A világon mindenfelé
problémák adódnak az oktatással, bármelyik korosztályról legyen is szó.
Csányi Vilmos cikke a Népszabadságban

Ennek valószínűleg az az oka, hogy az oktatási
rendszerek alapszerkezete az elmúlt száz-százötven évben úgyszólván
semmit sem változott, miközben a társadalom, az iskola közege és a
család, az iskola partnere, teljesen más lett.

Tetézi a bajt, hogy azokat az ismereteket, amelyek
segítségével a problémák legalább megérthetők lennének, a társadalmak
általában figyelembe sem veszik. Ilyen kicsi országban, mint a miénk,
ahol éppen nagy társadalmi változások zajlanak, könnyen lehetne a
kérdések megoldására alkalmas helyzetet teremteni, ha a politikusokat
kulturálisan örökölt primitív hiedelmeik ebben nem akadályoznák meg.

Az emberré válás leglényegesebb
tényezője az volt, hogy az egyszerű szerkezetű, minimális együttműködésű
csoportok helyett az ember közösségben él, és az egyedek közötti
versengés nagyobb része átalakult a közösségek vetélkedésévé. Lényeges
része volt a közösség kialakulásának, hogy az emberi személyiség nem
csupán a genetikai faktorok és néhány egyszerű környezeti tényező
egymásra hatásából alakul ki, mint az állati, hanem a személyiség a
közösséggel való folyamatos kölcsönhatásban formálódik, és
kialakulásában a kultúrának van döntő szerepe. A legfontosabb közösség
számunkra a család, legalábbis ez volt sok ezer éven keresztül. A
családot nemcsak az apa, az anya és egy vagy két gyerek alkotta, hanem
az egész rokonság; egymás közelében voltak, együttműködtek, egymással
folyamatosan kommunikáltak, tradícióik voltak, rítusaik, erkölcsük. A
modern világban ez megváltozott, a család átmeneti létforma, amelynek
közösségi élete sokszor csak az utódoknak a megfelelő nevelői
intézménybe: óvodába, iskolába történő precíz beadásából és a záróra
előtti kivételéből áll, nem számítván a napi négy-öt órányi közös
televízió-nézést.

A megoldhatatlan
feladatok elé állított iskolából kijövő, rosszul szocializált, hiányos
ismeretű, érzelmileg bizonytalan, kevéssé erkölcsös gyerekekből is
lesznek felnőttek, sőt egy részük éppen az oktatásban helyezkedik el.
Gondolhatják az eredményt.

Amikor a
család még közösség volt, de a munkafolyamatok egyre fokozódó
elkülönülése már nem tette lehetővé, hogy a család fiatalabb tagjai az
életükhöz szükséges ismereteket a családdal együtt, közösen szerezzék
meg, feltalálták az iskolát. Az iskolában valaki, egy idősebb, domináns
személyiség, megtanított harminc-negyven gyereket írni, olvasni meg
egyszerűbb számtani feladatokat megoldani. Ez nagyon praktikus
megoldásnak tetszett, és gyorsan mindenféle iskolák alakultak, amelyek
már akár egész tudományokat is képesek voltak nebulóik fejébe tölteni.
Ekkor még nem voltak különösebb problémák az iskolával, mert a család
belső közösségi tekintélye, hogy tagjai az élet legtöbb problémájára
bevált megoldásokat ismertek és azokat készséggel adták át a
fiatalabbaknak, még jól működött. A családnak kulturális dominanciája
volt a felnövekvő egyén fölött, ennek minden előnyével és hátrányával. A
szocializáció hosszú folyamata alatt az emberi személyiség olyan
szerkezetű lett, amely általában nem került ellentétbe a családi
közösséggel.

A mai család ritkán
közösség, ha az, akkor nagyon kicsi méretű, és ha legalább ez megvan,
akkor a tagjai sokszor nem igazán kötődnek közös hiedelmekhez,
tradíciókhoz, erkölcsi elvekhez. Ezért a mai család beadja gyermekét
valamelyik iskolába, mint ruhatárba a kabátot, és elvárja, hogy ott
minden szépre, jóra, hasznosra és erkölcsösre megtanítsák. A mai család
hevesen csóválja a fejét, amikor kiderül, hogy a gyereke nem tanul,
drogozik, és furcsa szokásokat alakít ki. Mit csinál az az iskola?

