2011. január 9-én népszavazás lesz Dél-Szudán függetlenségéről, aminek apropóján a nemzetközi és a magyar sajtó kiemelten foglalkozik, vagy foglalkozni fog ezzel a térséggel. Mi ezzel a „rövid” történeti áttekintéssel próbálunk segíteni azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a szudáni helyzet biztonságpolitikai és történelmi hátterét. (Kaif, Töriblog)

[…]

A Mahdi-felkelés és Fashoda

A Mahdi-felkelés önmagában megérdemelne egy saját posztot, ezért nem fogjuk részleteibe menően tárgyalni…

A lényeg: 1881-ben a központi kormányzat ellen Egyiptomban felkelés tört ki (Uribe-felkelés). Bár a mozgalmat angol segítséggel leverték, az egyiptomi hadsereg kompromittálódott részét leszerelték – ez a hadsereg legalább 90%-át jelentette… A központi kormányzat meggyengülése hatással volt Szudánra is: 1881 júniusában Muhammad Ahmad bin Abd Allah, a szúfi Samaniyya rend szudáni vezetője Mahdivá, azaz (erősen egyszerűsítve) Mohamed örökösévé nyilvánította magát, és dzsihádot hirdetett a hitetlen oszmán-egyiptomi hatalommal szemben. A súlyos adókkal terhelt, rabszolgaszedéstől és kényszersorozásoktól, vissza-visszatérő éhínségektől sújtott Szudánban a szúfi tanok egyenlőségre és vagyonközösségre irányuló eszméje fogékony táptalajra lelt. A Mahdi az elfogására indított sikertelen egyiptomi expedíció után hadsereget gyűjtött (ez volt az Ansar, azaz a követők serege) és számos arab és fekete törzsfőnököt is megnyert a háború ügyének.
Alig egy év alatt a korábban Darfúr és a Nuba-hegység egyes területein folyó szórványos harcok nyílt háborúvá fejlődtek. A mahdisták két év leforgása alatt szinte egész Szudánt elfoglalták.

Az angolok William Hicks tábornokot, az indiai és az abesszín hadjáratok veteránját küldték Egyiptomba, ahol gyors ütemben megszervezett egy 10.000 fős, legnagyobbrészt az Uribe-feleklésben érintett katonákból álló egyiptomi sereget. A képzetlen és motiválatlan katonák – joggal – büntetésként élték meg az újabb besorozást, így nem képeztek igazán nagy ütőerőt… 1883 októberében Hicks és serege El-Obeidnél mintegy 40.000 mahdista felkelővel került szembe. A három napos ütközetet alig ezer egyiptomi élte túl, Hicks maga is a csatatéren maradt.

1883. december 23-án kapitulált Darfúr kormányzója is, az osztrák Rudolf Slatin Muhammad Ahmad csapatai előtt. Rudolf Slatin életét az iszlám hitre való áttéréssel mentette meg és évekre fogságba került – erről hosszasan be is számol visszaemlékezésében. […]

Miután Nagy-Britannia gyarmati erői főleg a második afgán háborút követő, Oroszországgal szembeni konfliktusban voltak lekötve Közép-Ázsiában, és az egyiptomi csapatok helyzete Szudánban kilátástalanná vált, Gladstone kormánya utasította Egyiptomot, hogy adják fel Szudánt. Egyiptomi katonák, angol civil alkalmazottak és hozzátartozóik ezreit kellett Szudánból evakuálni, aminek lebonyolításával Gordont, a korábban 1880-ban egészségügyi okból lemondott főkormányzót bízták meg. Gordon 1884. február 18-án érte el Kartúmot és többezer nőt, gyermeket, beteget és sebesültet tudott Egyiptomba evakuálni, mielőtt a mahdisták március 18-án a várost bekerítették és megkezdték a tíz hónapig tartó ostromot. A magukra hagyott védők angol segítség nélkül nem tudtak tovább kitartani, és bár Gordont az angolok ki akarták hozni a városból, ő a becsületére hivatkozva továbbra is Kartúmban maradt – az ostrom 313. napján, a végső roham során a kormányzói palota előtt esett el.

A sikeres ostromot vezénylő Mahdi nem élvezhette sokáig sikerét: alig három héttel Gordon után ő is meghalt, máig ismeretlen körülmények között.
Utóda, Abdallahi ibn Muhammad kihasználva, hogy angolok nem avatkoznak be közvetlenül a konfliktusba, és hogy az egyiptomi kormányzat még mindig nem tért magához az Uribe-felkelés után, konszolidálta a mahdista mozgalmat: kikiáltotta az önálló mahdista államot, megszervezte a kereskedelmet, a közigazgatást és az egyiptomi hadseregtől megszerzett nehézfegyverzettel a hadsereget is. A Mahdi eredeti tervei alapján hadjáratot indított északra Egyiptom ellen azzal a céllal, hol felszabadítsa az oszmán-angol elnyomás alól az arab testvéreit, és keletre, hogy az egyelőre még angol kézen lévő vörös-tengeri kikötőket is megszállja.

A nemzetközi helyzet sem volt túl rózsás: a franciák, a belgák és az olaszok, kihasználva az angol pozíciók megrendülését a térségben, erőteljes terjeszkedésbe kezdtek. Bár 1884-ben a papíron az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szomáliát a britek részben még meg tudták szállni (Brit-Szomália), ugyanekkor a franciák létrehozták Dzsibuti központtal a maradék területen Francia-Szomáliát, majd nemsokára hivatalosan is gyarmattá nyilvánították a területet.

Az Eritrea feletti egyiptomi uralom megdöntése után a Mahdi-felkelésre hivatkozva 1882-ben Assab, majd 1885-ben Massaua került olasz megszállás alá, Kongó irányából pedig a belgák kezdtek el észak felé terjeszkedni.

Ez volt az a pont, ahol az angolok a nyílt beavatkozás mellett döntöttek: 1896-ban Horatio Herbert Kitchenert, a későbbi búr háború hősét küldték Egyiptomba, aki átvette az egyiptomi hadsereg vezetését, majd indiai gyarmati katonákkal megerősítve alig két év alatt megsemmisítette Mahdi államát. A győzelem után azonnal délnek fordult, és 1898-ban Fashodánál találkozott a Marchand vezette francia expedíciós haderővel, akik kihasználva az angolok lekötöttségét, folyamatosan kelet felé haladva kívántak minél több területet megszerezni (távlatilag egy Dakartól Dzsibutiig összefüggő francia gyarmati, befolyási övezetet létrehozni). A Fashoda-incidens néven ismertté vált esemény végül békésen rendeződött (elsősorban az oroszok franciák melletti be nem avatkozása miatt), és mint később kiderült, a szudáni helyzetet rendező angol-francia konvenció az első jelentős lépés lett a francia-angol antant és így közvetve az első világháború szövetségesi struktúrájának létrejötte felé.

(A cikk folytatása várható a Töriblogon.)