Gondoljanak csak
bele, hányszor pofozták új formára a magyar oktatásügyet az alatt az idő
alatt, míg kis elsősből az érettségi küszöbéig jutott a diák, akinek ma
reggel már az utolsó tanévére csöngettek be. (N. Kósa Judit írása a
Népszabadságból)

Tizenegy
tanévvel ezelőtt, amikor először beült a padba, épp a Fidesz vezette
kormány kezdett visszanyesegetni nagyjából mindent, amit a liberális
oktatásügy éppen csak beindított: helyi tanterv helyett kerettanterv,
hat plusz hat helyett nyolc plusz négyes iskolamodell vált akkoriban
kormányzati ideállá. Aztán meg, mire a felső tagozatra lépett, fordult
megint a kocka, s míg ő megtanulta az athéni demokráciát meg a végvári
költészetet, a feje fölött vad vita dúlt szöveges értékelésről, a táska
ideális súlyáról, meg arról, szaktárgyakat vagy általános ismereteket
kell-e tanítani ötödikben és hatodikban. Szülei viszont habozhattak,
nyolc-, hat- vagy négyosztályos gimnáziumba írassák-e, tudva, hogy
egyikből a másikba nincs átmenet.

Bármelyiket végzi is most, kétszintű érettségi várja,
de lefogadom, nem fog bajlódni a magasabb szinttel – az egyetemek
úgysem követelik meg tőle. S tán nem is tudja, hogy míg a padban ült,
elzúgott mellette néhány újabb reformkísérlet. Vita nélkül bukott meg a
hat plusz hatos modell becsempészése a közoktatási törvénybe, s mintha
az állami iskolahálózat létrehozásáról sem esne egy árva szó sem
mostanság. Amúgy meg? Ez a csaknem tizenkét év remélhetőleg szabadabb
szellemű, kevésbé szorongató volt, mint sok korábbi tizenkettő. De nem
jobb, nem eredményesebb, nem olyan, amelyre biztosabban lehetne a
további tanulást, az egész életet alapozni, mint a szülők, nagyszülők
közoktatási karrierjére. És ez a baj.

Mert tizenkét év hosszú idő, és ezalatt, ha
maradéktalanul véghezvinni nem is, de szilárd alapokra helyezni igenis
lehet egy jól előkészített, megvitatott, lehetséges következményeiben
végiggondolt, politikai konszenzussal megalkotott oktatási reformot.
Amelyben érvek és tapasztalatok alapján eldöntetik végre, hat év
alapozásra épüljön-e hat év középfok, vagy nyolc évig tartson az
alapfok, onnan induljon az elmélyítés, több munícióhoz juttatva azokat
is, akiknek – épp a legfrissebb reform-visszarendezés következtében – a
szakiskola már csak szakmát ad majd, másféle tudást nemigen. És ott a
következő kérdés: tartható-e az a rendszerváltáskori illúzió, hogy az
önkormányzatok a legjobb gazdái a közoktatás ügyének? Valóban képesek-e
mindenben a gyerek érdekeit képviselni azok a testületek, amelyeknek
választásról választásra a szülők kegyeit kell keresniük? Az
iskolatársulások keservei, az intézménybezárások körüli olykori
hisztéria, az új és új álruhában jelentkező szegregáció azt mutatja,
hogy valódi megoldást csak a rendszer teljes újragondolása jelenthetne.
Ha az állam az elvárásait a lehető legkézenfekvőbb módon, közvetlen
iskolafenntartóként juttatná érvényre.

Tizenegy évvel ezelőtt világossá vált, hogy a két
nagy politikai tábor oktatásügyi elképzelései aligha hozhatók közös
nevezőre. Az elmúlt hét évben az is kiderült, hogy a közösen kormányzó
erők sem képesek megegyezni a követendő irányról. Márpedig minden négy
vagy nyolc káoszos évvel elveszítjük azt az esélyt, hogy egy nemzedéket a
miénknél használhatóbb, versenyképesebb tudással vértezzünk fel. Közben
pedig éppen ma csaknem százezren indulnak neki a soha meg nem
ismételhető tizenkét évnek.

Eredeti cikk
»

Figyelem:
A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és
nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, azt a honlapon fórum indításával
jelezheti.