A levéltári iratok titkosításának feloldására alakult „ügynökbizottság” tagjaként Ungváry Krisztián történész a Kiss László alkotmánybíróval való pereskedésében a saját bőrén tapasztalhatta, hogy az érvényben lévő jogszabályok mennyire hátráltatják a pártállami diktatúra működésének megismertetését. (Pelle János interjúja a hvg.hu-n)

Ungváryt két és félmillió forint kártérítés megfizetésére kötelezte a Legfelsőbb Bíróság. A pénz előteremtését célzó akciót a Facebookon kezdeményezte Váczi Imre, a Biszku-film levetítése előtt pár nappal. Kiss, az egykori egyetemi párttitkár ugyanazzal a logikával érvelt a törvény előtt, mint a közélettől régen visszavonult Biszku Béla, a korai Kádár-korszak véreskezűnek tartott belügyminisztere: csak véleményének adott hangot, amit a hatóságoknak nem volt kötelező megfogadniuk.

hvg.hu: Fel lehet-e építeni a demokráciát olyan emberekkel, akik a diktatúrában, illetve állampárti rendszerekben szocializálódtak? Természetesen nem kétkezi munkásokra gondolok, hanem politikusokra, bírókra és más, közéleti személyiségekre.

Ungváry Krisztián: Elvileg nincs akadálya ennek, volt erre példa a Német Szövetségi Köztársaságban, 1945 után. Akkoriban a volt náci elit elég jelentős részét így vagy úgy integrálták a német társadalomba. De ennek volt egy lényeges feltétele. A kompromittált elit úgy lehetett része a demokratikus berendezkedésnek, hogy mélyen hallgatott az előző rendszerben való szerepvállalásáról, nem lehetett büszke arra, amit 1945 előtt elkövetett.

A kelet-európai rendszerváltásoknál viszont nem történt tabula rasa, hanem evolúciós módon alakult át a rendszer. Igy a rendszerváltások mindenütt csak részlegesek lehettek. Magyarországon ugyanúgy, mint mondjuk Romániában vagy Bulgáriában. A  szerepvállalók a legkisebb mértékben sem érzik úgy, hogy szégyellniük kellene magukat, hiszen még a leginkább kompromittálódott tagjait sem vonták soha felelősségre. Ezért tűnik nálunk a demokratikus berendezkedés ingatagabbnak, mint mondjuk Németországban, 1955-ben.

hvg.hu:  A múlt feltárása, a diktatúra önkéntes kiszolgálóinak kiszűrése a történészek dolga, akiket az igazságszolgáltatás akár el is marasztalhat. Mint most önt.

U.K. : Figyelembe kell venni, hogy Magyarországon akadályozza leginkább a jogrend, személyiségi jogokra hivatkozva, a közelmúlt megismerését. Például Csehországban, a volt NDK-ban vagy Szlovákiában azok a személyek, akik az elmúlt pártállami rendszerben fontos pártfunkciót töltöttek be, nem lehetnek köztisztviselők. Olyasmi, mint ami nálunk történt, vagyis hogy egy volt egyetemi párttitkár alkotmánybíró legyen, ott elképzelhetetlen. Ott abból indulnak ki, hogy ha valaki párttitkár volt egy diktatórikus rezsimben, akkor felelősséget vállalt érte, uralt egy párthatásköri listát, azaz dönthetett emberek sorsa felett. Kérdéses, mennyire szabad ilyen embert bevonni egy demokratikus struktúrába, azok után, hogy az érintett még tanulóidőt sem kapott, hogy elgondolkodhasson a két rendszer közötti különbségen.

hvg.hu: Nem vagyunk elkésve?

U.K.:  Még most is lehetne tenni ezen a téren. Tény, hogy a rendelkezésére álló dokumentumok alapján nem lehet száz százalékosan mindent bizonyítani, de azért így is elegendő forrásunk van az 1956 és 1990 közötti időszakra vonatkozóan, jóval több, mint a huszadik század első feléből rendelkezésünkre álló dokumentumanyag. Ennek alapján történészként állíthatom, megalapozott következtetéseket tudunk levonni a különböző közszereplők előéletéről. Sőt a legtöbb esetben nyilvánvaló bizonyítékok vannak.

hvg.hu: Vagyis ha akarnánk, még most is kiszűrhetnénk a volt párttitkárokat. Csak a függetlenítettekre gondol, vagy azokra is, akik más irányú munkájuk mellett töltötték be ezt a funkcióit?

