2008.
március 5-én szerdán 12:30-tól a Klubrádió élő adásának vendége a
Történelentanárok Egylete volt. Téma: a közélet, a napi politika és az
iskola viszonya.

Hallgassa
meg a műsort

Aktuálpolitika a közoktatásban – Interjú a
Történelemtanárok Egyletének
elnökével

(Műsorvezető: Bencsik Gyula)

Közhely, hogy mára a nagypolitika vagy
pártpolitika mélyen beette magát a hazai közélet majd’ minden
szegmensébe, ami alól a közoktatás sem kivétel. Miklósi Lászlót, a
Történelemtanárok Egyletének elnökét arról kérdeztük, hogyan
politizálhatnak a tanárok és a diákok az iskolában, hogyan lehet
aktuálpolitika nélkül emlékezni a tanulókkal nemzeti
ünnepeinkre.

„A pedagógus politikai véleményszabadsága
korlátozott (…) világnézetét, politikai meggyőződését nem köteles
eltitkolni, de pártkötődéséről lehetőleg nem beszél.” Az idézet a
Történelemtanárok Egyletének a honlapjáról való. Az önök elvi
állásfoglalása mennyire tükrözi az iskolai
gyakorlatot?

Egyletünk és
én is azt tartanánk szerencsésebbnek, hogyha a tanár és az iskola
sokkal aktívabb szereplője lenne a közéletről folyó beszélgetéseknek. Ma
az iskola a legkülönbözőbb szempontokból rendkívül távol áll az igazi,
„nagybetűs” élettől. Jó lenne hidat verni a kettő
közé.

Hogy tapasztalja, a
népszavazási kampány milyen mértékben szivárgott be a
középiskolákba?

A
népszavazás ügye, mint minden egyes társadalmi ügy jelen van az
iskolákban, mivel az iskola is a társadalom része. Hogy ez mennyire
jelenhet meg a közoktatás intézményeiben, az természetesen függ az adott
település polgármesterétől, az iskolaigazgatótól, az egyes
tanároktól.

A tandíj ügye
közvetlenebbül, de közvetve a másik kettő is érinti a középiskolásokat.
Hogyan lehet iskolai órán úgy megtárgyalni ezeket a témákat a tanár
irányításával, moderálása mellett, hogy a diákok a kérdésekre rárakódott
pártpolitikai állásfoglalások nélkül, tisztán lássák, miről is van
szó?

Egyrészt tisztázni
kellene a népszavazás szerepét, jogkörét, miről lehet ott dönteni, miről
nem. Hogy a mindenkori politikai pártpropagandát leválasszuk a
realitásról, a tényleges jogi helyzetről. Másrészt egyes kérdéseket meg
kellene vitatni az osztályban, akár különböző véleményeket kéne
megfogalmazni.

Úgy
tapasztalom, hogy nemhogy az iskolákban, de az egész magyar
társadalomban hiánycikk a fejlett
vitakultúra.

Alig van.
Alapvetően a tanár felkészültségétől, vállalkozókedvétől függ, hogy
hajlandó-e olyan helyzetet teremteni, hogy ezek a viták
kialakulhassanak. Ha ennek szellemében tanít, akkor a diákok kérdezni
fognak, és ha vállalja azt – és meggyőződésem szerint vállalni kell –,
hogy egyes helyzetekben nem az időszerű tananyagról beszél, hanem arról,
ami a diákokat foglalkoztatja vagy ami éppen fontos, ami lehet egy egy
aktuális helyi történés vagy akár a népszavazás is, akkor kialakulhat az
egészséges vitakultúra a közösségben.

Mi a helyzet akkor, ha a tanár elkötelezett
valamelyik politikai oldal állásfoglalása mellett, és a diákok erre
rákérdeznek? Képviselheti a saját
véleményét?

Nagyon
fontos, hogy a tanulók rákérdeznek-e. Amíg nem, addig semmiképpen.
Viszont a mi szakmai meggyőződésünk alapján – ami nem ellentétes a
hatályos jogszabályokkal sem – a tanárnak joga van tudatni a véleményét,
ha kérdezik, de nem mindegy, hogyan teszi. Először olyan helyzetet kell
teremteni szakmailag, hogy a diák fogalmazza meg a véleményét. Ha
megkérdezi például a diák, hogy „Tanár úr, elmegy a népszavazásra?”,
célszerű visszakérdezni: „Szerinted el kellene menni?”, és akkor a diák
válaszol. A tanár ezután úgy léphet tovább, hogy megkérdezi: „Mindenki
így gondolja?” Biztos, hogy lesz valaki az osztályból, aki máshogy.
Jöhet a következő kérdés: „Miért?”