Sajnos a kulturális dominancia
hiánya miatt a legtöbb iskola nem képes valódi közösséggé alakulni, és
pótolni a családi szocializációt. Az iskola még mindig azt hiszi, hogy
egy közösséggel, tradíciókkal, erkölccsel jól ellátott helyről kapott
néhány órára gyereket, akit majd minden szépre, jóra megtanít, csak
figyeljen, legyen nagyon jó, és akarjon sokat tudni. Szegény iskola!
Szegény család! Tanulás-élettani tudnivaló, hogy az ember gyereke, éppen
úgy, mint a majmok gyerekei, nagyon sok közöttük a hasonlóság, csak
domináns személyektől hajlandó tanulni. Ennek sok evolúciós értelme
volt, mert a domináns személyiségek már vitték valamire az életben,
tehát tőlük főleg jó dolgokat lehetett tanulni, az a kis szemüveges,
tesze-tosza majmocska pedig saját maga is inkább támogatásra szorulna,
nemhogy tőle lehetne valami hasznosat elsajátítani.

A majmoknál egyszerű a dominancia kérdése, az erősebb
és furfangosabb egyedek dominánsak. Az emberi rangsor, a katonai
szervezeteket leszámítva, sokkal szelídebb, és a rangsor egyes pozíciói
szorosan kötődnek a közösséghez, a kultúrához, hiszen a domináns
személyiségek kultúrát közvetítenek a generációk között. A régi
nagycsaládban az időseknek teljes volt a kulturális dominanciájuk, mert
hosszú életük, sok tapasztalatuk, ismeretük ezt vitathatatlanná tette.
Amikor a családok az iskolára fanyalodtak, akkor sem volt sok probléma,
mert amíg egyszerű ismeretekről, a betűk és a számok rejtelmeiről volt
csak szó, egy szigorú tanító úr és a nádpálcája kielégítette a
kulturális dominancia kritériumait. Amikor pedig az iskolának
összetettebb tudnivalót kellett alkalmaznia, akkor jól megfizette
tanárait, olyan életformát tett számukra lehetővé, hogy legyen alkalmuk
és anyagi lehetőségük olyan szakmai ismeretek birtokába jutni, amelyek
kulturális dominanciájukat biztosítják.

A komoly problémák most attól vannak, hogy a „család”
már nemcsak tudás átadását kéri az iskolától, hanem nevelést,
szocializációt, érzelmi biztonságot, erkölcsöket – csupa olyan dolgot,
amelyekhez régen a gyerek a családban jutott hozzá. Erre az iskola
nincsen felkészülve, és még világosan el se magyarázták neki, hogy
megváltozott a szerepköre.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a megoldhatatlan
feladatok elé állított iskolából kijövő, rosszul szocializált, hiányos
ismeretű, érzelmileg bizonytalan, kevéssé erkölcsös gyerekekből is
lesznek felnőttek, sőt egy részük éppen az oktatásban helyezkedik el.
Gondolhatják az eredményt.

Az
eredmény, hogy egyre többen gondolják azt, hogy az iskolának nincsen
szüksége sok támogatásra, hiszen feladata csupán annyi, hogy őrizze a
gyerekeket néhány évig, azután majd megtanulnak mindent az életben.

A politikusok segíthetnének, ha
felismernék, hogy az iskola csak akkor tudja feladatait maradéktalanul
ellátni, ha képes kulturális dominanciát kifejleszteni. Ha tanárai
megbecsült, jól fizetett, legalább az orvosi kaszttal azonos szinten
élő, nagy szaktudású emberek, akik anyagilag is megengedhetik maguknak a
nagy könyvtárat, a jó számítógépet, a nyelvek tanulását, a nagy
utazásokat. Ha ilyen lenne a tanárok helyzete, akkor a legkiválóbb
fiatalok mennének tanárnak, mert ez sikerpálya lenne, érdemes. Ma
ügyvédnek, bankárnak, médiaszereplőnek érdemes menni, aki tanárságra
adja a fejét, azzal már eleve valami baj van. Sajnos és nagyon sajnos,
hogy a politika képtelen generációnyi időtávlatokban gondolkodni és
működni. A költségvetésben először kéne egy vastag szeletet az
oktatásnak juttatni, hiszen ez határozza majd meg, hogy húsz év múlva
milyen felnőttjeink lesznek, és a maradékot kéne a többi kérelmező
között szétosztani.

Vannak ám
csodák! Vagy húsz évvel ezelőtt a finn gazdaság valamiért lelassult, a
közgazdászok számára is érthetetlen gazdasági problémák adódtak. Ekkor a
finn parlament harminc százalékkal megemelte az oktatási tárca
költségvetését, mondván, akármi is a megoldás, az oktatásnak bizonyosan
lesz benne szerepe, és azt a pénzt előre oda kell adni.

Mindig irigykedem a finnek
parlamentjére.