A történelem etikája versus az etika története

Eddig választható tárgy volt az emberismeret, az etika vagy a filozófia – külön órakerettel. Most kötelező lesz. Magam előtt látom a sok kíváncsi szemet, érdeklődő tekintetet, ahogy Arisztotelésztől Kantig elemezzük, végiggondoljuk, megfontoljuk… Ettől valóban mindannyian jobb emberek, értékekre nevelt állampolgárok leszünk?

Amikor az iskolában erkölcsi nevelésről szólunk vagy arra gondolunk, nem a filozófia etikájának tudománya, kérdésfelvetése lebeg a szemünk előtt, hanem, ha van ilyen egyáltalán, a hétköznapi élet etikája. Tulajdonképpen az emberi jogokat és kötelességeket – kötelesség, felelősség, egymás tiszteletben tartása – vesszük zsinórmértéknek, és a napi együttélés példáin gyakoroljuk. Talán leginkább a normatív és az alkalmazott etika tárgykörei között mozgunk.
A középiskolai történelemórákon másképp áll a helyzet. Maga a történelem emberi cselekvések sora, amelyben a társadalom szintjén, az egyes korok folyamatában leírjuk és elemezzük a szándék–tett–következmény láncolatot. Problémákat vetünk föl (pl. miért nem tarthatók tovább fönt a magyar kalandozó, rabló hadjáratok), megkeressük a kor lehetséges válaszait. A példánál maradva megvizsgáljuk, milyen társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésbeli minták figyelhetők meg a térségben, amelyekhez idomulni érdemes. Végül leírjuk azt az utat, ahogyan ez megvalósulhatott. Számba vesszük az előnyöket és hátrányokat a kor emberének szemével. Elemezzük, hogyan, milyen áron és milyen hosszú távú következményeket hozva valósult meg a cél, ismét a fenti példát folytatva, egy tartós, nyugati típusú állam a Kárpát-medencében.

Nem hiszem, hogy van ma történelemtanár, aki megelégedne az évszámokkal és a miértek nélküli eseménysor bebifláztatásával vagy azzal a kötelező következtetéssel, hogy Géza és István milyen nagyszerűt alkotott. Abban már különbözhetünk egymástól, hogy milyen mértékben mérjük azt a mai világ erkölcsi rendjéhez: tűzzel-vassal terjeszteni, kényszeríteni valakit egy másik hit elfogadására – ezt, ha ma történne, elítélnénk. Gézánál megengedők vagyunk. A történelemkönyvek azt is kiemelik, hogy ő maga hű volt a régi hithez, de az alattvalóktól az újat követelte. Ha ez ma lenne így, mélységesen felháborodnánk. Miért is vagyunk elnézők? Azt szoktuk mondani, hogy történelmi távlatból… A történelmi távlat felment az erőszak, gyilkosság vétke alól? Nézhetjük némileg a kor feltételezett erkölcsi rendjének szemszögéből is: István vagy Koppány. Nem folytatom a sort. Ebből az egyetlen példából is látszik, hogy akár az adott kor, akár a mai világ feltételezett erkölcsi rendjéből magyarázzuk a történelmi eseményeket és rendezzük azokat folyamatokba, máris, a tárgy természetéből fakadóan, etikai síkra helyeztük a megközelítést, pedig csak a történelemtanítás mechanizmusának megfelelően jártunk el. Vagyis, a történelemtanítás etikatanítás – benne a normatív, a leíró és olykor a filozófiai etika elemeivel.

Alapvetően két megközelítést használunk ahhoz, hogy ítéletet mondjunk egy-egy eseménysor, folyamat felett: mindig a saját korunkból nézzük (lásd történelmi távlat), de a motivációk megértéséhez a vizsgált kor világképét, gondolkodását vetítjük diákjaink elé. Különben hogyan is érthetnék meg a gyermekek keresztes hadjáratát vagy az inkvizíciót. Az adott kor értékrendszerét már régóta nem a szemlélő oldaláról mutatjuk be: Kolumbusz nagyszerűsége és Európa expanziója mellett szerepel az indiánok kiirtása is. 

