A
globalizáció a történelmet sem hagyja érintetlenül. Egyes államok távoli
népek régi sérelmeiről tesznek közzé határozatokat. Mások jóvátételt
követelnek az őket ért igazságtalanságokért. Pedig az ő múltjuk sem
szeplőtelen. (Metazin)

„A globális
világban nincs többé nemzeti történelem” – állapítja meg a párizsi Le
Monde-ban Bertrand Le Gendre főszerkesztő és Gaidz Minassian
politológus.

Maguk a nemzetek is,
amelyek a történelem szenvedő alanyai voltak, a világ elé kívánják tárni
sérelmeiket, de ez nem újdonság. Annál újabb keletű jelenség viszont,
hogy a nemzeti parlamentek törvényben foglalnak állást bizonyos
kérdésekben.

A közel száz évvel
ezelőtti örmény népirtást sok országban törvényben ítélik el. Mint arról
a Metazin is beszámolt, Franciaország egyenesen büntetendővé tette az
örmény népirtás tagadását. Októberben az amerikai képviselőház Külügyi
Bizottsága határozatban mondta ki, hogy csaknem száz évvel ezelőtt az
örmények népirtás áldozatai lettek Törökországban. Az amerikaiak szinte
egyetlen vonakodás nélküli katonai szövetségese, az ankarai kormány
elérte, hogy a határozat ne kerüljön a kongresszus elé. A hivatalos
török álláspont szerint ugyanis az örményeket tényleg eltávolították a
hadszíntérré vált Anatóliából, s a deportálás közben valóban
előfordultak túlkapások, de a kormánynak nem állt szándékában semmiféle
mészárlás, és ha mégis történt ilyesmi, azért a kurdok a felelősek,
akikre a kitelepítést a hatóságok bízták.

Le Gendre és Minassian ebbe a kategóriába sorolják a
Vatikánnak azt a döntését is, amellyel boldoggá avatta a spanyolországi
polgárháborúban megölt 498 papot és apácát, és furcsamód idézőjelbe
teszik a mártír szót. Ezután ugyancsak idézőjelben említik az „elrabolt”
szót, amikor Kadhafi líbiai elnök példáját említik, aki decemberben
visszakövetelte az európaiaktól Afrika eltulajdonított kincseinek
ellenértékét. Persze az olajállamok vezetőinek szava hangosabban szól a
világsajtóban, de egész Afrika hasonló követelésektől
hangos.

A cikkírók Walter Benjamin
német filozófust idézve helyeslik, hogy a történelmet ne csak a
győztesek írják, és megállapítják, hogy a történelemnek ez az átírása
most kezdődött meg. Franciaország végre hajlandó nevén nevezni (és nem
konfliktusnak becézni) az algériai háborút, Spanyolország szembenézett
francóista múltjával, és rehabilitálta a diktatúra áldozatait. Újabban
Izraelben is sokan kétségbe vonják a nemzeti mítoszt.

Csakhogy a Franciaországot joggal elmarasztaló
algériaiak hallgatnak arról, hogy a háború után ezrével végezték ki a
franciákkal együttműködő, kisegítő katonai alakulat tagjait. Az örmények
sem emlegetik, hogy 1920-ban, a rövid életű független Örményországban,
az etnikai tisztogatás jegyében tömegesen gyilkolták le a muzulmánokat. A
spanyolországi baloldal sem szívesen emlegeti, hogy a köztársasági
oldalon kétszer annyi embert végeztek ki a polgárháború alatt, mint
Franco tábornok oldalán, pedig az a negyvenezer sem volt
csekélység.

Ami pedig a
gyarmatosítást illeti: mielőtt az európaiak rabszolgává tették az
afrikaiak tömegeit, évszázadokon át volt már rabszolgaság Afrikában:
arabok és fekete-afrikaiak voltak a rabszolgatartók.

„A történelem szekrényeiből egyre dőlnek kifelé az
újabb sötét titkok, és akik kinyitották a szekrényajtót, nem tudják
palástolni zavarukat.”