Az oktatáspolitika fekete bárány. Mindenki tudja, hogy
átszervezésre van szükség, de a reformok hallatán gyakran csak a
leépítésre, az iskolák bezárására és összevonására tudunk asszociálni –
írta Botos Réka az Osztályfőnök.hu-n.

Írásunkban szeretnénk egy kicsit más nézőpontból
megvilágítani, milyen tényezői lehetnek annak, hogy a pedagógusok
megbecsültsége, a pedagógustársadalom önmagáról alkotott képe
megváltozott, és ez milyen mértékben segíti a (látszat?)reformok
térnyerését. A tanulmány kitér arra is, hogy milyen gyakorlati
megoldásokat, énvédő mechanizmusokat alkalmazhatnak a tanárok a
veszélyeztetett helyzetben. Az elméleti háttérinformációkat egy
pszichológussal folytatott beszélgetés kiemelt részletei szakítják meg,
melyek gyakorlati tanácsokat is tartalmaznak.
2. A pedagógus
szakma társadalmi presztízse

Hol
vannak a régi szép idők? Amikor a vidéki tanító, a társadalmi hierarchia
élén álló „gatyás ember” megkérdőjelezhetetlen volt: a közösség
felettes énje, erkölcsi normaadó és pszichológus – egy komplex
intézmény. A társadalmi megbecsültség sokrétű: meghatározza a tanárok
saját magáról alkotott képe, az állami szféra viszonyulása az oktatáshoz
(anyagi és szakmai oldalról egyaránt), valamint a társadalom egésze,
melyben minden iskolapolgár (szülő, diák, igazgató és annak helyettese
stb.) rendelkezik attitűddel, véleménnyel. Ezek szoros kölcsönhatásban
állnak egymással, s önbeteljesítő jóslatként teljesítik szigorú
küldetésüket: a köz véleménye hat az egyén magáról alkotott képére, és
ezek a folyamatok egymást gerjesztve eredményezhetnek a pedagógusokról
egy olyan negatív attitűdöt, mely lehetetlenné teszi a pedagógus pálya
elismertségét, s ez természetesen hatással van az oktatás színvonalára
is. Ez az ördögi kör visszájára is fordulhatna, a pozitív társadalmi
elvárások, viszonyulások segíthetnék a pedagógustársadalom belső
motivációjának, szakmai energiáinak megsokszorozását, mely magabiztosság
motiváló lehet a nehéz helyzetek megoldásában, az ésszerű reformok
megvalósításában.

A Kurt Lewin
Alapítvány széles körű felmérést végzett az országban dolgozó
pedagógusok között, melyben a kérdezetteknek egy képzeletbeli
társadalmipresztízs-ranglétrán kellett elhelyezni magukat. Az elit
szakmákhoz képest jóval lejjebb helyezték fontosságukat, ráadásul a
tanárok közötti elismertség attól függött, hogy mennyire jó hírnevű
iskolában tanít az illető. Tehát például az Apáczaiban tanító tanár úgy
érezte, a társadalom jobban elismeri a munkáját, mint például egy
gyógypedagógusét. Mindannyian tudjuk, aggodalomra ad okot, hogy ha a nem
sikerlétesítményekben dolgozó és/vagy nem „egészséges” gyerekekkel
foglalkozó tanárok nem érzik saját munkájuk fontosságát.
Mi
vezethet odáig, hogy a tanárok saját társadalmi fontosságukról sincsenek
meggyőződve?

A mai világban
elsősorban a pénz a mérőeszköz. Ha pedig bizonyos emberek azt hiszik
saját magukról, hogy az ő munkájuk ennyit (jelen esetben ilyen keveset)
ér, akkor azt gondolják, hogy a munkájuk sem sokkal értékesebb, tehát ők
maguk sem. Ez beindít egy negatív folyamatot. És most a pedagógiából
kölcsönöznék egy szakkifejezést, ezt úgy hívják, hogy
Pygmalion-effektus. Ha valakit mondjuk a társadalom értéktelennek állít
be, ezt előbb-utóbb saját maga is elhiszi, és sajnos ennek megfelelően
kezd el viselkedni, tehát a társadalom (vagy aki ezt elhiteti) joggal
bólogathat, hogy lám-lám, megmondtam, tényleg értéktelen vagy, úgy is
viselkedsz.

Hozzá kell azonban
tennünk, hogy az „áldozat”, jelen esetben a pedagógustársadalom is
sokszor tehet az őt körülvevő kontextusról. A ’90-es évekre jellemző
volt az a nem éppen szerencsés tendencia, mely a tanári szakma
„felhígulásáig” vezetett: „aki nem tudja, tanítja…” – szól az unalomig
emlegetett vicc. Sokan kényszerpályaként élték meg, hogy pedagógusok
lettek, és ez a hozzáállás természetesen nem segített a saját magukról
kialakított kép pozitívvá tételében. Mára – egyre inkább ismerve a
tanári munka nehézségeit, buktatóit – úgy tűnik, újra hivatás lesz
(lehet) a „kényszermunkából”, ami talán optimizmusra is okot adhat;
igaz, hogy a tehetségvonzásnak vannak ennél jobb módszerei is (a már
említett társadalmi presztízs, jövedelem stb.).

Tanulmányunk alapvetően a tanárok szemüvegén keresztül
nézi a változásokat. Cél, hogy minél több jó tanár maradjon a pályán,
illetve minél több leendő jó tanár tartsa fontos hivatásának a nebulók
oktatását. Ám az, hogy milyen képességeket tekintünk a tanári pálya
nélkülözhetetlen összetevőinek, kultúránként, koronként és
iskolatípusként változhat. Számos elvárásnak kell megfelelnie egy
pedagógusnak: a társadalmi normáknak, a munkaerőpiac aktuális
trendjeinek, a kimeneti szabályozásnak, a fenntartónak, az iskola
vezetőségének, a szülőknek, a munkaközösségnek, legnagyobb bíráinak, a
diákoknak és természetesen a saját szakmai elvárásinak. Van-e prioritás
ezen összetevők között?