Igaz, hogy annyiban eltérünk az etika kérdésfeltevésétől, hogy nem az egyes ember jóra vagy rosszra hajlandóságáról, hanem sokszor társadalomról és politikáról van szó. Azonban ezt is emberek „csinálják”, emberi cselekvések sora nyomán jönnek létre a háborúk, diktatúrák, érdekharcok, találmányok, nagy eszmék és sorolhatnánk. S ezek mögött elég régóta igyekszünk megmutatni az „arcokat”. Hagyományosan politikusportrékon keresztül, de az utóbbi húsz évben súlyt helyezünk arra, hogy ne csak a csupa nagybetűs történelmi szereplők történetén át láttassuk az események értelmezését. Ezt az állítást igazolja, hogy az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kap a személyes történetek, a történetmesélés bevonása a történelemtanításba. A diákok kíváncsiak arra, hogy saját családjuk, ismerőseik hogyan éltek meg helyzeteket, fellengzősen szólva, történelmi sorsfordulókat (1956, Kádár-kor, rendszerváltás) és hogyan értékelik azokat.
A sokféle értelmezés és megközelítés először elbizonytalaníthatja a diákokat. Egyszerűbb elfogadni a tanári ítéletet, hogy kinek volt igaza vagy ki a jó és a rossz a történetben. De miféle értékrendet alakít ki bennük a gondolkodás nélküli elfogadás?
Nincsenek könnyű válaszok, csak közhelyek (ami az egyiknek áldás, a másiknak átok) vagy a mesék világával ellentétes tapasztalatok: a jó nem nyeri méltó jutalmát, az igazságnak nincs esélye, hogy győzzön…

Ha a történelemtanulás értelmét nézzük, akkor is az etikához jutunk el: megtanuljuk érteni az emberi cselekvések láncolatát, közelebb kerülünk saját gondolataink, tetteink megértéséhez és talán értékeléséhez is.
A történelemtanítás filozófiája nélkül nincs történelemóra. Természetesen nem gondolom, hogy minden óránk előtt emlékeztetjük magunkat arra, hogy filozófiával és etikával foglalkozunk majd. Ez egyszerűen adja magát!
Az alábbiakban a klasszikus korszakbeosztást követve, négy témán és annak órai feldolgozásán keresztül szeretném bemutatni, hogy miért is esik egybe a történelem- és etikatanítás.

A példák az egyetemes történelemből valók, de különböző mélységűek és hosszúságúak.
Az első Hammurápi törvényeinek tartalmára vonatkozik, s arra keresünk választ egy forráselemzés során, hogy milyen az „ideális, erkölcsös, törvénytisztelő” alattvaló. Ez, ha már valóban a törvények elemzésénél tartunk, kb. egy 45 perces órát vesz igénybe.
A második a pestisjárvány hatásának és magyarázatának kapcsán azt mutatja be, hogy hogyan gondolkodnak a bűn és büntetés kapcsolatáról, hogyan indult a bűnbakképzés és ez milyen módon oldja föl a társadalomban a kognitív disszonanciát. Szintén egy 45 perces tanórát szentelünk a témának – kép és filmszemelvény felhasználásával.

A harmadik példa egy festmény elemzése, amely a protestánsok véleményét mutatja meg a katolicizmusról. A képelemzés során szimbólumok megfejtésével arra kaphatunk választ, hogy a művész milyen módon adta tudtunkra, hogy mit tart erényesnek, helyesnek és követendőnek – szemben a bűnössel, helytelennel és elkerülendővel. A képelemzés egy nagyobb órai egység része lehet, hiszen 10-15 perces feladatról van szó.
A negyedik példában az első világháborús bevonulást, lelkesedést mutató képek segítségével arra keresünk választ, hogy a szándék–tett–következmény a politika és az egyén szintjén milyen tapasztalatok leszűrésére ad lehetőséget. A képekkel több órán is (néhány percre újra elővéve) dolgozunk, és a háború menetének taglalása során „egyéni” tapasztalatokat gyűjtünk.

Ha az ember nem filozófus, az etika kérdései az életben jelennek meg. Merthogy emberek vagyunk, és karakterünket, tetteinket, környezetünket nem tudjuk elválasztani egymástól. A történelem tanulása és tanítása arra jó, hogy nem is kell.

A cikkhez tartozó segédletet, táblázatokat itt érheti el (.pdf 0,7 MB)