Az alábbi beszámoló a Történelemtanárok 20. Országos Konferenciájáról szól, melyet a szervezet 2010. október 9-én tartott a Kossuth Klubban, „Őseinket felhozád…″ — Magyar őstörténet címmel. Nem először foglalkozik a TTE a korai magyar történelem bizonyos kérdéseivel; az egylet Egyezzünk ki a múlttal! (Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről) című kötetében Klima László és Fodor István foglalta össze a középiskolai oktatást is érintő néhány slágertéma kritikáját. A téma újramelegítése nem véletlen: az őstörténeti kérdések iránti érdeklődés fokozódik, 2009 decemberében apalapunk, az IGEN különszámot is szentelt a pogányság és hobbitörténészkedés bizonyos kulcsproblémáinak. (Fontolva Haladó)

A rendezvény rangját kétségtelenül Pálinkás József MTA elnök személye és jelenléte adta meg, aki atomfizikus létére nagyjából 20 percet beszélt, és ezzel a történészkonferencia bevezető előadását is megtartotta. Gondolatmenetét persze általános érvényű megállapítások és parallel természettudományos problémák köré szervezte. Mint mondta, nagyon ritkán fordul elő, hogy egy tudományos elmélet megdől. A tudományos elméletek (vagyis a tényleg tudományos elméletek) természetüknél fogva inkább kiegészülni szoktak. A történelem vizsgálata leginkább a világegyetemmel kapcsolatos kutatásokhoz hasonlít, azokkal hozható párhuzamba. Az űr kutatói a világegyetem régmúltjából napjainkban Földre érkező fényt, mint jelenséget vizsgálják, annak megfigyeléséből próbálnak általános érvényű kijelentéseket tenni az egész rendszer működésére.

A tudománytalan elméletekkel kapcsolatban Pálinkás elmondta: az egyszerű válaszok várása elvileg életkori sajátosság; azt az ember ideális esetben kinövi, képes lesz bonyolultabb összefüggéseket átlátni, és nem elégszik meg egybites magyarázatokkal — sem a természettudományokban, sem a történelemben. Az MTA elnök szerint amúgy a múltról való gondolkodás helyes megtanítása nehezebb feladat is, mint a természettudományos dolgokról való gondolkodás megtanítása, hiszen a történelem, majd annak leírása is az emberi személyiség által erősen befolyásolt folyamatok. Az elnök szerint viszont a bizonytalan elméletek, mítoszok felhozása tanórai keretek között egyáltalán nem helyes, mivel zavart kelt, valamint — és ez a legnagyobb probléma — hitvitákhoz vezethet („erre nincs bizonyíték, de én azt hiszem″ kezdetű mondatok). Ezeknek helye van a tudományos vitákban, de nagy különbség, hogy ott kellő szakmai ismeretekkel felvértezett kutatók állnak egymással szemben. A tanórai keret alkalmatlan az ilyen típusú „hitviták” folytatásához. Persze sokszor az sem könnyű kérdés, hogy hol van a határ tudományos műhelyekre tartozó elméletek és az órán is vitára érdemes gondolatok között.

***

Az elnöki beszéd utáni első témát (Finnugor nyelvrokonság — egykor és most )Kozmács István egyetemi adjunktus (SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet) vezette fel. Kezdő mondata egyben az egész szpícs summázata is volt, már előre: „A finnugor elmélet nem bukott meg, nem is bukhatott meg, egyszerűen azért, mert nincs helyette másik paradigma″. Kozmács leginkább azt sérelmezte, hogy a finnugor kutatásokat támadók legnagyobb része nem is tudja, mivel foglalkoznak a finnugor kutatók (nyelvcsaládok összevetésével például nem foglalkoznak). Ennek szemléltetése érdekében a Jobbik Magyar Őstörténeti Kutatóintézet felállításának szükségességéről szóló programpontját emlegette, valamint a Barikád.hu cikkeiből idézett (utóbbiakat ki is vetítette). Mindezt egyébként úgy, hogy a Jobbik nevet, vagy a Barikád címet nem mondta ki.

A dolog szépsége volt, hogy Kozmács az általa helytelennek ítélt narratívák szemléltetésekor többször is Fehér Bencét, a program soron következő előadóját idézte, aki tőle mintegy két méterre ült a teremben.

A finnugor elmélet érvényessége mellett az előadó kétféleképpen érvelt. Először is a nyelvészet korszakainak tudománytörténeti vázolásával igyekezett bizonyítani, hogy a vitákban használt fogalmaink sem ugyanazt jelentik, mint például 100-120 évvel ezelőtt. Mióta a finnugor tézis megjelent, kortól, ízléstől, őstörténeti paradigmáktól függően más a viszonyulás hozzá. Ma senki sem mond olyat, hogy pont azt és úgy vallja, mint Budenz József annak idején.

