Vajon mikor jön el az a kor, amikor a tankönyvek is tényszerű
összegzéseket közölnek a Kádár-korszak hatalomgyakorlása és mindennapjai
szempontjából egyaránt megkerülhetetlen belügyi tevékenységről? Miklósi
László írása.

Mintegy másfél évtizedig búvópatakként tört utat
magának, az utóbbi napokban azonban már szinte minden híradást
elárasztanak az ügynökügyek. A korábban szkeptikusnak vagy érdektelennek
tűnő közember a jelek szerint mohón veti rá magát az újabb és újabb
listákra. Az adatvédelmi biztos (a kamerák kereszttüzében) látványosan
ledarál egy minden korábbinál terjedelmesebb névsort, s másnap
(szkeptikusan?) nem nyilatkozik. (Gátolhatja-e az adatvédelem a múlt
megismerését?)

Kell egyáltalán
foglalkozni ezzel a kérdéssel több, mint 15 évvel a rendszerváltás után?
Hosszú ideig úgy tűnt, sokan azt gondolják, kit érdekel ez ma már. Jól
kitapintható (főként politikai és nemzetbiztonsági) érdekek erősen
szorgalmazták: ne bolygassuk a múltat. Nem volt esélye a kérdés
intézményes, tényleges megoldásának. Holott mintegy másfél évtizede ezen
túl kéne lennünk. A valódi kérdés: Miért csak most foglalkozunk ezzel?

A média az ügynökügyben – a
rendszerváltáshoz hasonlóan – dicséretesen teszi a dolgát: mindent
megtesz, hogy megismerhessük a közelmúltat. Leleplez, kiszivárogtat, a
jogszabályok határait is feszegeti, csakhogy
tájékoztasson.
Vagy mégse? Mindez csak a hírverseny, a néző
(hallgató, olvasó) kegyeiért folyó, szinte semmilyen árat nem sokalló
verseny miatt fontos?
A sajtó rendszerint csak a bulvár,
szenzációhajhász felszínig jut el: Z politikus, Q sportvezető, N zenész,
K újságíró, W médiaszemélyiség (a sor folytatható) érintett. Csak
elvétve jelenik meg a felszín mögött a kor: kísérlet annak bemutatására,
miként működött e rendszer.

Kell-e
erről beszélni az iskolában? Természetesen igen. Egyrészt azért, mert a
társadalmi hatások alól ebben a kérdésben sem vonhatja ki magát az
iskola. Másrészt a múltismeret és a jelenismeret szempontjából is fontos
e „stúdium”. (S akkor még nem is említettük az emberismeretet, az
etikát.)
Részben a történelemórán, részben – diákjaink
felvetéseire reagálva – a szünetben, a tanóra előtt vagy után kell
szólnunk erről. Természetesen érdekli őket ez, hiszen nézik a tévét,
szörfölnek a neten, ha akarnak sem tudnak kitérni e hírek elől. S
eligazodniuk nem lesz könnyű.

A
történelemtanárok – szokás szerint – nincsenek könnyű helyzetben. Úgy
kell beszélnünk erről a kérdésről, hogy igen korlátozottak a számunkra
elérhető források, s összefoglaló művek is kevéssé állnak még
rendelkezésünkre. Ez a helyzet a 40 évnél idősebbek számára nem
ismeretlen. Nem volt az olyan rég, amikor ’56-ról, a kitelepítésekről, a
perekről, az erőszakos téeszszervezésről… aprólékos munkával szedtük
össze a forrásokat. Igaz, akkor a legvidámabb barakkot nem kellett
megmagyarázni.
Az ügynökügy nagyszerű lehetőséget nyújthat
arra, hogy ebből a sajátos nézőpontból ismerjük, ismertessük meg a
korszakot. (Közben persze egy pillanatra se feledjük: Magyarországon
(is) egypárti diktatúra volt. Az utasítást adók a mindenkori – különböző
szintű – pártvezetők voltak. Ha ezt szem elől tévesztenénk, úgy tűnhet,
mintha a farok csóválta volna a kutyát.)

