Nagy Péter Tibor publicisztikája – A szerző a TTE-t is említi.

2015 második felében egyre inkább érzékelhetővé vált, hogy a kormány az iskolai tananyagot a társadalom ideológiai átformálására kívánja felhasználni. E kérdésben – a Történelemtanárok Egylete és a Tanítanék Mozgalom mellett – a társadalom- és humán tudományi intézmények számos munkatársa exponálta magát; egyre több hír jutott el hozzánk (a többes szám most az Iványi Gábor rektorsága alatt működő Wesley [wesley.hu] néhány vezető munkatársából álló informális kört jelenti) arról, hogy egyetemi és kutatóintézeti vezetők, folyóiratszerkesztők jelezték ott alkalmazott ismerőseinknek: véleménynyilvánításuknak ugyan nem állítanak adminisztratív korlátot, de jó, ha tudják, hogy saját intézményi érdekeiknek ártanak.

Minél inkább és minél gyakrabban szólalnak meg, annál valószínűbbé teszik, hogy a kormányzat alternatív intézményeket teremt, ahová eleve csak ideológiailag el­fo­gadható kádereket vesznek fel, s azt is, hogy a meglévő tudományos in­téz­ményekbe olyan vezetőket nevez­ ki a kormányzat – vagy a kor­mány­zattal együttműködő akadémia, a kormányzattal együttműködő egyetemi csúcsvezetések –, akik csendes nyomással, de végső soron munkáltatói eszközökkel elérik, hogy a tudósok, legalábbis saját intézményük fórumain, ne fogalmazzák meg a kormányzatnak nem tetsző álláspontjukat.

A vezető tudósok „személyes üldözése” nem tartozott a kormánypolitika eszköztárába, aki nem akart alkalmazkodni, az nyugdíjba ment, külföldi forrásokra pályázott, vagy akadémiai intézeti-egyetemi fizetését megtartva saját intézményén kívüli fórumokat keresett, ahol kifejtheti nézeteit. A web2 már létezett, azaz elvileg mindenki elmondhatta a nyilvánosságnak a nézeteit, de különösen az idősebb tudósnemzedék számára még nagyon szokatlan volt, hogy konferencián vagy egy folyóirat keretein kívül megoszthatja gondolatait.

*

Különösen érzékelhető volt számunkra, hogy egy fontos mezőben, a modern korra vonatkozó történetírás területén 2016 elején komoly ütközet bontakozott ki. A kormány már 2013 végén létrehozta a Veritas Intézetet, jogszabályba foglalva (!), hogy a magyar történettudomány meglévő intézményei – tehát az egyetemi tanszékek, az MTA Történettudományi Intézete, a múzeumok és levéltárak, a Történelmi Társulat és más tudományos társaságok, melyek másfél száz éve megfelelő keretet biztosítottak a különböző történészi álláspontok ütköztetésére – nem alkalmasak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megfelelő történelemkép kialakítására. 2016 januárjában a Veritas Intézet nyilvános előadást tartott, melyben a Horthy-korszak egyfajta „rehabilitációját” hirdették meg. (A nem történészek tájékoztatására: a Horthy-korszak már az 1970-es, 1980-as években rehabilitáltatott, amennyiben a történettudomány peremére került, a hivatalos kézikönyvekből, tankönyvekből pedig teljesen kiszorult a tragikus vég alapján az egész korszakot „Hor­thy-fasizmusnak” nevező 1950-es évekbeli álláspont.) A kialakuló vitában az egyik oldalon egy intézmény – a Veritas – állt, a másikon független történészek, akik egzisztenciálisan is, meg élettörténetüket tekintve is kötődtek a történettudomány meglévő intézményrendszeréhez, de ez az intézményrendszer nem állt „mögéjük”. Áprilisban ismét a Veritas Intézet rendezett konferenciát, s a viták nyárra kiterjedtek a Horthy-korszak antiszemitizmusának értékelésére.