A józan nyelvészek álláspontja szerint a nyelvrokonság egyébként sem azonos a néprokonsággal.

Kozmács érvelésében központi szerepet töltött be továbbá egy Starhenberg nevű svéd katonatiszt 1790-ben készített, „A nyelvek harmóniája„ c. táblázata. Starhenberg orosz hadifogságban töltött idő alatt készítette ezt az összehasonlító táblázatot, melyben magyarok, finnek, votjákok stb. egyes szavait, kifejezéseit egyszerű laikusként veti össze — és jut a nyelvrokonság felé mutató következtetésekre.

***

Fehér Bence, a KRE BTK Történettudományi Intézetének docense a kettős (hármas/x—szeres) honfoglalás néhány kérdéséről tartott előadást. Fehér álláspontja László Gyula egykori tézisével kapcsolatban unikálisnak számít, hiszem azon kevés tudósok közé tartozik, akik szerint a kettős honfoglalás ugyan nem bizonyított, de nem is elvetendő elmélet. Hangsúlyozta: a tárgyalt kérdés nem is tartozik a mítoszteremtés körébe. Magyarázatában azzal érvelt, hogy néhány újonnan feltárt, de széles körben nem publikált, gazdag mellékletes szerbiai lelet megváltoztathatja a kettős honfoglalásról jelenleg is élő képünket.

A régészeti feltárások során azonosított két típusú sírcsoport (egy kis számú, gazdag mellékletes és egy nagy számú szegény, vagyis a „Hampel A″ és „Hampel B″) kutatásainál gyakran elhangzó magyarázattal kapcsolatban (miszerint a szegényes sírokban egy nagy számú, alapvetően szláv nyelvű [és etnikumú] csoportot kell látnunk, melyet a kis számú honfoglalóink magyarosítottak el) a korábban, pl. Kristó Gyula munkásságának kritikájakor már többször alkalmazott indirekt bizonyítással élt, vagyis a bolgárok és a kunok példáján keresztül kifejtette, hogy nem lehetséges gyakorlat, hogy egy kisebb létszámú népesség formáljon saját nyelvi és kulturális adottságai képére egy nálánál jóval nagyobb létszámú népességet — főleg akkor nem, ha belátjuk, hogy a XII. századtól már egységes nyelvű kárpát—medencei népről szóló forrásaink vannak.

Az előadó végül megfogalmazta a paleodialektológia kutatásba való hangsúlyosabb bevonásának igényét.

***

A soron következő előadó Dobrovits Mihály, az ELTE Közép-Ázsiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa volt, aki A magyar koraállamiság keleti párhuzamai címmel beszélt nagyjából 25 percet. „Ez a téma és kutatás semmilyen szempontból nem értinti a magyar nép eredetének kérdését, sem a magyar nyelv eredetének kérdését. Itt kizárólag egy politikai szervezet léte vagy nem léte a kérdés.″ — szögezte le mindjárt az elején. Mert ugye hogyan is nevezzük azt a népet, mely már nem honfoglaló, de nem is államalapító? Illetve hogyan kapcsolódik a magyarság a sztyeppevidék uralmi rendszeréhez/rendszereihez?

Abban ma egészen biztos a kutatás, hogy beszélhetünk belső—ázsiai birodalmi rendszerről/rendszerekről. Az 1930-as években még azt feltételezték, hogy valamennyi nomadizáló nép, amely csak megjelent a sztyeppe-sztrádán, ugyanolyan rendszerben élt. Ma már a tudomány bevesz olyan népeket is Belső—Ázsia civilizációs rendszereinek kutatásába, amelyek egyáltalán nem is nomadizáltak (pl. a tibetieket).

Valójában elmondható, hogy az az önszerveződési gyakorlat, melyet a magyarság produkált a honfoglalás korában, egy a IV. század környékén formálódott birodalomszervezési gyakorlat tizenkettedik áttétele — és az istváni államalakulat éppen ennek ellenében jött lére. (Az előadó itt vitatkozott Györffy György 1955-ös tézisével, melyben folyamatosságot fedezett fel a két különböző szerveződés között.) Dobrovits leszögezte, hogy az istváni államalapítás és a kereszténység felvétele más államalapításokkal és vallásváltásokkal ellentétben nem hozott teljes identitásváltozást, hiszen a magyarok úgy lettek kereszténnyé, hogy megmaradtak magyarnak, nem úgy, mint a törökök az iszlám felvételénél. Az előadó szerint a nyugati orientáció és a kereszténység felvétele nem is a 955-ös vereséggel dőlt el, hanem már jóval korábban, a kazárok bukásakor (amúgy a zsidó hit felvétele a kazároknál szintén a legitimációs újraértelmezések egyik játékszere volt).

A magyar koraállamiság keleti párhuzamaival kapcsolatos kulcsmegállapítás tehát, hogy létezett egy, az egész ázsiai térséget behálózó birodalmi rendszer, melynek a része volt (illetve önmagát annak mintájára szervezte) a magyarság is.

