Pogonyi Lajos
beszélgetése Miklósi Lászlóval, Böjti Ferenccel és Bihari Péterrel a
Kritika 2005. áprilisi számában.

„A gyerekek számára 1956 éppen olyan
történelem, mint az első világháború, vagy a
reformkor.”

Ki a pöcs
az a Nagy Imre? – kérdezi a Moszkva tér című Török Ferenc-film egyik
érettségiző szereplője 1989 júniusában, a mártír miniszterelnök- és
társai újratemetésének napján. Eddig csaknem 150 ezren, köztük általános
iskolások és gimnazisták látták Mészáros Márta Nagy Imréről szóló A
temetetlen hatott című filmjét. A mű, mint tudjuk, nagy vihart kavart.
Történelemtanárokkal beszélgetve arra voltam kíváncsi, hogy mennyire
nehéz „lecke” ma 56-ot tanítani. Miklósi László, a Történelemtanárok
Egyletének elnöke, az etyeki Szőlőszem Általános Iskola tanára szerint,
„miközben 1990 előtt sok mindennel küszködtünk, mégis élmény volt
1956-ot tanítani”. Ma ott kezdődnek a nehézségek – vallja Böjti Ferenc, a
kőbányai közgazdasági szakközépiskola tanára, hogy „ki legyen 56 arca”.
Ez a mai hisztérikus és megosztott korban kardinális aktuálpolitikai
kérdéssé vált. Nagy Imre, vagy Mindszenty József? Pongráiz Gergely vagy
Angyal István? Bihari Péter, a Fazekas gimnázium tanára szerint a
legtöbb 16-17 éves nem is tudja, hogy mit kerestek itt az oroszok 1991
előtt.

A Nagy Imréről szóló A
temetetlen halott című Mészáros Márta-filmről rendeztek nemrég vitát, a
mű szellemének megfelelően a kivégzett miniszterelnök egykori
rezidenciáján, az II kerületi Orsó utca 43.-ban, a mártírpolitikusról
elnevezett emlékházban. A szenvedélyes légkörű dispután az egyik
hozzászóló egyenesen azt követelte, hogy meg kellene tiltani iskoláskorú
gyerekek „kivezénylését a film megtekintésére, mert szerinte a mű
félrevezető, megtéveszti a mai ifjúságot, amelynek a filmet egyébként a
rendező ajánlja. Nos, Miklósi László, az 1989-ben alapított
Történelemtanárok Egyletének elnöke, maga is gyakorló általános iskolai
pedagógus a vitán „töredelmesen” bevallotta: „Én voltam az, aki a
diákokat és a tanárokat még bemutató előtt elvitte erre a filmre, és
most is azt mondom, hogy örülök neki”. Vele, valamint Böjti Ferenccel a
kőbányai közgazdasági szakközépiskola tanárával, illetve rajtuk
keresztül diákokkal beszélgettünk a filmről, a korról Nagy Imréről. No
meg arról is, hogy miként tanítható ez a korszak, illetve hogy a
gyerekeket mennyire érdekli mindez. Elmondta véleményét Bihari Péter, a
budapesti Fazekas Mihály Gimnázium történelemtanára
is.

– Mészáros Márta filmje
fordulópontot jelent az 56-os filmek sorában. A mű fikciós
nagyjátékfilm, és így is kell nézni s mint ilyent lehet értékelni. Mivel
játékfilmről van szó, olymódon lehet, persze bírálni, hogy, mint
műalkotás milyen. Az említett vitán azonban a hozzászólók többsége nem
ebből a szempontból minősítette a filmet, hanem a történelmi
hitelességet, illetve a koncepciót kérték számon – mondja Miklósi
László. Az elnök úrnak az a meggyőződése, hogy a film azért jelent
fontos fordulópontot, mert a rendszerváltás után tizenöt évvel
gyakorlatilag első alkalommal született olyan nagyközönség számára
készített „mozi”, amely nem egy szűk réteget érint meg, és amelyben 1956
vagy Nagy Imre nem epizódként jelenik meg, hanem a mártír
miniszterelnök a történet főszereplőjévé lép elő. (A korábbari készült A
másik ember [Kósa Ferenc] vagy a Magyar rekviem [Makk Károly]
főszereplője nem Nagy Imre volt.) Miklósi szerint már 1990 előtt is
születtek nagyon tisztességes, művészileg nagyon értékes alkotások,
amelyekben a forradalom vagy a miniszterelnök epizód volt csupán. – Elég
abszurd, de csak A temetetlen halott-tal készült el az első, tömegekhez
szólni akaró nagyjátékfilm Nagy Imréről, holott, mint tudjuk, az első
szabadon választott magyar Országgyűlés első törvénye 1990 májusában épp
a magyar forradalomról és a szabadságharcról szólt.