*

Amennyire üdvözlendő volt számunkra a tudományos vita fontos kérdésekről, annyira aggasztott minket, hogy az egyik oldalon lévők állami, intézményi támogatással, a másik oldalon lévők pusztán magánemberként vehettek részt a vitában – ez erősen kommunikálta a tudományos intézményrendszer perifériáján elhelyezkedők, illetve a fiatalok számára, kihez kell csatlakozni, hogyha az ember tudományos állásokat akar. A vita ezért sokkal inkább emlékeztetett az 1950 körüli magyarországi vagy későbbi kelet-európai vitákra, mint például az 1986–1987-es – a nácizmus és a német társadalom viszonyát mindenkit felszabadító módon tisztázó – német történészvitára, vagy az 1960–1980-as évek magyar vitáira az „1867-es/1848-­as” dilemmát felelevenítő álláspontok között.

2016 első felében egyéb aggasztó jelek is voltak. A Magyar Nemzeti Múzeum vezetőváltása, a Nemzeti Színház finanszírozási vitája, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításainak ideológiai tartalma körüli vita, a Magyar Nemzeti Galéria vezetőváltása és kiállítási koncepciója körüli vita – pontosabban e viták stílusa és a „vitatkozó felek” egyikének ellenséggé minősítése – egy olyan világ közeledését jelezte előre, ahol a tudósok kifejthetik álláspontjukat, hiszen vannak független sajtótermékek, van egy-két szabad rádió- és tévécsatorna, és természetesen rendelkezésre áll például a Facebook, de a kormányzat számára nem tetsző álláspontokért kenyéradó intézményeiket financiális retorziók érik, illetve a sokak által elfogadható vezetőket politikailag erősebben elkötelezett s munkatársaikra ideológiai nyomásgyakorlásra kész vezetők váltják fel.

A Wesley János Lelkészképző Főiskola és fenntartója, a Magyarországi Evangélumi Testvérközösség akkor már évek óta egyfajta háborúban állt a kormányzattal, anyagi lehetőségünk nem volt arra, hogy állást biztosítsunk a kiüldözetteknek, s a magyar felsőoktatás akkreditációs rendszere azt is valószínűtlenné tette, hogy történelmi, irodalmi, művészeti szakokat akkreditáljunk, ahová a kormányzatilag zaklatott embereket befogadhattuk volna, állást, félállást, óraadói díjat kínálva nekik. Természetesnek éreztük, hogy tennünk kell valamit, s e „valami” nem lehetett más, mint hogy keretet biztosítsunk azoknak, akik – tőlünk finanszírozásra igényt nem tartva, tehát önmaguk eltartásáról gondoskodva – gyakorolni akarják tudományos szólásszabadságukat.

Kiderült azonban, hogy míg arra bőven van igény, készség és bátorság, hogy saját témájáról húsz percben beszéljen valaki – éppoly szabadon, ahogyan 1990 és 2010 között tehette az ország más pontjain –, attól azért a legtöbben ódzkodnak, hogy teljes tematikus konferenciákat szervezzenek, mintegy „kezdetlegesen intézményesült” alternatívát állítva szembe saját kenyéradó munkahelyükkel vagy a magyar állam hivatalos tudománypolitikájával. A Wesley állásban lévő személyzete és szorosabb köre az 1990-es évektől napjainkig úgy épült ki, hogy egy (ökumenikus) teológia MA, egy hittanár MA, egy pedagógiai BA, egy szociális munka BA és egy környezettan BA „szükségleteit” el tudjuk látni, s történeti okoknál fogva kiépült egy-két további markáns profil is, így a második világháború és a holokauszt története, valamint a társadalomtudományok történetszociológiája, de arra természetesen nem voltunk felkészülve, hogy tucatnyi tudományágban, ideológiai nyomással fenyegetett témák százaiban különálló tudományos konferenciákat hirdessünk.

