Egy elit
gimnáziumban éppúgy a frontális pedagógia dívik, mint a leghátrányosabb
helyzetű, legrosszabb teljesítményű diákokkal teli szakiskolákban – írta
Varga Dóra a Népszabadságban.

A
digitális tábla jó dolog. Öt maci jobbra, öt balra, és a diák a padból
máris elosztotta a táblán a tízet kettővel. A nagyobbak „virtuális”
sétára indulhatnak a múzeumokban. Az interaktív tábla számtalan játékos
variációt kínál a tanuláshoz – használójától és a hozzá kapcsolt
tartalmaktól függően. Ez jobban leköti a diákok figyelmét, mint a tanár
puszta magyarázata.

A
fejlesztéspolitikai államtitkár – volt oktatási miniszter – venne is
belőle mindjárt 35 ezret az iskoláknak. Negyvenmilliárd forintot szán
erre célra. Így egy szett ára 1,2 millió forint lenne. A táblát
forgalmazó cégek ugyan azt mondják: ennek feléért is be lehet szerezni,
Magyar Bálint szerint azonban a Népszabadság újságíróinak
tájékozatlanságát jelzi, ha ezt felemlítik. Nem mindegy ugyanis a
minőség. Mert kell-e nekünk olyan tábla, amelyet sötétítőfüggöny híján
nem látnak a gyerekek? Hát persze, hogy nem, ezért meg kell venni a
drágábbat. Nem a függönyt. Logikus.

A másik, ennek kissé ellentmondó magyarázat: nem
biztos, hogy csak 35 ezret veszünk. Ha leszorítjuk az árakat, kijöhet a
keretből akár duplaannyi is. Kérdés: kell-e majd az
iskoláknak?

És ha igen, használják-e
majd? Az alacsony fizetések miatt motiválatlan tanárok vajon
vesződnek-e majd a szünetekben a tábla és az ahhoz kapcsolódó tartalmak
előkészítésével? Azok a pedagógusok, akik hideget-meleget kapnak azért,
mert kevesebb diák jut rájuk, mint más uniós országokban? Mert azzal nem
számol senki, hogy Nyugat-Európában külön személyzet van a szemléltető
eszközök – például a digitális tábla – előkészítésére. És vajon
akarnak-e újabb tíz perc adminisztrációt magukra vállalni, hogy
rögzítsék: 8 óra 45 perc és 8 óra 55 perc között előkészítettem a
digitális táblát?

Az interaktív
tábla kezelése persze egyszerű. De az se lenne sokkal nehezebb, hogy
pedagógusok más feladatokat adjanak a jobban, és mást a rosszabbul
teljesítő diákoknak. Vagyis személyre szabottan
oktassanak.

Mégsem teszik (tisztelet
a kivételnek). Nem látnak ugyanis maguk előtt példákat arra, hogy
hogyan is kellene ezt művelni. A magyarországi tanárképzés nem túl
szemléletesen készíti föl a leendő pedagógusokat. Hiszen olyan gyakorló
gimnáziumokba küldik okulni őket, amelyekről a kutatók a minap
megállapították: nem éppen a pedagógiai sokszínűség
tárházai.

Amíg ez nem változik,
vagyis nem történik meg végre a pedagógusképzés reformja, a tanári
fizetéseket pedig nem emelik olyan szintre, hogy válogatni lehessen a jó
pedagógusok között, nincs mit csodálkozni azon, hogy a jó
„gyerekanyaggal” dolgozó iskolák a legjobbak kiválogatásával, a kevésbé
előnyös tanulói összetételűek a nemkívánatos diákoktól való
megszabadulással próbálnak „javítani”
eredményességükön.

Nem pedig
pedagógiai módszerekkel. Egy elit gimnáziumban éppúgy a frontális
pedagógia dívik, mint a leghátrányosabb helyzetű, legrosszabb
teljesítményű diákokkal teli szakiskolákban. Vagyis a pedagógus kiáll az
osztály elé, és leadja az anyagot, a diákok aktív közreműködése
nélkül.

Hogy eközben digitális vagy
hagyományos tábla előtt állnak, az már édes mindegy.