– Igaz – vetem közbe, hogy Nagy Imre neve különböző
pártalkuk következtében végül kikerült a törvény végleges szövegéből.
Nos, ami a filmet illeti Miklósi László elvitte 14 éves, tehát
nyolcadikos általános iskolás diákjait a filmre. Szerettek volna jönni
fiatalabbak is, de a „lelkes hetedikeseket” lebeszélte róla, mondván,
„erre még ráérnek”. -Azt gondoltam, hogy a végzősöknek „meg kell
nézniük” a filmet, noha csak az idén tanulják 1956-ot. A tizennégy éves
tanítványok meg voltak döbbenve, főleg ami a Nagy Imre-per konstrukciós
jellegét illeti. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet így meghamisítani egy
vallomást? Miért forgatják ki ennyire a szavait? Ez nem volt magától
értetődő a számukra, ahogy a filmben nagyon sok mindent meg kellett
magyarázni. Hiába tanultak a szovjet, sztálini koncepciós perekről, a
Nagy Imre-történetről szóló film mégis megdöbbentette őket a
vizualitásával. Ez sokkal erőteljesebben hatott rájuk, mint egy száraz
tankönyvi szöveg – mondja Miklósi. Meg kellett magyarázni a történelmi
hátteret, az előzményeket, 1956 kora őszét, a Nagy Imre-csoport
elrablását, hogyan kerültek Snagovba stb. A film sok mindenre utal, de
egy tizennégy éves gyereknek tisztázni kell bizonyos részleteket. A
tanítványok örültek, hogy láthatták a filmet, sok kérdést tettek fel.
Miklósi László és diákjai korábban is voltak már együtt moziban. Sokkal
nagyobb hatásuk van a közös élményeknek.

Közbevetem: a diákok azt érezték-e, amit a film bírálói
a már idézett vitán állítottak, vagyis, hogy Mészáros Márta Nagy Imrén
kívül mindenkit árulónak ábrázolt? – Nem, ez fel sem merült az én
tanítványaimban -mondja határozottan Miklósi László. Olyan világgal
találkoztak, amilyennel eddig soha. Most ízlelgették ezeket az
élményeket, és ehhez próbáltak viszonyulni. Nagyon fontos, hogy a filmet
a gyerekek megbeszéljék a szüleikkel, mert elkel a tanári segítség, a
szülői információ ahhoz, hogy a reális kép kialakulhasson és
megerősödhessen, mondjuk, ami a Nagy Imre-csoport tevékenységét illeti.
Például: magányos hős volt-e Nagy Imre vagy sem? De Nagy Imrének a
perben elhangzott utolsó mondatait illetően is elkel a pontosítás. A
filmet be kell ágyazni a korba. A lényeg az, hogy a film felkeltette a
gyerekek érdeklődését Nagy Imre és a téma iránt. A gyerekek szülei bőven
1956 után születtek, csakúgy, mint Miklósi László, akinek tanítványai
azt mondták, hogy „otthon nem nagyon hallottak 1956-ról, ez nem volt
téma „.