Ezért fogalmazódott meg 2016 tavaszán az az elképzelés, hogy sajátos tudományos, de tudományági profil nélküli konferenciákat tartsunk. Elvileg a „wesley-seknek”, gyakorlatban viszont mindenkinek, akinek mondanivalója van, s vállalja azt a hivatalosság szemében egyre „kellemetlenebbé váló” bélyeget, hogy ő valamilyen értelemben a Wesley „külső” munkatársa. E „külső munkatársság” megnyilvánulhatott óratartásban, kutatásban, specializált tudományos rendezvényekben vagy csak magában a tudományos körképen való részvételben. A két-három naposra duzzadó rendezvények fontos sajátossága volt, hogy minden egyes húszperces előadás után tudományos vita volt, reflexiót kaphattak tehát azok is, akiket saját tudományáguk rendezvényein kollégáik nem részesítettek igazi figyelemben. A rendezvények kivétel nélkül a YouTube-ra kerültek, vágatlanul, s az amerikai székhelyű „Alexandria projekt” hatalmas szervere is befogadta a sok tucat gigabyte-nyi felvételt.

Aggodalmunkat – mely tehát először 2016 őszén vezetett Wesley-körkép rendezéséhez, s 2025 novemberében végeztünk a tizedik ilyen rendezvénnyel, a komplett katalógust is elkészítve (https://archive.org.) – évről évre egyre markánsabban igazolta a történelem; a magyar tudomány szabadságának intézményei egymás után estek el: külföldre távozott a Közép-európai Egyetem, elveszítette közintézményjellegét a második legnagyobb magyarországi társadalomtudományi intézmény, a Corvinus Egyetem, több lépcsőben megkezdték az akadémiai autonómiával védett budapesti tudományosintézet-rendszer és a vidéki tudományegyetemek bedarálását, „speciális modellben” fejet hajtott a Műegyetem is. Ellenálló egyének – főleg a tudományegyetemeken – azért akadtak, de hamar kiderült, hogy a nyugdíjazás s a „professor emeritusi” cím oda nem ítélése, vezetői pályázatok elvágása ennek a büntetése. Folyóiratok, könyvsorozatok, rendezvénysorozatok szűntek meg.

Az elmúlt tíz évben tehát nemhogy kevesebb okunk nem lett ezt a sajátos műfajt, a Wesley-körképet működtetni, de más programokat is kellett indítanunk, elsősorban a Wesley-előadásokat és -tudósportrékat, melyek szintén eredeti profilunktól függetlenül, egy-egy kutató bemutatására helyezik a hangsúlyt – egyenként 90–250 perces terjedelemben (https://archive.org).

Egy efféle, végül is „tudományos belügyről” szóló cikket néhány éve még valószínűleg a Magyar Tudomány folyóiratban jelentettük volna meg, mely sok évtizedig alkalmas volt az egyes tudományok belügyein felülemelkedő tudományközi, illetve a tudomány társadalmi „feladatait” taglaló diskurzusokra. Ma már ez az intézmény is elesett – néhány hónapja egy, a tudományos közösségben már hetek óta hullámzó ügyet, miszerint a főszerkesztő egy akadémikus által egy másik akadémikusról írt nekrológot (!) kifejezetten az Akadémia elnökétől kapott megbízás szellemiségére hivatkozva cenzúra alá vetette, az Élet és Irodalom több egymást követő vitacikkben hozott nyilvánosságra.

*

Ha 2026-ban kormányváltás következik be, a magyar tudományos intézményrendszer még feltápászkodhat. Ha nem lesz kormányváltás, akkor azzal kell számolnunk, hogy a társadalom- és humán tudományok művelése a civil világ részévé válik: az önmagukat másféle munkából eltartó vagy nyugdíjukból élő tudósok költségvetési támogatás nélkül személyesen gyűjtenek majd adatokat, végletesen egyszerű online felületeken publikálnak, a konferenciák, a műhelyek magánlakásokba szorulnak, előadásai­kat, szemináriumaikat web2-n követhetik majd az érdeklődők, akik államérvényes kreditet nem kapnak érte. Nem árt gondolatban, formális és informális megbeszéléseken felkészülni erre.

Persze van ennél rosszabb forgatókönyv is: ha a magyar tudóstársadalom beletörődik abba, hogy megfosztották tudományos szólásszabadságától. Onnét pedig alig van visszaút.

Forrás