A Sulinet Expressz
kimúlásával kapcsolatos véleményeket böngészve kezd úgy tűnni, mintha
minden kormányzati intézkedés közül ez lett volna a legirritálóbb – áll a
HVG oldalán.

A számítástechnikai
eszközök vásárlását állami támogatással segítő program szervezői viszont
biztosak abban: több százezerrel növelni a hazai számítógépparkot
igenis siker.

Az első benyomás a
legfontosabb, mondogatják, és hát éppen ez lett a Sulinet Expressz
program (SE) pechje. A három és fél évig tartó, számítástechnikai
eszközök vásárlását személyi jövedelemadó-visszatérítéssel támogató
program december végén lezárult, ám a mai napig azon hibái miatt
cikizik, amelyeket annak idején még időben ki is javítottak.

Az oktatási tárca által gründolt
programnak persze voltak visszatetsző elemei, közvetlenül a 2003-as rajt
után éppen a HVG hívta fel a figyelmet ezekre (lásd HVG 2003/36, Háló
melléklet). Aggályainkat, miszerint az elsősorban a szabadidő vidám
eltöltésére használt eszközök (játékgépek, fényképezőgépek, joystickek)
is a támogatott termékek listáján vannak, Magyar Bálint oktatási
miniszter azzal próbálta eloszlatni, hogy a kifogásolt termékek is a
digitális kultúra terjesztését segítik elő. Ezeket a kütyüket a mai
napig emlegetik, annak ellenére, hogy az egyéves kort sem érték meg a
támogatott terméklistán

Az SE
keretében egyébként három és fél év alatt 89 milliárd forint értékben
keltek el számítástechnikai cikkek, s összértékben a konfigurációk
teszik ki a legtöbbet: 43 milliárdért vettek összesen 278 ezer
darabot.

A program első szakaszában
egyébként egyes beszállítók tartósbérleti konstrukciót is kínáltak a
gépekhez, amivel egyazon konfiguráció árát három részre bontva, három
egymás utáni évben lehetett adókezdezményként visszaigényelni. A
lehetőséget egyedüliként kínáló K&H Bank kérdésünkre közölte,
körülbelül 12 ezerre tehető azon ügyfelek száma, akik így fizették ki
számítógépüket.

A leginkább jogosnak
tűnő aggály (mint azt a HVG már jó három éve pedzegette, lásd a lap
2003/50. számát), hogy a támogatási program forrása a költségvetés
feneketlen kasszája, ugyanúgy, mint a kedvezményes lakáshiteleké. És
valóban: a Pénzügyminisztérium (PM) 2003-ra például 1,5 milliárd forint
sulinetes szja-visszatérítés miatt bevételkiesésre számított, aztán
éppen a tízszerese lett ennek: 14,7 milliárd. A pénzügyi tárca lapukkal
kerek perec közölte, a program nem érte el célját, vagyis az otthoni
számítógépek számának emelkedését. A kedvezmények jelentős része pedig
nem konfigurációkra, hanem más eszközökre ment el.

Ez utóbbi állítás akár igaz is lehet, csak éppen azt
nem könnyű megítélni, hogy baj-e vagy sem. A KSH adatai szerint ugyan
2003-ban 31 százalékos volt a hazai háztartások számítógép-ellátottsága,
arról azonban fogalmunk sem lehet, hogy ez a szám milyen állapotú
gépparkot fedett. Legfeljebb tippelhetünk: jelentős részük sejthetően
leselejtezett irodai gépként kerülhetett a háztartásokba, amelyek azután
valóban rászorultak a felújításra, ehhez pedig elég volt alkatrészeket
vásárolni. A sokat hangoztatott frázis tehát („azok vásároltak
kedvezményes kiegészítőket, akiknek amúgy is volt gépük”) legalábbis
finomításra szorul: sok ócskavasat egyszerűen csak korszerűbbé,
internetezésre alkalmassá tettek. A szabályokon egyébként rövid úton
szigorítottak, így például a digitális fényképezőgépek már két és fél
éve nincsenek a támogatott listán. Tavaly pedig már csak komplett
konfigurációkat lehetett vásárolni, az ésszerű változtatással mégiscsak
sikerült elérni azt, ami addig nem látszott világosan: elkezdtek
számítógépet vásárolni az emberek.

