Ernest Denis is
ugyanerre az évre időzítette Ausztria kérdése. A szlovákok című
könyvét. Ő a közeli jövő legnagyobb veszélyének azt tartotta, hogy az
antant győzelmének másnapján még mindig ott lesz egy 60-70 millió
németet számláló állam – Franciaországtól keletre. A megoldást ő is az
Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában látta. A leendő határoknak a
nemzetiségeket kell követni, de így is a szlávok fognak komoly
veszteségeket szenvedni. A csehek ugyanis nem kívánhatják Bécs
annektálását (!), jóllehet sokan élnek ott.
A magyarok és a szlovákok bemutatásánál félelmetes
elfogultság figyelhető meg az utóbbiak javára. A magyarok a 10.
században idegenként érkeztek a Kárpát-medencébe, a tulajdonképpeni
Magyarország voltaképpen az Alföldön található. A magyarok csak a
németekkel karöltve tudták felszámolni a Nagymorva Birodalmat. A
dualizmus idején iszonyatos magyarosítást hajtott végre az államhatalom,
nagyon kevés volt a szlovák nyelvű iskola. A szlovákok kérdése azonnali
megoldást kíván, mert a csehek a német agressziót egyedül képtelen
feltartani.
Az íróasztal mögött
megfogalmazott, akkor még teoretikusnak ható tervek 1920. június 4-én
rideg valósággá váltak: Magyarország területének jelentős részén új
államok születtek, a döntéshozók figyelmen kívül hagyták a magyar fél
által elkészített nemzetiségi térképeket. Ezt a határokon túlra került
magyarok számaránya tanúsítja. Az elszakított területeken élő 10,6
millió ember közül 3,2 millió (30,2 %) volt magyar. 1,6 millió élt
Erdélyben és egyéb más, Romániának juttatott területeken, 1 millió
Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió a délszláv területeken
élt. A burgenlandi magyarok száma 60-70 ezer, Fiumében 6-7 ezer volt,
míg a lengyelországiak elenyésző mennyiséget jelentettek. Igaz, hogy
születtek kisebbségvédelmi szerződések, ezek végrehajtása azonban
nehézségekbe ütközött.
Nem volt
azonban törvényszerű, hogy a szétbomlás ilyen hirtelen és számunkra
ilyen fájdalmasan történjen meg. A háború – és főként a vereség –
váratlanul érte a magyar politikai elitet és az egész közvéleményt. A
nemzeti feszültségek intenzitását kevesen tudták pontosan felmérni. Míg
Jászi Oszkár 1912-ben még az 1868-as nemzetiségi törvény alkalmazását
ajánlja kompromisszumként, de 1918-ban – látva az elkerülhetetlen
katonai összeomlást, s keresve az ország megmentésének módját – már a
nemzetiségi autonómiák kiépítéséről beszél. Ugyanígy a kisebbségi
vezetők is a háború teremtette új helyzetet megragadva kezdik el a
történelmi Magyarország feldarabolását követelni.
Egyszóval a háború néhány éve alatt rendkívüli
mértékben felgyorsultak az események, a történelmi Magyarország
felbomlása zaklatott körülmények között, hirtelen és kellőképpen végig
nem gondolt döntések eredményeként történt meg. Ha nincs az első
világháború, egy kompromisszumkész és előrelátó magyar politika – bár az
ország széthullását nem tudta volna megakadályozni – azt elérhette
volna, hogy a felbomlás az etnikai határok mentén menjen
végbe.
Ehhez azonban az kellett
volna, hogy a nagy lépés pillanatában Magyarország legyen „birtokon
belül”, döntési helyzetben, és ne egy vesztes háború után, kivérezve
várja a sorsát. Persze más kérdés, hogy mit ad önmagától, látható és
sürgető kényszer nélkül a mindenkori vezető elit – zárja le a „Mi lett
volna, ha…” kezdetű kérdést Zeidler Miklós. A mából visszatekintve el
lehet dönteni, hogy mi lett volna helyes és mi nem volt az. A korabeli
politikusoknak azonban váteszi képességekkel kellett volna rendelkezniük
ahhoz, hogy elkerüljék Magyarország ilyen mértékű
feldarabolását.
Kévés olyan téma
létezik, amely jobban megosztaná a Kárpát-medencében élőket, mint a 88
éve kelt trianoni békeszerződés. Amit mi, magyarok, történelmünk talán
legsúlyosabb csapásának érzünk, az a csehek és a szlovákok számára
például önálló államuk létrejöttét jelenti. Törvényszerű hát, hogy
nemzeteink történelmi emlékezetében ellentétes előjellel szerepel az
esemény, s ezen valószínűleg nehezen tudnánk
változtatni.
Nem is kell. Minden nép
történetében vannak diadalmas és fájó elemek. Nekünk, magyaroknak
alighanem – amíg a történelmi emlékezet ki nem törli – fájdalmas lesz a
történelmi Magyarország feldarabolása, amely számos emberi és családi
tragédiát okozott. Ez a tudat – akarjuk-e vagy sem – bennünk van, s
minden bizonnyal jelentősen befolyásolja a világról s a benne elfoglalt
szerepünkről kialakuló nézeteinket. Hiába is küzdenénk hát ez ellen. Ez
azonban távolról sem jelenti azt, hogy történelmi gondolkodásunk
mozgatórugójának törvényszerűen a minket ért sérelemnek kell lennie! Nem
szabad megengedni, hogy a magyar gyerekek azt tudatosítsák, hogy a
magyar nemzet a történelem legnagyobb vesztese, ahogy ezt a szélsőséges
nacionalista erők sulykolják az erre fogékony rétegekbe. Az ilyen
gondolkodás csak ahhoz vezet, hogy az embereket megfosztjuk a sorsukért
viselt személyes felelősségtől. Ha az egyént meggyőzzük arról, hogy
minden problémájáért valaki más tehet, csak a sérelemérzést és a
tehetetlenséget gerjesztjük benne, nem azt, hogy próbálja meg saját
kezébe venni a sorsát.
Ezért kellene
Trianon témáját kivenni a szélsőségesek kezéből, akik az utóbbi években
nagyon sikeresen kisajátították azt, s elkezdeni végre higgadtan, a
történelmi tényeket és az alternatív szempontokat is figyelembe véve
beszélni róla. Ebben elsősorban a szülőknek, tanároknak, a helyi és
országos véleményalkotóknak van nagy felelősségük, hiszen a legnagyobb
mértékben rajtuk múlik, miként öröklődik át a történelmi
hagyomány.
Végső soron azonban
mindnyájan felelősek vagyunk személyes álláspontunk kialakításáért,
azért, hogy a tényszerű ismeretek és összefüggések hiányát ne
helyettesítsük leegyszerűsítésekkel, dühvel, vádaskodással, netalán
gyűlölködéssel. Ez pedig még 88 év után is kihívást jelent.
0shares
Már egy mozijegy ára is segítség! Ha teheted, támogasd a Történelemtanárok Egyletének munkáját!