Ő egyébként arra szokta
biztatni a gyerekeket, hogy a nagy sorsfordulókról, mondjuk 1944-45 vagy
1956-ról faggassák a nagyszüleiket, dédszüleiket, rokonaikat,
szomszédaikat: ők hogyan élték meg ezeket az időket. A személyes
történetek többnyire hitelesek és intenzívek. Persze meg kell tanítani a
forráskritikát is! „A nagypapa mondta”, tehát személyhez kötődő,
konkrét történetek, amelyek egymás mellé tehetők. S a dolog elkezd élni.
Az nem baj, ha a történetek különbözőek. Sőt.

Miklósi László, aki jelenleg Budapest 
vonzáskörzetében, az etyeki Szőlőszem Általános Iskolában tanít, úgy
véli, teljesen más kérdés, hogy mit kezdenek a filmmel a fiatalok. Ez
pedagógiai kérdés. Semmiképp sem ért egyet azzal a véleménnyel,
miszerint meg kellene tiltani, hogy iskolai csoportokat vigyenek a
filmre. Miklósi ügy véli, hogy „külön történet” miért kellett ennyit
várni a Nagy Imre-filmmel. A film vitathatatlan értéke, erénye, és ezzel
beírja magát a magyar kultúrtörténetbe, hogy a mű alapján
vitathatatlan: a forradalom pozitív esemény és Nagy Imre, rokonszenves,
alapvetően pozitív hős. Ez talán sokunknak evidencia, manapság mégsem
lehet elégszer hangsúlyozni.

A
következő kérdésem úgy szólt, hogy milyen ma az a társadalmi közeg,
amelybe a film „berobbant”? Talán ezzel is jobban közelítünk ahhoz a
problémához, miért kellett a filmre másfél évtizedet várni. 1990 után –
mondja Miklósi, a magyar társadalom viszonya megváltozott 1956-hoz,
Komolyabb kutatást is megérne, hogy miért történt ez így. A
rendszerváltás után nagyon hálátlan dolog volt 1956-ot tanítani. Vagy
közöny, vagy kifejezett ellenszenv fogadta az iskolákban a forradalmat.
Ez Miklósi személyes tapasztalata, de számos közvetlen kollegája is ezt
élte át. Bár látszólag a diák „hozzáállásáról” van szó, valójában az
iskola ebben az esetben sem vonhatja ki magát a társadalmi hatások alól.
Miklósi 1987 óta aktívan részt vett az akkori ellenzék tevékenységében.
Személyes tapasztalata szerint, ha a nyolcvanas évek második felétől
1956-ról taníthatott, akkor az „nekem és a diákjaimnak is ünnep volt”.
„Alig vártuk, hogy sor kerüljön 1956-ra”. Lehetett ez otthoni útravaló
is, de az is, hogy a nyolcvanas évek második felében egyre pezsgőbbé
vált a szellemi életvélekedik Miklósi, aki hozzáteszi: „Remélem, hogy
azért én is hatással voltam a diákjaimra, akik annak idején egy
budapesti belvárosi iskola tanulói voltak”. Belejátszott ebbe a
„tiltottgyümölcs” effektus is – mondja. Akkoriban meggondolta az ember,
hol, miként beszél erről, s talán azt is, mekkora hangerővel hallgatja a
Szabad Európát. Ugyanennek az iskolának a másik tanára (meggyőződése
alapján) egy egész más 1956-ot tanított.

1990 előtti élményeiről beszámolva Miklósi azt mondja: –
Miközben történelemórán a legjobb meggyőződésem szerint tanítottam, a
tüntetésekre persze nem itt „szervezkedtem”. Nem mondtam, de nem is
titkoltam, mit csinálok délután. Ők tudták, hogy én tudom, hogy ők
tudják… Miklósi szerint ez nem egyedi történet, de ez a kulcs az egész
kérdés megértéséhez. Más világ volt. – Miközben 1990 előtt sok
mindennel küszködtünk, mégis élmény volt 1956-ot tanítani. Kevés volt a
forrás, a tankönyv (nem volt még többféle) ebben a kérdésben
gyakorlatilag használhatatlan volt. A 80-as évek végén egyre több
hiteles forrás állt rendelkezésre, ez könnyített a helyzeten, majd
miután a parlament ünnepélyes gesztussal 1956-ot forradalommá és
szabadságharccá nyilvánította, látszólag „minden rendben volt”. Mindez
az induló demokratikus pártok közmegegyezésén alapult. 1956 legitimációs
szempont volt, ami persze érthető, akár helyesnek is mondható, de az
már egyáltalán nem volt üdvözlendő, hogy a politika és nem a
történettudomány minősítette fonadalomnak és szabadságharcnak 1956-ot –
hangsúlyozza Miklósi.

