„…a tévhitkutatás jóval több, mint érdekességekre való rácsodálkozás, még ha kétségtelenül lehet a témának egy bulvár-szintje is, elképzelhetők a történelmi tényekkel kapcsolatos oknyomozások kereskedelmi tévék csacska magazinműsorainak színvonalán is. Hahner Péter és mások könyvei azonban arra mutatnak rá, hogy a dolgot érdemes sokkal komolyabban venni, akkor is, ha a tévhitek leleplezései nagyon is olvasmányosak, helyenként kifejezetten szórakoztatóak lehetnek, pontosabban kell, hogy legyenek.” (dr. Fazekas Csaba)

Még mindig joggal számít könyvszenzációnak Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… című műve (Bp., Animus, 2010.), amelyet követett a szerzőtől az Újabb 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… (Bp., Animus, 2011). A szakma és a média kiemelt figyelmét méltán felkeltő kötetek mellett más szerzők is foglalkoztak az utóbbi években egy-egy téma kapcsán a közvélekedésben rögzült történelmi tévhitek eloszlatásával. (Lásd például: Németh György: Karthágó és a só. Az ókortörténet babonái. Bp., Korona, 2002; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Bp., Jaffa, 2010 stb.) Legutóbb a Rubicon folyóirat szentelt külön számot (2012. évi 4–5. szám) a legismertebb tévhiteknek, vagyis a közvéleményben szívósan rögzült, ám forrásokkal alá nem támasztható történelmi értékeléseknek, tankönyvekben szereplő, ám meg nem történt eseményeknek, valamely személyhez kapcsolódó, valóságként beazonosított legendának.

Kétségtelen, hogy nem most született „műfajról” van szó, hiszen a történelmi múlt búvárait mindig is foglalkoztatta a lehetőség, hogy a mások által tényként kezelt esetek valódiságát felderítsék, a mindenkor aktuális históriai ismereteket újabb források, szempontok alapján frissítsék. Most mégis divatba jött, s ebben mindenképp fontos érdemei vannak Hahner Péternek, aki említett két kötetében, folyóiratcikkeiben valódi mintát nyújtott a tévhitkutatás diszciplínájának művelésére vagy – akarva-akaratlan – akár megteremtésére is. Bár nagyon érdekes, de nem könnyű szakma ez: olyan mélységekig kell leásni a dokumentumok rétegeiben, olyan mennyiségben kell visszapörgetni a szakirodalmi utalásokat, amelyek az átlagosat messze meghaladó nyelvismeretet, forrásokban való tájékozottságot, segédtudományi jártasságot feltételeznek.

Alábbiakban e tévhit-műfaj mibenlétével és tanulságaival kapcsolatos töprengéseinket kívánjuk megosztani, elsősorban Hahner Péter művei alapján. Első ránézésre a történelmi tévhit valami olyasminek tűnhet, mint mondjuk a filmes baki („movie mistake”) műfaja. Ahogy a filmekben a rendező figyelmét elkerülő apróságok foglalkoztatják a nézőt, úgy keltheti fel bárki érdeklődését, hogy a történelmi köztudatban rögzült esemény talán mégsem úgy történt, ahogy. De a tévhitkutatás jóval több, mint érdekességekre való rácsodálkozás, még ha kétségtelenül lehet a témának egy bulvár-szintje is, elképzelhetők a történelmi tényekkel kapcsolatos oknyomozások kereskedelmi tévék csacska magazinműsorainak színvonalán is. Hahner Péter és mások könyvei azonban arra mutatnak rá, hogy a dolgot érdemes sokkal komolyabban venni, akkor is, ha a tévhitek leleplezései nagyon is olvasmányosak, helyenként kifejezetten szórakoztatóak lehetnek, pontosabban kell, hogy legyenek.

A tévhitkutató szócikkek általában néhány oldalasak. Először is tartalmazzák a szóban forgó tévhit leírását, mely az olvasó számára általában ismert vagy legalábbis ismert lehet. Hahner például feldolgoz a magyar olvasó számára közismert eseteket (Dugovics Titusz, az „igazságos Mátyás”, Thököly Imre stb. történeteit), melyek „leleplezése” sokak számára még mindig mellbevágó, hihetetlen, továbbá olyanokat, amelyekről a magyar olvasó talán most hallott először. Nagyon gyakoriak az ókori és középkori legendák mellett a nyugat-európai – francia, angol –, illetve észak-amerikai új- és jelenkori történelmi tévhitek. Ezek jelentős része inkább csak érdekes a nagyközönség számára, a számos magyar történeti tévhit azonban meghökkent és a múlt újraértelmezésére sarkall. Felhívja a figyelmet arra, hogy más országok számára legalább annyira meghökkentő a múlttal való szembesülés, vagyis egy amerikai számára Alamo ostromának, egy franciának Napóleon legendái stb. hozzávetőleg olyanok, mint a magyaroknak arról olvasni, hogy Dózsa Györgyöt nem ültették tüzes trónra, hogy „Dobzse” László nem is volt tehetségtelen uralkodó és így tovább. Ezt követően a szerző reprezentatív tankönyveket, kézikönyveket ugyanúgy felhoz példaként, mint friss sajtótudósításokat, internetes portálokat annak bemutatására, hogy az adott tévhit mennyire erősen tartja magát a köztudatban, akár Oroszlánszívű Richárd angol király nagysága vagy a XVI. Lajosnak tulajdonított negatívumok eloszlatásáról volt szó. A téma kijelölését követően két irányba indul el: a lehetséges források körüljárása mellett igyekszik gondolati rekonstrukciót végezni azzal kapcsolatosan, hogyan terjedhetett el a téves vélekedés, kinek állhatott érdekében az elterjesztése, mit mivel téveszthettek össze a legendák kitalálói és terjesztői. Ez a legérdekesebb és a legfontosabb, hiszen a tévhitek köztudatban való rögzülése soha nem véletlen folyamat, felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak az lehet forrás a múlt megismerésére, ami múzeumok, levéltárak polcait nyomja. A tévhit egyben történelmi forrás is, még ha nem is arra, ami az egykori eseményt illeti, hanem arra, aki a tévhit továbbörökítésében érdekeltté vált, különösen, ha „összeesküvés-elméletről” van szó. A végül levont konklúzió az adott ügy természetétől, „súlyosságától” függően figyelmeztető, lesújtó, vagy akár vicces is lehet.

