Lehet
ma emelt fővel tanítani? Biztosan. Sikerül? Nemigen. Legyél alsós vagy
felsős, középiskolai tanerő vagy egyetemi előadó, minden nap arról szól,
nem vagy elég hatékony, kreatív, humánus. (Benedekné Fekete Hajnalka,
Osztályfőnök.hu)

Házak

1. Nagy,
elöl tágas, de kopasz udvarral, bent előtér, hótiszta. Beljebb nem
invitálnak sosem. Keretben sok fénykép egymáson, mint szokás, és sok
Szűzmária-nyomat. Társalgás szigorúan alázatoskodó, kényes kérdéseknél
anyanyelvre váltó, míg születik egyeztetett válasz. Az udvarban hátul
istálló, lovak s szellemként elsuhanó lepusztult arcok – a csicskák. Van
ott hátul fészer is, melyben élnek, kiknek nincs nevük. Havonta egyszer
autókkal telik udvar eleje, s utca a ház előtt, erős emberek állnak
autók mellett s ülnek kormánynál. Más, nem erős, kopott emberek jönnek
vagy hozattatnak, s papírok töltetnek autók tetején. Sok pénz cserél
ilyenkor gazdát, de rendszer olyan, hogy sosem elég kamatos kamatra.
Olykor, szomorú másnapokon, ház és otthon lesz új gazdáé, egyek vagy
házastársak tűnnek el egyik napról másikra. Ilyenkor nem kívánatos itt
pedagógus, szociális munkás vagy más hivatalosság. Élnek házban
összetartóan, kerül asszony, lány, gyerek, ki sok hivatalosság munkája
nyomán feltűnik majd ötévesen óvodai névsorban is egy évre, s az alsó
tagozaton, de beteg mindig, s mire felsős, már nem vagy csak
magántanulóként nincs jelen. Van név is, mit írunk papírra, s mit otthon
nem használnak sosem, mert név is része családi
titoknak.

2. Ez is nagy, de nem
mondanád, kié. Kapun igazi zár s ápolt udvar virágokkal. Zárva majd
mindig, hiába csöngetsz. S ha mégis nyit ajtót mindig más lány, ki
fiatal, szoknyája színes és hosszú, alakja karcsú. Családban nincs
férfi, ki szabadlábon, üzletet viszi nagymama. Nagymama sokszoknyás,
hangos és rívós. Sokat utazik, s viszi magával unokát, ki pakol. Át
határokon, autót vezeti mindig más rokon. A tollak s párnák közt utazik
sok kis csomag, mely fizet jól nagyon. Lett azonban nagy bajság, mert
buta unoka bontogatta csomagot, s lett fiú, ki volt csak üres báb, váza
értékes fiatalembernek, kit ismertünk. Hittük, lesz vége üzletnek, de
nem, csak a fiú tűnt el.

3.
Kerítésen piszkos ruha szárad, udvaron eső után párolog szemét, ürülék
és sok pelenka vegyesen. Házban van két heverő – mit vittünk –, kályha –
mit szintén –, s üldögél, dohányzik három lány, s ölükben két kicsi
baba. Minden piszkos, minden ragad, s lábos oldalán zöldül a penész. Víz
nincs, villany csak átkötve titokban szomszédságból. Lányok mind
testvérek, a nyolcból három, kik itt élnek. Vannak kisebbek is, de ők
most az utcán. A háromból már csak egyhez jöttünk, ki negyedikben hagyta
ott iskolát, s azóta is ez osztályt ismételgeti papíron. Itt nincs
anyanyelv, férfi vagy bármi. A semmi van, miből minek felállni, csak
meleg nyári estéken, mikor fogannak új babák.
Ha a sajátot
ütik

Hárman vannak, a legnagyobb
már felnőttkorban és persze iskolapadban, a középső gimiben, a kicsi itt
velem a helyen, hol élünk, dolgozunk. Két nagy járta általánost még
máshol, hol nem volt integráció. Kaptak, adtak, ahogy ez lenni szokott. S
kap a kicsi is, s jut eszembe múlt hét, mikor tették be árokba, meg a
múlt május, mikor vettek volna el tőle pénzt, mobilt, s mert nem volt,
hát biciklit, meg két éve, amikor verték csak úgy, iskolaudvaron. Aztán
számolok és sokkal több, mi megesett, mi erősen hasonló. De azt nem
romák tették. Mégis… mégis ez a három fáj leginkább. Mindnek kéne.
Ha eredménytelen