U.K.:  Az összes párttitkárra gondolok. Csak elvi alapon lehet választóvonalat húzni. El kell dönteni, hogy a hajdani MSZMP diktatórikus párt volt-e, mely a magyar lakosság akaratával szemben, 1956 novemberében került hatalomra, szovjet szuronyokra támaszkodva, vagy sem. Az MSZMP diktatórikus állampárt volt, ehhez kétség sem fér. Nyilván volt sok jó szándékú ember, akik belépett a pártba, sőt, funkciót is vállalt, és igyekezett emberséges kompromisszumokat találni. De a két, eltérő természetű politikai közeget nem lehet összemosni. Vagyis ha valaki az MSZMP tagja, majd funkcionáriusa volt, majd belépett egy másik, immár demokratikus pártba, különös tekintettel az utódpártnak tekinthető MSZP-re, az illető pályafutásának hitelét kétségbe lehet vonni. Megjegyzendő, hogy az MSZP-ben mindeddig nem következett be olyan tisztújítás, mely távol tartaná a múlt árnyait. A szocialisták még mindig számtalan ponton kötődnek a sztálinista hagyományhoz. Ezt már csak azok vállalják, akik kiléptek az MSZP-ből.

hvg.hu:  Kiss László alkotmánybíróval szemben ön, hosszas pereskedés után polgári pert vesztett, melynek kapcsán két és fél millió forintos kártérítésre ítélték. Mi is volt az előzmény?

U.K.: Kiss László a pécsi egyetemen, a karok fölötti egyetemi pártbizottság titkárhelyettese volt. Ez viszonylag magas funkció, a kari pártitkárok fölött állt. Az Élet és Irodalomban 2007. május 18-án megjelent cikkemben, ami később kötetben is megjelent, a pécsi Dialógus békecsoport 1983-as szétveréséről írtam, a rendelkezésemre álló dokumentumok alapján. Az ügyben egyébként Kiss Lászlón kívül más, később közfunkciót ellátó személyek is érintve voltak: Gyurcsány Ferenc, volt miniszterelnök és Petrétei József volt igazságügyi és rendészeti miniszter.

A három ember ugyanarra a helyzetre három, különböző módon reagált. A hierarchiában a legmagasabb helyen dr. Kiss László állt, Petrétei József jóval alatta, Gyurcsány Ferenc pedig csak KISZ-titkár volt. Az ügyben mind a három embernek volt bizonyos „mozgástere”, amit igyekezett kihasználni. Érdekes, hogy a független békeaktivisták „kiszorításában” viszonylag mérsékelt szerepet játszó Gyurcsány Ferenc húsz évvel később beismerte, hogy akkor a „rossz oldalon” állt, és ezért bocsánatot kért. Kiss László volt az, aki az említett három személy közül a legkeményebb kezű pártfunkcionárius volt. Ő kezdeményezően lépett fel a Dialógus ellen, elzárkózott mindenféle párbeszéd elől, levetette a független békecsoport plakátjai, felszólalt ellene a kari tanács ülésein. És neki voltak olyan funkciói, hogy „ellenőrizte” a hallgatói információs csatornákat.

Ez a gyakorlatban ügynöki jellegű feladat, hiszen a hallgatók nem tudták, hogy az információs csatornáikat ellenőrzik. Irreleváns, hogy az így szerzett adatokat Kiss László az állampárt, vagy az állambiztonság részére továbbította, hiszen a két szervezet összeért. És az is egyértelmű volt, hogy az előbbi irányította az utóbbit, és nem fordítva. Vagyis a pártállami rendszerben a magas rangú pártfunkcionáriusok voltak a felelősek az állambiztonsági szervek által végrehajtott döntésekért, még ha az utóbbi években ezt soha derült ki egyértelműen. Mindig az ügynököket marasztalták el, holott ezek az emberek gyakran kényszer hatására tették, amit tettek. Ezzel szemben nem volt kötelező párttitkárnak lenni. Ezt a döntéshozó funkciót a párt vezető káderei a privilégiumok kedvéért vállalták el, mely jóval magasabb fizetés, külföldi utazások formáját öltötte. Az ő kezükben volt a „párthatásköri lista” mely döntő befolyást gyakorolt az értelmiségiek szakmai pályafutására, hiszen így a párt nevében dönthettek arról, ki, milyen állásban helyezkedhet el, utazhat külföldre, kaphat-e ösztöndíjat. .

hvg.hu: A Dialógus békecsoport szétveréséről szóló tanulmányát Kiss László sérelmesnek találta, most a Legfelsőbb Bíróság, polgári perben neki adott igazat. Mivel indokolták?

U.K.: Szerinte én azt állítottam a tanulmányomban, hogy ő „az állambiztonság hivatalos kapcsolata” volt a pécsi egyetemen. Mint állította, ez nem felel meg a valóságnak, mert amit ő tett, azt a saját elhatározásából tette. Hogy miért, arra nem adott magyarázatot a bíróság előtt. Azzal érvelt, hogy „ma sem lehet a dékáni hivatal pecsétje nélkül plakátokat kitenni az egyetemen”. 1983-ban viszont azt mondta: „Az országnak nincs szüksége független békemozgalmakra.”

A teljes interjú a hvg.hu-n »