Igazán fontos
változás a rendszerváltás után egy-két évvel később kezdődött. A nagy
közös egyetértés szertefoszlott, az 56-os szervezetek tragikus módon
aktuálpolitikai kérdésekben nyilatkoztak, akcióztak, stb. Ez már
önmagában is megnehezítette 1956 oktatását. A gyerekek nem értették,
hogy került a csizma az asztalra. Miklósi azt tapasztalta, hogy ez
sokszor, ha nem is tudatos, de ösztönös visszatetszést keltett a
diákokban. Ezzel megkezdődött az 56-os konszenzus erodálódása. Egyébként
annyira egyszerűen lehetne tanítani 1956-ot – mondja. Hiszen 1956
olyan  mint egy tarka  csokor, amelyben nagyon sokféle
virág van. Ha ebből egyet kiveszünk már a csokor maga is változik.
Lehet, hogy a csokorban több a margaréta, mint a pitypang, de ettől még a
csokor csokor marad – mondja Miklósi. Jó lenne mindezt a
történelemtanításban is megjeleníteni. Az a baj, hogy ki-ki csak a
margarétát, vagy csak a pitypangot venné ki a
csokorból.

Böjti Ferenc, a kőbányai
közgazdasági szakközépiskola történelemtanára szerint is ma nehezebb
1956-ot tanítani, mint a rendszerváltás előtt. Elsősorban azért, mert ma
tanítjuk, míg korábban rendszerint „nem jutottunk el addig”. – A
rendszerváltás előtti majd húsz évben talán ha kétszer értem el az
„56-os eseményekig”, akkor is főként azért, mert az osztály különleges
érdeklődést tanúsított az „ellenforradalom” iránt. Tőlem a propagandán
túli igazságot szerették volna tudni – mondja Böjti -, a tudományos,
tényekkel alátámasztott objektív igazságot. Azt remélem, hogy sikerült
velük megértetni: a történelemben nincs abszolút igazság, tehát az sem
megfellebbezhetetlen, ami a tankönyvben áll, de én sem hordom a bölcsek
kövét a zsebemben. Ezután mindig elmondtam, amit innen-onnan
összeszedtem, hazacsempészett francia és magyar nyelvű kiadványokból,
szóbeli közlésekből, saját emlékeimből, hiszen én 1956-ban már nyolcéves
„nagy iskolás” voltam, összefüggő, éles emlékeim vannak, arról az
időszakról. Az értékelést a diákokra hagytam. A témából soha nem
feleltettem, érettségin valahogy soha senki nem húzta ezt a tételt –
emlékszik vissza Böjti Ferenc.

Böjti, ha ma tanítja 56-ot, igyekszik eljutni legalább a
kádári konszolidációig. – Az a tapasztalatom, hogy tanítványaimhoz az
56-os forradalom és szabadságharc legalább olyan közel áll, mint mondjuk
a kiegyezés. Vagyis épp olyan régmúlt, épp annyira történelem, mint
amaz. Sőt, 56 szereplői teljesen ismeretlenek a számukra, sokkal inkább,
mint Kossuth, Deák vagy Andrássy, akikről legalább metróállomás vagy
sugárút van elnevezve, nem beszélve Ferenc Józsefről, aki ugye Sissy
férje (nem vicc: egyik tanítványom az órán így azonosította be
felcsillanó szemmel az öreg Kaiser und Königet). 1956 valódi hősei a
pesti és vidéki munkások, parasztok, diákok, értelmiségiek voltak, de
ahhoz, hogy a fiatalok számára megragadható legyen a történelmi
eseménysor, szükség van a tömegből kimagasló személyiségekre,
felismerhető arcokra.

