelemtanításra
vonatkozó (a szakma által több mint egy évtizede elfogadott)
legfontosabb alapelveket.
Ha a tanár megfelelően kezeli a
problémát, akkor ezzel mintát adhat a közélet más szereplőinek is.

Nem tűrhetjük az uszítást. Különösen fölháborító, ha az
„fentről”: katedráról, vezetői székből, hivatalból
érkezik.

Kínos, ha egy történész,
történelemtanár figyelmét kell felhívni arra, mi a különbség a tényszerű
értékelés, elemzés és a fröcskölő demagógia; a mindenkit megillető
vélemény és a másikat semmibe vevő kirekesztő minősítés
között.
Épp egy hadtörténész ne tudná, hogy milyen
következményei voltak az első világháború elvesztésének? Neki kellene
megmagyarázni, mi a nagyhatalmak és mi az önállósodni, elszakadni kívánó
nemzetiségek szerepe a trianoni békében?
Ehhez képest így ír:
„Csak ha kikezdik hagyományainkat, életstílusunkat, úgy taszíthatnak
végleg katasztrófába bennünket, mint tették az ún. őszirózsás forradalom
hazug humanizmusával, hazaáruló könnyelműségével…”
Egy
történész ne tudná, szakmailag mennyire megengedhetetlen az alábbi
megközelítés: „Petőfi, Kossuth vagy Görgei nem énekelték volna az
Internacionálét. Csak a Himnuszt.”
Mi tudjuk, miért
teszi.

Az alapkérdés: Szakmailag
alkalmas-e arra, hogy diákokat tanítson, valamint egy iskola (egyik)
felelős vezetője legyen az, aki ilyen gondolatokat fogalmaz
meg?

A
szerkesztőség

Az Index
cikke
Állásfoglalás
a tárgyilagos történelemtanításról
Állásfoglalás
a kirekesztés ellen