Hahner könyveinek egyik erénye a témaválasztások sokszínűsége, például az, hogy az ókor közismert történeteihez (Karthágó helyét sóval hintették be, Spárta stb.) ugyanúgy nyúl hozzá, mint a legutóbbi, jelenkor-történeti tévhitek. (Például Diana hercegnő 1997. évi halála gyilkosságként való beállítása, a World Trade Center elleni, 2001. évi támadás al-Kaida helyett másoknak tulajdonítása stb.) Másik a komoly szakmai megalapozottság, vagyis – anélkül, hogy „olvashatatlanná” válna a szöveg – pontos hivatkozásokkal, logikusan felépített érvekkel dolgozik, az idézett dokumentumok forráskritikájának elvégzése imponálóan alapos munka.

Ezek után logikus a kérdés: miért fontos a tévhitkutatás, miért érdemes akár szívósan a köztudatban rögzült történeti magyarázatoknak is a nyomába eredni, azokat szükség esetén „leleplezni”. Álláspontom szerint az egész fontosságát nem elsősorban az adja, hogy korábban biztosnak vélt dolgokról kiderülhet a történeti igazság, vagyis a múltról igazabb, hitelesebb képet rajzolhatunk, hanem mindemellett az is, hogy a tévhitek körültekintő leleplezése önmagában figyelmeztet arra, hogy a történelem nemcsak szakma, hanem tudomány. Más tudományoknak is voltak s vannak tévhitei, amelyek hozzájárultak az adott diszciplína fejlődéséhez. Tévhit volt korábban, hogy a Nap kering a Föld körül, vagy hogy bolygónk lapos, amelyek cáfolata elvezetett közismertté átlényegülő tudományos igazságok felfedezéséhez. Tévhit volt a középkori alkimisták számára, hogy aranyat lehet készíteni, melynek eloszlatása során az anyagok ismeretének alapjaihoz jutottak hozzá a tudósok stb. S mivel a történelem tudomány, ennek elfogadása megóv minket a tévhitkutatás másik potenciális veszélyétől: a totális elbizonytalanodástól és a mindenben való kételkedéstől. Hiszen a tudományos gondolkodás alapjai segítenek megkülönböztetni a forrásokkal alátámasztható történeti igazságot a legendáktól.

S ahogy a fizika, a kémia és más természettudományok műveléséhez is alapvető elvi és gyakorlati ismeretekre van szükség, úgy a történelemhez sem elegendő felületes olvasottság, akkor sem, ha a be nem vallott tévedhetetlenség meggyőződésével párosul. Márpedig – egy vicc szerint – Magyarország tízmillió potenciális történész (és ugyanennyi futball szövetségi kapitány…) országa, más szavakkal: a magyar közbeszéd nagyon erősen historizáló. A történelmi múlt vélt ismerete nagyon erős, gondoljunk csak vezető politikusok vonatkozó nyilatkozataira, például legutóbb a 20. század – aktuálpolitikai indíttatású – újraértelmeztetésének kísérletére. A tévhitkutatás megerősíti a történelem hús-vér emberek általi működtetésével kapcsolatos meggyőződésünket, továbbá, ha valóban szakmai alapon műveljük, a téves tévhitek felismerésére is képessé tesznek. Merthogy már ilyenek is vannak. Gondoljunk csak arra, hogy szélsőjobboldali politikai ideológiák képviselői milyen erőfeszítéseket tesznek például a holokauszt „tévhitként” való beállítására, meggyőzően bizonyított és nagyon is fontos történelmi események tagadására vagy relativizálására.

Mindezek az érvek együtt a történettudomány alapigazságára vezetnek vissza: harag és részrehajlás nélkül kell művelni. Már csak azért is, mert (tévhitterjesztők vélekedésével ellentétben) a hitelesnek tekinthető történelmi múlt legalább olyan érdekes és tanulságos, mint a legendákkal színezett.