Miért számíthat
egyedinek, ha forrásokat találunk a magyar levéltárak oldalán? Miért nem
találjuk meg az interneten azt a dokumentumot, amire tényleg kíváncsiak
lennénk?

Különös lehet, hogy amikor az internet egyre jobban
elterjed, és a régi korok forrásainak digitalizálása egyre jobban előre
halad, a magyar forrásokat őrző intézmények szinte semmilyen gondot nem
fordítanak az interneten való
megjelenésre-megjelentetésre.

Mostani honlapszemlénk inkább módszertani, mint
hnlapismertetés szintjén ered utána annak a problémának, mely a
magyarországi internetes forrásközlést
övezi.

A probléma azonban több
szempontból is összetett. A kutató-matató ma már a könyvtárak
felkeresése mellett, sőt talán előbb is az internetet veszi célba, és
ott próbál meg az általa érdekesnek talált, vagy kutatandó téma után
tájékozódni. A nagyobb nyugati levéltárakkal, és az ott követett netes
gyakorlattal szemben a magyar levéltárak internetes jelenléte még
gyerekcipőben jár.

Forrásközlés-szabályok-technika

A történeti források esetében a
közlést-reprodukálást végző kezét szigorú szabályok kötik meg.
Általánosan elfogadott – nálunk az MTA által meghatározott szabványokban
rögzített átírási – szabályok szerint kell megtörténnie egy forrás
„lefordításának” a mai fonetikára, és e biztosnak mondott pont mellett
még komoly szakmai viták dúlnak arról is, hogy mit és hogyan lehet és
kell átírni (itt az a legfőbb kérdés, hogy kell-e, és szabad-e mindent
átírnunk a mai fonetikus nyelvezetre, vagy pedig meg lehet-e hagyni
ezeket az eredeti írásmódban). E mellett az is köztudott, hogy a
források állaga fokozatosan romlik. Érdekes módon, minél fiatalabb egy
forrás, általában annál hamarabb eszi meg az idő vasfoga- köszönhetően
annak, hogy az adathordozók, illetve a papír minősége a korok
előrehaladtával nem javult, hanem inkább romlott (a leginkább
veszélyeztetett ma Magyarországon az ’50-es évek papírtermése, mivel az
ekkor használt papíranyagon a gépírt szöveg fokozatosan eltűnik, és így
egy érdekes, és sok feltáratlan problémával rendelkező korszak
irategyüttese válhat az enyészetté).

Ezeken a problémákon érthető módon segít az iratanyagok
digitalizálása. Ez a módszer komoly haszonnal bír, ám amennyire
segíthet a feldolgozásban, annyira tönkre is teheti a későbbi korok
számára megóvandó iratanyagot. A régóta levéltárak mélyén porosodó, és
így már a kémiai változásban erősen előrehaladt iratot – oklevelet az
erős fényhatás (a szkennerekből), és ózonképződés (ami a fénymásolók
sajátja) felgyorsíthatja a romlás folyamatában. Ezért van az, hogy a
levéltárak anyagát, és a könyvtárak bizonyos állományait általában vagy
egyáltalán nem szabad fénymásolni és szkennelni; vagy pedig csak az erre
alkalmas speciális eszközökben engedik sokszorosítani. Ezzel pedig el
is jutottunk a probléma középpontjához, ugyanis egy ilyen különlegesen
erre a célra gyártott eszköz nagyon drága, és az általában napi
megélhetési gondokkal küszködő magyar levéltárak nem igazán gondolhatnak
egy ilyen eszköz beszerzésére.

A probléma további árnyalásában elő kell hozakodni
még egy érdekes dologgal. A levéltárak egy része
(például a Magyar
Országos Levéltár), bár támogatja az iratanyag bitekké
alakítását, ám náluk a publikálásban a webes digitális tartalom
fejlesztése helyett a CD-DVD kiadás került az előtérbe, ennek
fizikai-technikai hasznával, korlátaival együtt. (Megemlíthetnénk
persze, hogy ebben az esetben különös-ám talán hasznos párhuzamos
alternatívát jelenthetne egyfajta regisztrációhoz kötött
tartalomszolgáltatás is a neten a fizikai adathordozók anyagával, ám
erre egyelőre nincs példa.) Persze az Országos Levéltár rendelkezik még
egy Fond-X nevű adatbázis-rendszerrel, melynek használhatósága különösen
izgalmas. Egyáltalán nem felhasználó-barát, és a bonyolult adatbázisok
kezelési módszeréhez nem értő laikusokat inkább elijeszti az
érdeklődéstől. Talán még a leginkább használható kezdeményezés az Archivnet oldala,
ahol a XX. Század forrásainak közlése a cél, ám kivitelben és
tartalomban egyelőre itt is komoly fejlesztésre
szorulnak.

A magyar levéltárak nagy
többsége persze ma már az interneten is jelen van, ám oldalaik átlagos
és egyben maximális tartalma az adott levéltár fond-és állagjegyzéke
(azaz, hogy milyen iratanyaggal rendelkezik a levéltár, milyen
vállalatok, személyek, egyesületek stb. iratanyagát őrzik), kiadványai,
illetve az ott dolgozók publikációi. Ennél egy fokkal fejlettebbek a
magán -és a szaklevéltárak, ahol már olyan rendezett irategyütteseket is
publikálnak, melyek darabszinten, tartalmilag is fel vannak dolgozva-
és így igazán könnyen kutathatók. Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy a
levéltárak oldalainak dizájn – és formatervezése nagyon változó, vannak
nagyon ronda, szinte vállalhatatlan oldalak (már elnézést, de az
Országos Levéltár oldala ilyen!), és akadnak igazi gyöngyszemek
is.

A Somogy
megyei levéltár
a maga nemében pedig egyedülálló vállalkozásba
fogott, amikor egy komplett irategyüttest digitalizált, helyezett
adatbázisba, és tett közkinccsé a hozzá írt kommentárokkal, és levéltári
segédletekkel együtt. Az iratokat az Informatikai és Hírközlési
Minisztérium „eVilág – digitális tartalom és kultúra (hazai kulturális
javak a digitális világban)” címû – 2002. évi – pályázati
kiírásának „Határon túli magyar kultúra digitalizálása” programján nyert
pénzből valósították meg. A Tengerészet Hatóság elnöki irataiból
mintegy 2100 digitális felvételt készítettek. Az oldalon kiállított
dokumentumok az 1881 és 1908 közötti évekbõl valók.
Sziszifuszi vállalkozás, és nem kevés munka áll a létrehozók mögött.
Várható, és elvárható, hogy ilyen kezdeményezések követőkre találjanak,
de ne nagyon legyen illúziónk. Egyrészt azért, mert bár egy ilyen típusú
feldolgozás a jövő, ám az iratanyag mennyiségéből adódóan nincs rá
lehetőség, hogy a belátható jövőben minden ilyen formátumot ölt, és a
jövő levéltára valahol a pixelkönyvtár mellett lesz
található.
Várjuk inkább azt, hogy jelenjenek meg további
érdekességek és hiánypótló, legfontosabb történelmi dokumentumaink ebben
a formában. E mellett pedig a levéltárak a rendelkezésükre álló
iratanyagot talán a mostaninál mélyebb szinteken is feldolgozzák majd,
és könnyebben kutathatóbbá, kezesebbé teszik a jövőben, ami így
digitalizálhatóvá, és mindenki számára elérhetővé válik – otthonról a
nappaliból.