Nem kellene végre
gondolkodni egy kicsit – tette fel a kérdést az oktatási rendelkezések
kapkodása kapcsán N. Kósa Judit a Népszabadságban.

Rimánkodásnak is beillő felhívással fordult
tegnap a „tisztelt érdeklődőkhöz” honlapján a Lengyel Gyula
Szakközépiskola tanári kara. Az éhségsztrájkjukról és tüntetésükről
nevezetessé vált pedagógusok azt tanácsolják, mindenki adja be
jelentkezési lapját oda, ahová eredetileg szánta. Magyarán: a júliusi
bezárás (rém)híre ne tántorítsa el a potenciális diákokat. Hiszen a
jelentkezésről február közepén kell dönteni, a bezárásról pedig csak egy
héttel később határoz a főváros.

Na
már most ez a pont, ahol a tantestületnek feltétlenül és maradéktalanul
igaza van. Mert az iskolabezárásról természetesen lehet vitatkozni:
lassan tíz éve tudjuk, hogy a gyerekszám csökkenése óhatatlanul
pedagóguselbocsátáshoz és intézmények felszámolásához fog vezetni, mert
egyszerűen tarthatatlan, hogy a rendszer átláthatatlanságát kihasználva
mind több és több tanintézmény vadásszon a mind kevesebb nebulóra. Azt
sem lehet tagadni, hogy a szakiskolai rendszer évtizedes bajokat görget
maga előtt, és különösen az érettségit nem, csak
szakmunkás-bizonyítványt adó képzésben alig tesz többet, mint
újratermeli a hozott hátrányokat. Gondoljanak csak bele: ott, ahol
természetes a tömeges lemorzsolódás, és ahol a növendékek fele az első
félévben legalább egy tárgyból megbukik, de ha végez is, korántsem lehet
biztos abban, hogy megél a tanult szakmájából – nos, ezeknek az
iskoláknak mentőöv lehet egy radikális átszervezés, az igényeknek és a
követelményeknek megfelelő modernizáció.

Az viszont több mint gyanús, ha az iskolafenntartó
önkormányzat egy tanév kellős közepén, a beiratkozás körüli napokban
dönt az iskolák megmaradásáról, illetve felszámolásáról. Sejthető, hogy
ilyenkor nem az motivál, hogy a hosszan tartó szakmai előkészítés épp
most ért a megvalósítás stádiumába, hanem egészen más. Először: még
három év fél évre van a következő választás, ilyenkor szokás iskolát
bezárni, mert a szülői felháborodás lecsillapodhat, az utcára kerülő
pedagógus pedig új munkát lelhet a hátralévő időben. Másodszor: mivel
október óta koalíciós huzakodással telt az idő, most ráérnek gyors, de
legalább meglepő döntéseket hozni.

Ha jól emlékszem, azt olvastam nemrég, hogy a párizsi
Opera igazgatóját most nevezték ki – 2009-es kezdéssel. S felteszem, még
akkor sem lesz zökkenőmentes az átállás. Ennek fényében kérdezem:
komolyan gondolja valaki, hogy a fővárosi szakképzés reformjának biztos
módja, ha januárban elterjednek a pletykák, februárban találomra
ráböknek néhány iskolára, júliusban pedig lehúzzák a rolót? Nem kellene
előbb alaposan megvizsgálni, melyik képzésre van valóban szükség, melyik
ad használható szakmát, hol jó az oktatás és hol csapnivaló, mit mivel
lehet összevonni és hol lehet valóban státusokat, pénzt, épületet
spórolni? Rövidebben: nem kellene végre gondolkodni egy
kicsit?

Mert ha azt látná az ember,
hogy átgondolt terv, lépésről lépésre kidolgozott intézkedéssorozat,
hosszú távú, a rendszerben már bent lévők érdekeivel is számoló
elképzelés van a főváros asztalán, akkor elfogadná a fájdalmas
döntéseket is. Akkor most a Lengyel Gyula tantestületének sem volna
miért éhségsztrájkolnia.