Gondoltam
valamelyik nap, ha én vállalkozónak állnék, kellene-é nékem olyan
beosztott, ki teszi szívét, lelkét nap mint nap asztalra, s nyomul
ideg-összeroppanásig, s amit létrehoz – nem működik. Hát nem. Kell-e
olyan iskola, miben mindenki, ki tanár, teszi dolgát becsülettel, s jár
gyerek után hazáig, s mégis enged ki oly tanítványt, ki nem tud, s nem
is akar?
Ha hátranéznek

Ha hátranéznek, kik irányítják szociális és
oktatáspolitikát majd’ húsz éve, látják-e már, mit csináltak? Lett
„jóságból” szociális háló, mi rátekeredett egy jobbra érdemes
nemzedékre, kik megtanulták jól a leckét, ne tégy semmit, s lesz kicsi
kenyér. S ha teszel, sem lesz nagyobb. Van csekélyke jövedelem, miért
tenni nem kell. Könnyebb volt a kilencvenes évek elején, s azóta újfent,
át- meg átszabni szoctámogatásokat, mint munkahelyet teremteni.
Könnyebb volt iskoláztatás korhatárát kitolni, mint szakmunkást
elhelyezni. S lett mostanra már szülőnemzedék, ki nem dolgozott soha,
kinek megélhetés, csak mit állam csöpögtet, s ez jól beágyazott
életforma.
A kudarc érintése

A fele. Nem esik, nem jeges, nincs piac. Tegnap még
mindenki, ma csak a fele. Képtelen vagyok normálisan levezetni a reggeli
beszélgetőkört. Persze ők nincsenek. Mindegyikük iskolakerülés,
mulasztások miatt túlkoros. Tudom, látom, járom. Otthon akadozik a
fűtés, esetleges a kaja, mindennapos a nincs. Hét éve ismerem a
családokat, nagymamától újszülöttig. Nincs köztük, ki szakmát szerzett,
nincs, ki bejelentett munkaviszonyt mondhatna magának, nincs, hol reggel
csörögne az óra, menni kell. Tél van, a furgonok sem nyomják a dudát az
utca végén, feketén sem lehet állványozni, aszfaltozni menni. A hely,
az iskolához közel, gyalog is érhetős távolság, de van, mert intéztük
gyermekjóléttel, bérlet a helyi buszra, csizma a lábra és étkezés és
tanszer. Van nap mint nap meghalás nekem, csak ne emeljek hangot ott,
hol hazai norma az emelt hang, mert ki beszél hangosabban, az
hallgattatik meg és lesz elsőbb. Van dráma és kooperatív tanulás, van
differenciálás és saját csoportszabály. De gyerek az nincs, mert nem jön
be. Felteszem a kezem.
Szenzáció