Sokaknál az verte ki a biztosítékot, hogy a program
keretében laptopot is kínáltak. Hogy a hordozható számítógépek – még ha
valóban némileg drágábbak is asztali társaiknál – nálunk még mindig
státuszszimbólumnak vagy luxuscikknek számítanak, az téveszme. A
laptopok között is vannak belépő szintű, olcsó gépek, meg persze utazni
vágyó üzletembereknek készült drágább modellek. Elfogadható érv lett
volna az, hogy például háromszázezer forintnál drágább gépekre ne járjon
támogatás (hiszen aki ilyen drága modellt választ, az egyszerűen nem
szorul állami gyámolításra), de azt állítani, hogy laptop eleve
nagyzolás volna, ferdítés.

Az SE-t –
mint azt a PM kérdésünkre küldött válaszából is megtudhattuk – azzal is
támadták, hogy nem a megfelelő réteghez juttatta el a komputereket,
illetve az utánuk járó kedvezményeket. Ez kezdetben így is volt, más
kérdés, hogy ezen a területen is egy éven belül történt ésszerűsítés. A
2004. júliusában bevezetett jövedelmi cenzus szerint már csak az évi
bruttó 3,4 millió forintos bérnél  alacsonyabb jövedelműek
használhatták ki a teljes, 60 ezer forintos kedvezményt, miközben a
jogosultak körét bővítették: már nem csak az iskola világához kötődők
(tanárok és diákok, meg a szüleik) vehették igénybe a kedvezményeket.

Azoknak, akik még szűkebbre húzták
volna a rászorultak körét, Kiszler Ferenc lapunknak csak annyit mond: a
tipikus sulinetes vásárló a 150-200 ezer forintos bruttó bért kereső
alkalmazott, akinek a gyereke internet és számítógép nélkül nem tud
versenyképes lenni. „Minden politikusi szólam eleme, hogy erősíteni kell
a középosztályt. Hát ez a program azt erősítette” – magyarázza a
Sulinet Expressz Programiroda vezetője. Ő maga sem tudja, hogyan lehetne
megoldani, hogy csak a legszegényebbek kapjanak
PC-t.

Az SE bukásán ömlengő
újságcikkek imádattal idézik a háztartások számítógép-ellátottságának
2005-ös adatát, a valóban szánalmas 42 százalékot. Az Eurostat 2006-ra
vonatkozó adatsora szerint az arány már 50 százalék. Egyébként ez sem ad
túlzott büszkeségre okot, hiszen elmarad a 62 százalékos uniós átlagtól
(a statisztika román és bolgár adatokat nem tartalmaz). Viszont
nagyságrendileg a magyarhoz hasonló mértékű ugrást csak Csehország
(30-ról 39-re), Észtország (43-ról 52-re), Lettország (32-ről 41-re) és
Litvánia (32-ről 40-re) hajtott végre 2005-ről 2006-ra, s amint látjuk,
K-Európában egyáltalán nem vagyunk lemaradva. Ehhez még vegyük hozzá
azt, hogy 2006 folyamán csak az SE-n belül 165 ezer teljes gépet adtak
el.

A legnyomósabb érv persze az
volt az SE ellen, hogy a kormány közpénzt feccölt az emberek
technológiai beruházásaiba. Az azonban ritkán hangzik el, hogy a
vásárlásoknak mekkora piacélénkítő hatásuk, s ezáltal mekkora
áfavonzatuk volt. A kritikusok szerint a számítógép-vásárlások száma SE
nélkül is szépen nőni kezdett volna. Kiszler szerint ugyanakkor nem, bár
mejegyzi, az ezt felfedő felmérésre nem jutott pénz. Becsülni tudnak,
nagyjából hatszázezerre teszik a sulinetes eszközöket vásárló
háztartások számát. Ezek számát több marketinggel lehetett volna
növelni, vagy olyan árukapcsolással, amellyel például egy évre
olcsó/ingyenes internet jár a konfigurációk mellé, utóbbiba azonban a
telekomcégek nem akartak beszállni. A budapestihez képest arányaiban is
alacsonyabb vidéki vásárlásokat pedig sűrűbb viszonteladó-hálózattal
lehetett volna növelni.

Valószínű,
hogy az SE hatására a számítástechnikai eszközök vásárlásán – ezek
relatív magas hazai ára miatt – nem gondolkodó vásárlók a kilátásban
lévő kedvezmény hatására mégiscsak beruháztak számítástechnikai
eszközökbe, s ez még akkor is így lehet, ha Kiszler elismeri, kezdetben
találkoztak a kettős árazás azon módjával, amelynél a sulinetes
konfigurációnak magasabb ára volt, mint a programon kívüli termékeké.
„Ez a 2004-es komolyabb ellenőrzések után megszűnt” – mondja. 
Az viszont pozitív fejlemény volt, tesszük hozzá, hogy a SE a minőséget
ígérő világmárkák (brandek) irányába fordította a buherához szokott
magyar felhasználókat.