Sokaknak tetszik a Soproni sör reklámja, mely a magyar nemzeti
érzésekre, a nemzeti büszkeségre épít. De milyen magyarságképet tükröz
ez a film valójában? – teszi fel a kérdést Ablonczy Balázs a
Komment.hu-n.

Az elején kell némi
jóakarat-felkeltés, mert alant súlyos dolgok következnek. Jelen sorok
szerzője például úgy gondolja, hogy az úgynevezett globalizáció nem
csökkentette a nemzetek szerepét, sőt ezek fontossága a jövőben
növekedni fog. E sorok szerzője azt is gondolja – illesse bár ezért
megvetés -, hogy a nemzet megfelelő értelmezési keret Európának ebben a
régiójában, s attól, hogy a nemzet állítólagosan „konstrukció” (lehet,
hogy az, lehet, hogy nem), semmivel sem működik rosszabbul, mint a
társadalom, ami egyébként nincs is. Vagy ha van, szintén konstrukció. E
sorok szerzője sohasem koccintana sörrel: tudván tudja, hogy a tiltás
egy legenda, de a gesztus nem bánt senkit, ezenfelül elkötelezett
emlékezés és fenntartható hagyomány. Híd a jelen és a nemzeti múlt
között.

Nézzük mármost a
lényeget.

A sörmárkák népszerűsítői
régóta rájöttek, hogy a brandet a részeg gajdoláson kívül a
férfiközösségek számára fontos alkalmak/életérzések középpontba
állítására lehet felépíteni. Így szaporodtak el a focimeccsel
kapcsolatos reklámszpotok, a kocsmai csajozási lehetőségek és a
sörözéssel mint kissé absztrakt humorforrással dolgozó példázatok. A
nemzeti közösség is tételeződhet ilyen nagy kollektívumként és
szolgálhat alapul sörreklámnak, nincs ezzel semmi baj. A Soproni
legújabb klipjét több százezren nézték meg a legnagyobb
videómegosztókon, és nyilván több millióan látták a televízióban. Bár
kezdő kockái úgy néznek ki, mint egy kormányzati reklámfilm a Nemzeti
Fejlesztési Tervről, az internetes fórumokon, különböző (főleg radikális
jobboldali) portálokon határozott lelkesedés fogadta mint rendes
„nemzeti” reklámot.

Ezzel szemben a
Soproni mondott klipje történelmileg érzéketlen szerzők munkája, a
kisfilm magyarságképe sérelmi és közhelyes. Egy karakán nacionalistának
inkább szomorkodnia kéne rajta. Szomorkodik is.

Nem az a gond, hogy a klip eredetije a kanadai Molson
korábbi filmjének koppintása: nem szégyen mástól tanulni, ráadásul a
kreatív ügynökség is ugyanaz. A nagy sörgyártó csaknem tíz éven
keresztül használta ki a kanadai nemzeti érzésben rejlő lehetőségeket:
az eredmény lehetett jól sikerült sláger (benne Paul Ankával és T. J.
Hookerrel, személyesen), a hokis életérzés beépítése az
Amerika-ellenességbe vagy a vermonti csajok fogsorán való aljas
viccelődés. A különbség az irónia és az önirónia finom egyensúlyában
van. Míg a kanadai verziókban ilyesmi bőven akad, a magyar változat V
nyakú pulóverese lelkesülten ontja reflektálatlan közhelyeit, anélkül,
hogy csak utalna arra: hé, haver, ez csak egy
reklám.   

A kanadai reklámban is túl sok a tagadásra épülő elem
(mi nem a kanadai: nem lakik jégkunyhóban, nem szőrmekereskedő stb.). A
mi átlagmagyarunk pedig szintén elmondja, hogy mik nem vagyunk („nincsen
karikás ostorom, nem vagyok betyár, nem hordok bő gatyát” – de az Erős
Pistát azért szereti, ami azért erősen nájlonbetyáros-kádárista, nézzük
meg például a címkét), de ennek tromfjaként még nagyobb ordas
közhelyeket kiabál: „nem örülök, ha Budapestet összekeverik
Bukaresttel”. Ilyen biztos van, nem vitatom: de ebből állna a magyar
identitás? „Igenis nálunk élnek a világ legszebb női.” Ki állította
ennek az ellenkezőjét? Miért „igenis”? (És kevesebb csillámos végű
műköröm, tetovált szemöldök és fosszínű melír biztosan jobbat tenne
annak a szépségnek – mondja a bennünk élő Savonarola.) A reklám üzenete a
sajnáltatás: nehéz nyelvet beszélünk, és bár itt élünk Európa közepén,
mégis összekevernek minket a románokkal, a nőinket meg fikázzák. A
negyvenöt másodpercbe foglalt nemzetképben feltűnően magas a múltbeli
utalások száma, és ezen belül is elég elgondolkodtató a több
évszázadosaké: Mátyás és a déli harangszó feltehetően konszenzusos
voltuk miatt kerültek be a klipbe, szemben például Bartókkal vagy (nagy
levegő) a Szigettel.

A filmben
felvillanó sárga villamosokat már kivonták a forgalomból Budapesten.
Azon is érdemes elgondolkodni: a déli harangszót reprezentáló Tűztorony
egy olyan városban áll, amely – bár benne a magyarság többsége csak
relatív volt 1920-ban – puszta súlyával eldöntött egy népszavazást
Magyarország javára. Negyedszázaddal később a magyar állam jobbára
ugyanazokat az országhoz hű német polgárokat elűzte Sopronból (erről
lásd Krisch András szívszorító munkáit, például a Rubicon 2007. 1-2.
számában). Ha poncihter lennék, kicsit keserű lenne a szám íze attól a
sörcímkét körbefonó magyar trikolórtól, emlékezve arra, hogy ebben az
esetben a magyar nemzeti zászló megaláztatást is jelenthet, nem csak
büszkeséget.  Nem kötelező, hogy a modernség jegyében idős,
meleg popzenészek gondolják újra egy Real Great Hungary körvonalait, de
esetleg mértékadó lehet, ahogyan a Bëlga radikálisan átfogalmazta Nagy
Trilógiájában (Nemzeti hip-hop, Királyok a házban, Ló rider) a nemzeti
történelmet, úgy, hogy meghallgatása után cseppet sincs kevesebb okunk
büszkének lenni a múltunkra, csak közben tudunk nevetni
is.

Mindössze a Lánchíd, a
sakkozókkal tömött gyógymedence, egy Rubik-kocka és Laky Zsuzsi hiányzik
a Soproni filmjéből, hogy középgyenge Magyar Turizmus Zrt.-hirdetés
legyen belőle. Persze el lehetett volna indulni a mákos guba, a
vízilabda-válogatott, a nevünk írása vagy Papp Laci felől, s kijöhetett
volna valami lelkesítő és friss. De ahhoz több invenció, bátorság és
valamiféle jövőkép kellett volna. Ebbe a gondolati láncba rendezve az
önmagukban jó mozzanatok is belesimulnak az egész film kényelmes
áporodottságába. Nekünk ez is jó lesz.

Eredeti
publicisztika a Komment.hu-n
»

Figyelem:
A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és
nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.