Jómagam – a nyolcvanas években aktív ellenzéki voltam –
a 90-es évek elején kikértem az engem érintő iratokat. Bizonyos voltam
benne, bőven található rólam szóló anyag. Ehhez képest igen kevés
dokumentumot olvashattam el. Számos anyag akkor még nem volt a korábbi
megfigyelt számára megismerhető, más dokumentumokat úgy tűnik,
megsemmisítettek. Azonban (bár jóval kevesebbet tudtam a szolgálatok
működéséről, mint ma) a megkapott töredékek is alkalmasak voltak arra,
hogy fő vonalaiban körvonalazódni kezdjen a rendszer.
Vajon
hányan tudják: a rendszerváltáskor a szolgálatok és az ellenzék
ugyanabban voltak érdekeltek: békésen történjenek a változások. Az
iratok alapján tanulságos látni: egy konkrét esetben az ügynököket arra
utasították, az időpont szerencsés megválasztásával mindent tegyenek meg
azért, hogy a kulcsfontosságú tüntetést ne kelljen szétverni.
(Természetesen ennek előfeltétele volt, hogy ezt az utasítást kapták.
Amennyiben más lett volna a politikai döntés, természetesen a
szolgálatoknak is másként kellett volna eljárniuk.)

Napjainkban még arra is alig volt időnk, hogy a
kérdéseinket soroljuk: Elítéljük az ügynököt (spiclit?) vagy áldozatnak
tekintsük? Vagy tettes és áldozat is? S akik nem jelentettek? Aki pedig
beszélt, mit mondott? Amit muszáj volt, amit úgyis tudtak, vagy ontotta
az információkat? S akik környezetükkel tudatták, előttük ne
beszéljenek, nekik jelenteniük kell? Van-e különbség a beszervezést
kényszerítés hatására vállaló és a kéjjel jelentő között? (Jól
gondoljuk, hogy a többséget nem kellett kényszeríteni?) Tudjuk, hogy azt
is nyilvántartották, akit csak megpróbáltak – de nem sikerült –
beszervezni?
Ugyanúgy ítéljük meg azt, akit családjával
zsaroltak meg, s ezért vállalta, mint aki rendszeresen jelentett
legközelebbi rokonairól?
Hogyan vélekedjünk azokról, akik
küldetéstudatból jelentettek? Gondolhatta-e valaki, hogy a hazája
érdekében cselekszik? Van-e, lehet-e különbség a kémelhárítók és a belső
elhárításnak dolgozók között?
Másként ítéljük meg, aki pénzt
vagy más előnyöket kapott szolgálataiért? (Érdekes lenne látni a
fizetési jegyzékeken szereplők arányát!) S azt, aki „beszélgetett”
tartótisztjével, de ezt a kapcsolatot kihasználva segített útlevelet
kapni annak, aki e nélkül tán nem utazhatott volna?
Mit
kezdjünk azzal, aki beosztásánál fogva kellett, hogy jelentsen? (Kérdés,
hogy például hivatásszerűen külföldet járók elkerülhették-e ezt
egyáltalán.)
Más megítélés alá tartozhatnak-e (akkor vagy
most) egyes foglalkozások, hivatások képviselői (pl. egyházak,
szakszervezetek)?
Milyen az ügynök, a tartó tiszt és a
megrendelő „rendszergazda” – a pártvezetés –
felelőssége?

Ha ezekre (és az ebből
adódó) kérdésekre megkísérlünk válaszolni, esélyünk lehet arra, hogy
tényleg megértsük a Kádár-rendszert. Pontosabban: ebből a sajátos
szempontból közelebb kerüljünk a korszak megértéséhez.

Nem elég tehát az ügynökök nevét
ismerni. A reális értékeléshez a konkrét esetekben tudni kéne, ki mit
jelentett. S ismerni az egész rendszer működését: az ügynökök, önkéntes
segítők, tartótisztek, megrendelők világát. S amiről a szűk szakmai
körön kívül még egyáltalán nem esett szó: figyelembe kell venni a
nemzetközi környezetet, a „reálpolitikai helyzetet”, vagyis a
szocialista országok szolgálatainak együttműködését,
kapcsolatrendszerét, különösen a szovjet párt- és belügyi szervezetekkel
való kapcsolatrendszert.
A valódi megismerésnek természetesen
feltétele, hogy mielőbb (de a munka megalapozottságát nem
veszélyeztetve) jelenjenek meg azok a dokumentumgyűjtemények, történészi
összefoglalók, amelyek a történelemtanár, a diák, s persze az érdeklődő
közönség számára megérthetővé teszi e kérdéskört.

Vajon mikor jön el az a kor, amikor a tankönyvek is
tényszerű összegzéseket közölnek a Kádár-korszak hatalomgyakorlása és
mindennapjai szempontjából egyaránt megkerülhetetlen belügyi
tevékenységről?

Miklósi
László

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.