– Itt
kezdődnek a nehézségek -folytatja Böjti Ferenc. Hogy ki legyen 1956
arca, az a mai hisztérikus és megosztott korban kardinális
aktuálpolitikai kérdéssé vált. Nagy Imre vagy Mindszenty József?
Pongrátz Gergely vagy Angyal István? Ráerőltethetem-e a saját
eszmei-ideológiai választásomat a tanítványaimra? Nyilván akkor járok el
helyesen, ha szabad választást kínálok fel nekik az eltérő, de
történelmi tényekkel egyaránt kellően alátámasztott nézetek között. Más
kérdés, hogy minderre hogy szakítok időt. Arról nem is beszélek, hogy az
azonos témáról szóló ellentétes vélemények értelmezése, ütköztetése, és
ezekből önálló következtetések levonása olyan kompetencia, ami
középszinten nem, csak emelt szinten követelhető meg a diákoktól. A
szakközépiskolában, ahol tanítok, történelemből- egyetlen diák sem
választotta idén az emelt szintet.

Ami az oktatási segédanyagokat illeti, Böjti sorolja:
különböző hangzó és írott forráskiadványok mellett (1956-
Hangdokumentumok I-IV., A forradalom hangja, Az írók lázadása stb.)
Gosztonyi János, Thimothy Garton Ash 1956-os könyveit használom
(utóbbiakat inkább a felkészüléshez). Ajánlom még Bereményi Eldorádóját,
a Szerencsés Dánielt, a Szamárköhögést, legkiváltképpen pedig Gothár
Megáll az idő című remekművét. Mondják, a legújabb Koltai-film, a
Világszám is jó, de azt még nem láttam. Ajánlom Mészáros Márta Naplóit
is, de A temetetlen halottról mélyen hallgatok. Nem akarom hosszan
elemezni, hogy Jan Nowicki nagyszerű színészi alakítása ellenére miért
tartom alapjában elhibázott alkotásnak a filmet. Vásárhelyi Mária ÉS-ben
megjelent bírálatában örömmel láttam viszont- saját érveim nagy részét,
azzal teljes mértékben azonosulok. Nem is az a legnagyobb baj, hogy a
művészi szabadságra hivatkozva Mészáros meghamisítja a történelmet, hogy
igazságtalan a főhős elv- és sorstársaival, hanem az, hogy a tények
elferdítésével hamis mítoszt teremt Nagy Imre körül: a kisszerű és
megalkuvó társak közül kimagasló, a sorsát egyedül felvállaló magányos
hős mítoszát. A mítoszgyártás a tisztázó feltárás és a tényekkel való
bátor szembenézés helyett mindig az irracionális erők térhódításának
kedvez; ezzel Mészáros Mártának, a Csend és kiáltás rendezője egykori
feleségének tisztában kell lennie, Jancsó remekműve ugyanis éppen erről
szól.

– Mint már korábban mondtam –
hangsúlyozza Böjti, a gyerekek számára 1956 éppen olyan történelem, mint
az első világháború, vagy a reformkor. Szüleik is már jóval 1956 után
születtek, és egy olyan korban nevelkedtek, amikor erről senki nem
beszélt. Mi sem az iskolában. Újabban az október 23-a körül állandósuló
botrányok, temetői és egyéb köztéri mocskolódások csak még jobban
eltávolítják a fiatalokat a forradalom emlékétől. A kötelező ünnepélyek
formalizmusa sem tesz jót. Nem a gyerekek, nem is a szülők vagy az
iskola a felelősek ezért. Amíg elmarad a fentebb emlegetett tisztázó
feltárás és szembenézés, amíg különféle szekértáborok kisajátítják, mert
kisajátíthatják történelmünknek azt a talán egyetlen mozzanatát,
amelyet a világon mindenütt tanítanak, ami valóban az egyetemes
történelem részévé lett, addig nem sok esélyünk van arra, hogy 1956 az
oktatásban és diákjaink lelkében egyaránt elfoglalja az őt megillető
helyet.