És a nap, amelyen nem vertek meg… Két elsős
összekap a tízórai szünetben. Az ütésváltás eredménye egy csúf
csípésnyom a fiú karján. Lila is, piros is, fájdalmas is. A fiú nem
egyszerű, a család különösen nem az. Már a harmadik szünet
találgatásokkal telik. Mi lesz ha bejönnek, lesz balhé? Ebéd után anya
jő, és viszi haza gyerekeket, ki addigra már elfelejtette tán…
mindenesetre akkor nem szól anyának, s elmennek. Másfél órával később
más autóból száll ki, s törtet befelé anya, gyermek, apa, s még két erős
férfi – kik rokonok tán. Mondják már a kiskaputól nagy hanggal, de még
előttük jár a szétspriccelő gyerekek s kollégák kórusa – jönnek, jönnek
már… Szaporázom, mégis a félemeletnél járnak, mire utolérem őket.
Szinte hihetetlen, de üres a folyosó, a lépcsőház, s szellős a zsúfolt
udvar is odakinn. Segíthetek? – próbálkozom, aztán kivárom, míg bősz
atya eldurrogja, kit, miért és hogyan fog megöldösni. Kezdve gyerekkel,
ki csemetéjére kezet emelt, annak családja és persze sárkányfajzat
tanító néni, ki mindig kisfia ellen szól, pedig lám. Nem beszélgetni
akar, ütni… Nem értem, nem értem, mondom el a lélegzetnyi szünetekben,
nem ilyennek ismerem önt, hiszen… (tanítottam lányát évekig, s
vigyáztam rá erősen – mert nehéz évek voltak, kétszer két év börtön, így
ismeretségünk csak időben hosszú, találkozásaink ritkák), és olyan
megfontolt, okos ember… de ütik a fiát, és ezért lakolni kell, s
lakolni csak megverve lehet… és így tovább. Jó húsz perc, mire
kikísérem őket iskolából, s ígérem erősen, majd én vigyázok ezentúl
fiúra is, mint lányra, s lesz béke és galambok – de azért, mielőtt
becsapta autó ajtaját: – Ha még egyszer a fiúra bármi csúnya nézés vagy
mondás száll, akkor így meg úgy töri el az osztályfőnök – kolléganőm –
akkurátusan felsorolt végtagjait.
Határozottan és kihúzott
derékkal lépegetek befelé, s csak mikor már behúztam magam mögött
mellékhelyiség ajtaját, kezd reszketni kezem-lábam. Öreg róka vagyok,
megállom öklendezés nélkül.

Visszajönnek? Reggel megint jönnek? – kérdik
kollégák, kik lassan előkerülnek. Nem tudom… remélem
nem…

Megint eltelt egy
nap.
Langyos vizes borogatás

A határokon tűnődöm legtöbbet. Arról, hogy miért is
lett hirtelen ilyen sok problémás kölök. Vagy nem lett, mert a gond a
pedagógiával van?

A problémás
gyerek következő stációja a roma nebuló. Aki persze nem más, átok és
kénkő száll annak fejére, aki megkísérli, hogy körüljárja, megragadja és
úgy tuszkolja a kölköt, hogy tudomásul veszi, tényleg más. Mit kezdjünk
azzal az örökséggel, amely szerint a gyermeklány pénzbeli érték, s az
élő hagyománynak megfelelően valahol tizenkettő és tizenhárom éves kora
körül vagyontárggyá lényegül át, melyről a család dönt? Örökíteni való,
ápolandó? Mit kezdhetünk a sokat emlegetett közösségi összezárással,
bárminemű gyámhatósági intézkedés esetében, amely legtöbbször
eredményesen akadályozza meg a gyerek kiemelését, mert bármi áron, de
maradnia kell, s a vész (a hatóság mint mumus) esetén mindig akad egy
újabb gyámnak jelentkező, ki elakasztja az egyébként is bűn lassú
eljárást? S persze elgondolkodtat az is, hogy a sokat dicsért
gyerek–felnőtt kapcsolat nem nevel, csak mutat és enged, míg felnőtt
létre nem ébred a gyerek. Ez mennyire jó?

Lehetne persze minderről értőn beszélgetni, jókat
kitalálni, de annyira bemerevedtek az állások, álláspontok, hogy mind,
ki érdekelt, nagyítón át mutatja igazát, az igazat meg nem
látja.

Ebben az integrációs
történetben különben az is zavaró, hogy az eredendő bűnnel megvádolt
társadalomnak nincs és nem is lehet érve – tehát megoldást sem kereshet
–, hiszen bűnös.
Mire is?

Lehet ma emelt fővel tanítani? Biztosan. Sikerül?
Nemigen. Legyél alsós vagy felsős, középiskolai tanerő vagy egyetemi
előadó, minden nap arról szól, nem vagy elég hatékony, kreatív, humánus.
Mire is van az iskola – bármely fokon? Úgy tűnik: az érvényesnek s
értékesnek tekintett kurzus céljainak megfelelően állampolgárt nevelni.
Ha valaki tudná, hogy mi az érvényes kurzus, mitől állampolgár az
állampolgár, s miféle ismerettel kellene felvértezni az elméket –
előrébb tartanánk?

Benedekné Fekete
Hajnalka

Eredeti írás az
Osztályfőnök.hu-n
»

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.