Hermanné Lajber Marietta
írása

„A tankönyveket a nemzeti kultúra szimbólumainak is
tekinthetjük…Talán sokkal jobban kifejezik a nemzeti eszméket,
eszményeket és értékeket, mint a pénzérméken és a zászlókon szereplő
figurák” – jegyzi meg F. Shoemaker az amerikai tankönyvkiadásról írott
cikkében. Az elmúlt évtizedek azonban megváltoztatták a
„tankönyhasználók” művelődési szokásait. Alkalmazkodnak-e ezekhez az
újonnan megjelenő tankönyvek, vagy „csupán” a kultúránk szimbólumai
maradnak?

Tankönyveink változásai az
elmúlt évtizedek oktatási koncepcióit jól tükrözik Az 1960-as években a
meghatározó a tartalom-centrikus, a ’70-80-as éveket a
képesség-centrikus, míg a ’90-es évtizedre az affektív szféra erősítése
jellemezte.
Ahhoz, hogy dönteni, mérlegelni tudó, tudásukat
megújítani képes, önálló tanulásra alkalmas, európai és magyar értékeket
megőrizni akaró – tehát a kor kihívásainak, sőt az új érettségi
vizsgakövetelményeinek megfelelő fiatalokat neveljünk, munkáltató
tankönyvekre lenne szükség. Szerencsésnek mondható, ha a diákok már
korán rájönnek arra, hogy ugyanazon dolgokat különbözőképpen is lehet
értelmezni. Így ismerhetik meg a meggyőzés és befolyásolhatóság
eszközeit, az önálló ítéletalkotás felelősségét.
Úgy tűnik
tanárt és tanítványt időnként galaxisok választják el egymástól. A
tankönyvek, az írott szöveg megértése egy Gutenberg-galaxisban felnőtt
generáció eszköztárába tartoznak. A jelenleg középiskolába járók
ismereteik döntő többségét képi információkból szerzik meg. A
Lumiére-galaxis tagjai gyors, színes, a saját fantáziájukat kevésbé
igénylő világot éreznek teljesnek. Tanítványaink értő olvasása lesújtó
eredményt mutat.

Mennyire követik
ezeket az elvárásokat a jelenleg forgalomban levő tankönyvek?
A
tankönyvírás elméletéről és gyakorlatáról számtalan írás jelent meg,
számos konferenciát tartottak, de az ideológiai, világnézeti kérdések
után meglehetősen sokára vetődött csak fel a tankönyvi illusztrációk
szerepe, lehetősége.
(F. Richaudeau tipizálása alapján
illusztráció alatt a következő forrásokat érthetjük: fényképek, rajzok,
plakátok, karikatúrák, festmények)
A képek elemzésével három
feladatot kell megoldani: megismerni a korabeli technikai eszközöket,
felismerni a korstílus, a stílusjegyek sajátosságait és magát az
ábrázolt elemet.
Az illusztrációk mellől azonban a legfontosabb
adatok hiányoznak. Szinte sehol sem derül ki, hogy kortárs volt-e a
szerző, hol található az eredeti alkotás, milyen méretű a mű? A képből
így, sajnos mindenkor az alkotó, ez esetben egyenesen a
tankönyvszerkesztő képe lesz. Ezt olyan fokú történelemhamisításnak
érezhetjük, mintha a hódító rómaiakról szóló szövegrészlet alatt nem
szerepelne a szerző, így nem derülne ki, kortárs történetíró, önkritikus
római, vagy egyenesen a tankönyvíró írta-e?

Mire szolgálnak a jelenlegi képaláírások?
Az
önálló elemzésre biztos nem.
A befolyásolási szándék könnyen
tetten érhető a következő példákban:
„I. Erzsébet. A vörös
hajú, erős akaratú, ugyanakkor taktikus királynő…”, „Keresztény követ…
térdre esve ajánlotta fel Magyarországot a török
szultánnak…”

Az épületek képe
mellett gyakran szerepel a ”monumentális” jelző, a méretek jelölésével
ez leolvasható lenne.
Konklúzióként megfogalmazható, hogy a
képaláírások nem alkalmasak munkáltató feladatok megoldására, ezek
megrekedtek a dekorációs funkció érvényesítésében.

És miközben autonóm diákokat akarunk nevelni,
szembesülnünk kell azzal, hogy egyre nehezebben sajátítják el a
tankönyvek magyarázó szövegét, a képi információszerzés
analfabétizmusával pedig a Lumiére-galaxis és a Neumann-galaxis
csábítóan üres konzumidiotizmusának lehetnek a
célpontjai.

A történelem pedig az
élet tanítómesteréből múzeumok holt tárgyává
redukálódik.