Bihari Péter, a Fazekas
Mihály Gimnázium történelemtanára szerint nagyon nehéz összevetni 1956
tanítását a rendszerváltás előtti és a mostani helyzettel. Ma – mint
mondja – rendelkezésre állnak a megfelelő tények és interpretációk, a
jobb tankönyvekben „minden” megtalálható. Az „átkosban”, persze megvolt a
tiltottgyümölcs-effektus, s ezért sokkal izgalmasabb volt az egész. –
Mellesleg nekem kivételes szerencsém volt: ha minden fontosat nem
mondhattam is el (és sok mindent nem is tudtam), kifejezetten hazudnom
soha sem kelleti – állítja Bihari. Szerinte ma az egész téma belesimult a
„normál” történelemtanításba. Számára a legnagyobb gond az, hogy
egyáltalán eljusson a zsúfolt tananyagban 1956-ig, s legyen annyi ideje,
hogy egy, azaz egy óránál többet fordítson rá. Nem könnyű helyzet ez –
szerinte a legtöbb tanárkolléga is ugyanezzel
küszködik.

Bihari nemigen szokott
külön ajánlani irodalmat, mert ma már a tankönyvekben is van
bibliográfia, sőt, olykor film- (videó-) ajánló is. „De többnyire
levetítem a diákjaimnak a sok dokumentumfilm közül azt, amelyik,
körülbelül 45 percben a Szabad Európa Archívum, illetve a budapesti
híradó 1958 körüli felvételeit veti össze, egyetlen filmben. Azaz
ugyanazok a képek és események láthatók,  két homlokegyenest
különböző szöveggel, interpretációban. Nagyon érdekes ez mert a diákok
át tudják látni a hazugságok szövevényét, s azt hogy miként lehet
filmekkel, képekkel,  szövegekkel manipulálni.” Bihari szerint
persze nem az a jó megoldás, hogy „itt mindenki hazudik”,  vagy
„az igazság középen van”,  hanem egy-egy rész elemzése és
magyarázata tűnik inkább hasznosnak. „Nekem ez eddig bejött.” – Amúgy
arra törekszem – a szűkös időkereten belül-, hogy ne csak Budapestről
essék szó – folytatja Bihari, hogy a magyar események nemzetközi
összefüggésekbe kerüljenek. (szuezi válság, Jugoszlávia és
Lengyelország, hidegháború stb.) – Amennyire én  tudom 1956-ról
nincs igazán jól sikerült, s jó szívvel ajánlható játékfilm, s most, A
temetetlen halott után még kevésbé lesz- véli a Fazekas gimnázium
tanára, meert „húsz évig nem fognak próbálkozni”. Lehet, hogy még mindig
Szabó István 1966-os Apa című filmjének néhány kockája a
legőszintébb?

Bihari nem hiszi, hogy
1956 iránt a diákokban nagyobb volna az érdeklődés, mint bármely egyéb
történelmi téma iránt. „Lecsengett” ez már 1992 körül, az óta „normál”
múlttá vált. „A sok acsarkodó vénember nyilván ugyancsak nem tett jót
1956-nak, bár a mai gyerekek már ezt sem ismerik”. Érdekes ez a relatív
közöny, annál inkább, mert 1848. március 15-e még mindig megőrzött
valamit a vonzerejéből – mondja. 1956 nem lett a nemzeti köztudat része,
talán, mert a kisiskolások alig találkoznak XX századi történelemmel.
Bihar szerint a legtöbben 16-17 éves korukig nem is tudják, miért is
voltak oroszok Magyarországon. Amúgy – mint tudjuk – ,,rohanó
információs világunk” nem kedvez a történelemnek és a
történelemtanításnak. Volt egy átmeneti fellendülés a rendszerváltás
körüli években, de ennek régen vége. 1956 nagyon régen volt, de nem elég
régen ahhoz, hogy a nemzeti panteonba kerüljön be – mondja végezetül
Bihari Péter.

Pogonyi
Lajos