Erre a kérdezéstechnikára megtanítják a
leendő szaktanárokat? Vagy ez nagyrészt a tanár személyiségén
múlik?

Az első kérdésre a
válaszom az, hogy nem jellemző. Meggyőződésem, hogy ezt hasonló
szituációkat teremtve kellene tanítani, például a szakmai gyakorlatokon.
Ez ma alig jelenik meg a tanárképzésben és továbbképzésben és az
iskolai gyakorlatban, úgyhogy ez ma tipikusan valóban a tanár
személyiségén múlik.

Mit
tehet a tanár, ha tudomást szerez arról, hogy diákjai szélsőséges
csoportokhoz csapódnak, vagy eleve elfogult családi miliőből érkeznek az
iskolába?

Saját
tapasztalatból szerzett példával válaszolok, melyet általános iskolai
tanárként szereztem. A hetedik osztályban, amelyet átvettem, volt egy
olyan tanulóm, aki kötőszóként zsidózott és cigányozott, és általában
roppant nyitottnak mutatkozott mindenfajta kirekesztésre. Mintegy
háromnegyed éve tanítottam az osztályt, amikor egy napon feltűnt, hogy a
srác nem zsidózott és nem cigányozott, aztán egyre kevesebbet. Mire
eljutottunk a holokausztig, már véletlenül sem mocskolódott, amit tartós
tanári munkával értem el két tanév alatt. Pozitív mintaadással elértem,
hogy egy előítéletes közegből érkező tanulónak is tudtam mutatni egy
másik irányt, lehetőséget; a döntés az övé.

Sok tanár arra hivatkozik, hogy arra sincs
idejük, hogy a tananyagot végigvegye a diákokkal, nemhogy arra, hogy
egyénileg foglalkozzanak a tanulókkal.

Valóban az időtényező megoldása a legnehezebb, hiszen a
vitákra, a dramatizálásra, a forráselemzésre, a differenciált
foglalkoztatásra, a tanár felkészülésére, a feladatok személyre
szabására idő kell. A mai beszorított helyzetben, amikor óriási
ismeretanyagot kellene átadni, választás elé kényszerülünk nap mint nap.
Egy biztató jelet látok: minden eddiginél fontosabbá vált a
képességfejlesztés, a kompetenciák kérdése.

Nemzeti ünnepeinkre, de talán már a Víz
világnapjára is rátelepedett a nagypolitika. Milyen módon készítheti fel
a tanár a diákjait mondjuk március 15. méltó
megünneplésére?

Először
is hitelesen. Egyetlen jeles nap sem adhat mást, mint a tanítás eredeti
folyamata, annak ellenére, hogy az ilyen különleges alkalmakkal
foglalkozni kell. Nem az a célszerű megoldás, hogy az egykori április
negyedikék és november hetedikék mintájára levezénylik a tanulókat a
tornaterembe vagy az udvarra, ahol dobszóra történtek az események.
Ezzel szemben élményszerűvé kell tenni a megemlékezést, amelynek számos
módja lehet. Például úgy, hogy szervezünk egy tanulságos szakmai utat
egy helyszínre, ahol nem csak az adott eseménnyel foglalkozunk, hanem
komplexen a hely a topográfiájával, történetével, irodalmi
vonatkozásaival, élővilágával, és közben megemlítjük, hogy éppen itt
zajlott egy nevezetes csata. Ha mindezt sikerül az iskolához vagy egy
ott tanuló diák családjának történetéhez kötni, akkor mindez személyessé
is válik. Az ilyen jellegű „kihelyezett” oktatási programok pénzbe
kerülnek, időigényesek, de mindenképpen megtérülnek. Hasonlóakra ad
lehetőséget a Nemzet Emlékezet Program is.

A március 15-én várható esetleges utcai
rendbontások kapcsán mit javasoljon a tanár a
diákjainak?

A felelős
magatartást.