„Tudatában vagyok
annak, hogy esküt tenni nagy jelentőségű gesztus, morális teher. Most
mégis javaslatot teszek egy tanári eskü szövegére azért, hogy komoly és
felelősségteljes együttgondolkodásra hívjak mindenkit, akinek erről
gondolatai, mondanivalója és kérdései vannak.” – Fenyő D. György írása
az Osztályfőnök.hu-ról.

Az iskoláról
szóló, fel-fellángoló vitáknak több forrása van. Az egyik politikai –
nyilvánvalóan minden politikai párnak és irányzatnak megvan a maga képe,
víziója arról, milyen iskolát szeretne. A másokat nevezzük szakmainak:
ez a különféle tudományok, közte a pedagógia, a pszichológia, továbbá az
iskolákban oktatott összes szaktudomány sokféle elképzelése az
iskoláról. A harmadik az etikai dimenzió: nemcsak szinte minden vélemény
kap morális érveket, de minden döntésnek és vitának van egy mély etikai
dimenziója is. A politikai és tudományos eredetű nézetkülönbségeket
természetesnek tartom, de úgy vélem, helytelen azokat morális köntösbe
öltöztetni. Természetesnek tartom az erkölcsi felfogásban jelentkező
különbségeket is, mégis úgy gondolom, éppen az alapvető morális
kérdésekben lenne legkönnyebb – és talán a leginkább szükséges is –
valamiféle konszenzust találni.

Az
orvosi szakmában létezik orvosetikai kutatás, van jelentős szakirodalom,
és van kidolgozott, rendszeres orvosetikai képzés is. Ettől
természetesen még létezhetnek viták, nézetkülönbségek, mi több: lehetnek
nem etikusan cselekvő orvosok is, de megvan az a nyelv, szakma és
intézményrendszer, amelyekben a felmerülő kérdések megvitathatók. A
pedagógiában is vannak próbálkozások, léteznek kutatások, folyik néhol
és némi pedagógusetikai képzés, de még igen sok tennivaló akad egy
rendszeres pedagógusetika megteremtéséhez. Egyelőre a tanároknak inkább
magukra és a maguk primer erkölcsi érzékére hagyatkozva kell dönteniük,
állást foglalniuk, igazságot keresni vagy megvédeni magukat. És így kell
nap mint nap nevelni, miközben mindenki érzi és tudja, hogy a nevelés
igen jelentős részben erkölcsi kérdés.

Az orvosetika kiindulópontja a hippokratészi eskü
szövege. Ha azt mai szemmel elolvassuk, bizony sok elemével a mai
életben nem tudunk mit kezdeni, bizonyos elemeit elavultnak tarthatjuk,
és csak némely gondolatait érezzük ma még érvényesnek. Egészében azonban
maradéktalanul fontosnak és érvényesnek gondolom, és úgy vélem,
hatalmas etikai hátteret és biztonságot jelent az orvosi szakmának az,
hogy létezik egy ilyen, kétezer-ötszáz éves kanonikus szöveg. S habár a
mai esküszöveg egészen más, létezik eskü az orvosi
pályán.

Az, hogy a pedagóguspályán
nincs ilyen kétezer éves szöveg, utólag nem orvosolható. Ám az, hogy a
tanárok nem tesznek esküt, az igen. Persze tudom, hogy egy ilyen eskü
önmagában nem old meg semmit. Tudom azt is, hogy a pedagógus és
nem-pedagógus szakmák és életpályák között sokkal lazább a határ, mint
az orvosi és nem-orvosi szakmák között (sok a csak részben tanári
egyetemi szak, gyakoribb a pályamódosítás, és így tovább). Van veszélye
is egy ilyen eskünek: lehet benne a pedagógusok újabb meghurcoltatását,
zsarolási lehetőséget, újabb kiszolgáltató tényezőt látni. Azzal is
tisztában vagyok, hogy egy tanári eskü nem vezethető be egyetlen
törvénnyel, rendelettel, paranccsal, utasítással: azt hosszú-hosszú
együttgondolkodásnak, komoly érdemi vitának kell megelőznie, szakmai és
társadalmi egyetértést kell maga mögött tudnia.

Tudatában vagyok annak is, hogy esküt tenni nagy
jelentőségű gesztus, morális teher.

Most mégis javaslatot teszek egy tanári eskü szövegére.
Nem azzal az elbizakodottsággal, hogy azt gondolnám, ez lesz majd a
tanári eskü szövege. Nem is azzal a szándékkal, hogy azt mihamarabb
vezessék be. Inkább azért, hogy komoly és felelősségteljes
együttgondolkodásra hívjak mindenkit, akinek erről gondolatai,
mondanivalója és kérdései vannak, hogy majdan, egy komoly és felelős
vita és párbeszéd eredményeképpen megszülethessen egy tanári esküszöveg.
És a párbeszéd során talán tisztázódhatnak is a tanári pálya
legalapvetőbb dilemmái, a tanítás sok-sok morális kételye és
konfliktusa.

Esküszöm,
hogy munkám során minden tőlem telhetőt megteszek tanítványaim,
szellemi, testi, lelki fejlődése, személyiségük kibontakozása érdekében.
Esküszöm, hogy diákjaimat önálló, szabad, gondolkodó, autonóm emberekké
igyekszem nevelni. Mindenkor figyelembe veszem tanítványaim
képességeit, helyzetét, életkorát, fejlettségét, és arra törekszem, hogy
a nekik megfelelő legjobb nevelést és oktatást nyújtsam. Igyekszem
átadni az emberiség és a kulturális Európa felhalmozott tudását,
hagyományát és értékeit, a magyar történelem és művelődéstörténet
értékeit, szaktudományom eredményeit és szépségét. Célom, hogy
tanítványaim erkölcsi, intellektuális, esztétikai és vitális értelemben
egyaránt gazdag, nyitott és sokoldalú, minden értelemben egészséges
emberekké váljanak. Igyekszem diákjaimat a természet és az emberi
kultúra tiszteletére és védelmére nevelni.

Helyzetemmel, jogaimmal és lehetőségeimmel soha
nem élek vissza, nem hatalmaskodom, gyereket nem alázok és nem
szégyenítek meg. A rám bízott és a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm.
Tanítványaim között nemük, nemzetiségük, állampolgárságuk,
világnézetük, képességeik és kulturális tradícióik szerint különbséget
nem teszek, mindegyikőjükkel mindenkor egyformán felelős tanárként
viselkedem.

Munkámat a Magyar Köztársaság
Alkotmányának szellemében, a mindenkori törvényekkel összhangban végzem.
Tanártársaim munkájával és törekvéseivel kapcsolatban a kollegialitás
vezérel, a szülőkkel az együttműködés és a család törekvéseinek
megértése, mindenekelőtt azonban diákjaim igénye és érdeke irányítja
tetteimet.

(Megjelent a Csillagszálló 3/9.
számában.)