A konferencia legérdekesebb előadása minden kétséget kizáróan Fodor Istváné volt. A Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója A magyar őstörténet néhány vitás kérdése címmel azzal kezdte, hogy ugyan üdvözlendő a magyar korai történet iránt tapasztalható fokozott érdeklődés, ám az a sajátos mozgalom, mely mögött immár tőke és politikai erő is áll (utalás a Jobbikra — a szerk.) nagyon sok téves, tehát káros nézetet is a köztudatba dobott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez nem magyar sajátosság, hiszen például a horvátok is elvezették a sumér vonalat saját magukig.

Nagy veszély ugyanakkor, hogy sokszor nem a szakmai érvek uralják az őstörténészkedést, hanem indulatok, polikai célok.

Fodor leszögezte, hogy fontos tisztázni néhány alapvető kérdést. Az első: összemosható—e a nyelv és a nép története? A válasz határozott nem. (Példának ott vannak a bolgárok, akikről ma nehezen lehetne megmondani, hogy amúgy onugor, Belső-Ázsiából származó nép.) Viszont nép és nyelv története el sem választható, ugyanis nem létezik nép nyelv nélkül.

A másik fontos kérdés: mikortól mondhatjuk, hogy van magyar nép? Hiszen a nép nem öröktől fogva létező kategória, vannak fiatal népek, mint például a szlovákok. A nép létezésének a nyelv és egyéb kulturális jegyek lehetnek hordozói. Ami mindig nagyon fontos: a népnév. Márpedig a magyar népnév már akkor megvolt, amikor maga a nép még el sem szakadt más népek közösségéből. Mindennek alapján elmondható, hogy a magyar nép nagyjából 2500 éves, hiszen más jelek is azt mutatják, hogy a magyar etnogenezis ekkor zárult le. (Fodor itt Kristó Gyula állítását is cáfolta, aki szerint a magyarság népként csupán az Árpád-korra alakult ki.)

Az előadó másik fontos megállapítása az ősvallásra vonatkozott; kutatása szerint ugyanis a magyarságra nem az a sámánizmus volt jellemző, amit többek közt Diószegi István korábban — amúgy rendkívül elmaradott szibériai közösségektől tanulva — feljegyzett. Magyarországon olyan tengrizmus lehetett, ami a gyakorlatban pogány egyistenhitet jelent, és amelynek gyakorlása megkönnyítette az utat a kereszténységhez. Fodor szerint ez a típusú tengrizmus jellemző lehetett minden más nomád birodalomra is.

***

Az eddigi előadók sorában mindenképpen kivétel Raskó István. A Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetének tudományos tanácsadója Első rajzvázlatok a honfoglaló magyarok genetikai mintázatáról címmel tartott előadást, melyben nagyjából a Honfoglaló gének c. kötetének legfontosabb következtetéseit ismertette. Ezek sorában a legáltalánosabb, hogy a rasszizmus mint genetikai kategória nem lézetik, hiszen nincs például olyan, hogy csak cigányokra ható gyógyszer. Földrajzi eredetről azonban már lehet beszélni.

A honfoglaláskori sírokban talált emberi maradványokból 68 mintát vettek, ezeket a már ismert „Hampel A″ és „Hampel B″ osztásban tették nagyító alá. Az igazi problémát a jelenkori populáció mintaegyedeiként szolgáló személyek kiválasztása okozta. Hiszen kit tekintünk a leginkább megfelelő mértékben magyarnak egy ilyen vizsgálathoz ma? (A szűrő végül annyi volt, hogy a kiválasztottak nagyszüleinek is magyarul kellett beszélniük. Továbbá felkértek Korond környéki székelyeket is a vizsgálathoz.)

A vizsgálatok végén megállapították, hogy a jelenlegi magyarság a Hampel B sírokban talált emberekhez áll közelebb, míg a székelyek az úgynevezett TAT-bélyeg előfordulása alapján a Hampel A sírok valamikori embereihez is közel állnak. Persze számos más tényezővel is jellemezhetőek ezek a tendenciák (pl. laktóz intolerancia megjelenése egyes népeknél).

A TTE konferenciája az előadók jó érzékkel történt kiválasztása miatt mindenképpen érdemes volt a figyelemre. Persze nehezen lehet nem észrevenni, hogy a nyelvész—régész—genetikus vonalon képviselt tudósok túlsúlya mellett befért volna még egy-két igazi középkoros történész is, jóllehet az időkeret még így is szűkös volt. (Az elhúzódó program miatt érthető, hogy a záróbeszélgetést miért nem várták meg többen.) Az előadások (témák) egyenként is érdemesek lennének húzósabb tárgyalásra/értékelésre, viszont megmaradnék egy általános leíró beszámoló keretei között. Később többször elővesszük még a témát a Fontolva Haladón.