Három kilogramm.
Ekkora lehet ma egy alsó tagozatos kisiskolás táskája, ennél több
semmiképp, ezt írja elő a törvény – írta Doros Judit a
Népszabadságban.

A rendelet
szeptembertől lépett érvénybe, s az első szülői értekezleteken már el is
hangzott: a kedves anyukák, apukák jól gondolják meg, mit pakolnak be a
táskákba, mert gyakran nem a könyvek, hanem a túltömött tolltartók,
ilyen-olyan kiegészítők okozzák a felesleges terhelést. Sőt: már a
vásárlásánál is figyelembe kellett volna venni, hogy a könnyebb, bár
kétségkívül jóval drágább, ergonómiailag megfelelő terméket vegyék, ne
pedig a lengyel piacon vagy a kínai boltban beszerzett kétkilós szütyőt.

Nézzük egy másodikos kisdiák –
ilyenünk van itthon – átlagos keddjét. Matematika, német, magyar, úszás
és cselgáncs, ez a páros hét órarendje. Magyarból van négy könyv és két
füzet, matematikából egy-egy, németből szintén. Ez így stimmel, toll- és
a füzettartóval a két kilót is alig éri el, úgyhogy emellé nyugodtan
vihet még magával fél liter teát vagy kakaót, szendvicset vagy lekváros
táskát, simán befér még egy alma is szalvétával együtt az uzsonnás
zacskóba.

Igen ám, de van még két
zsákunk.

Az egyikben az úszáscucc –
fürdőköpeny, papucs, úszónadrág -, a másikban a cselgáncs: vastag fehér
felsőrész, könnyebb nadrág, sárga öv, harmincdekás. A táska a hátán, az
úszós zsák a mellkasán, a cselgáncscucc a vállára akasztva, s elvileg
indulhatna is az egy kilométerre lévő iskolába, hat kilót cipelve
legalább. A gerince – amelynek kímélésére a törvény megszületett –
cseppet sincs egyenesben, mert noha elölről és hátulról jól
kiegyensúlyoztuk, a cselgáncsfelszerelés vagy jobbra, vagy balra rántja
el.

Persze mindez csak egy
teoretikus kép, a gyerek általában kocsival jut el az iskoláig, s
cipelnie sem kell sokat, lévén háromból két táska az én vállamon vagy a
nyakamban. Általában így megyünk, mi, szülők reggelenként az iskolába:
elöl a tehermentesített tanulók, mögöttük a zsákos, szatyros anyukák
vagy apukák.

A rendelet persze jó
és hasznos. Valahol bizonyára elkönyvelik majd mint reformelképzelést,
amellyel ismét tettünk egy lépést a gyerekek egészségének megóvására.
Ilyen a mindennapos testnevelés is, amelyik a legtöbb helyen csak
papíron létezik, a heti két-három testnevelésóra mellett ugyanis a
délutáni sportfoglalkozásokat már vagy megtartják, vagy nem.

A háromkilós korlátot viszont már
az első iskolaévben sem lehet betartani. Később pedig jön a még több
tantárgy, a még több könyv, s nincs az a tantestület, amelyik képes
„kilós” alapon összeállítani egy órarendet. Néha kampányszerűen tartanak
egy-egy táskamérlegelő napot, de az is inkább a sajtónak szól, szépen
le lehet fotózni a nagy táskát cipelő kisdiákokat.

Persze a szülő mondhatná, hagyd itthon, fiam a
környezetkönyvet, mert húsz dekával túllépted vele a háromkilós határt.
Az iskolában aztán visszakérdezhetne a pedagógus, hogy miért nem a
matematikát vagy a magyart, s már írná is be a fekete pontot.

A gyerek viszont idejében
megtanulná, amit a felnőttek amúgy is tudnak: minden törvény annyit ér,
amennyit be lehet tartatni belőle. Se többet, se kevesebbet.