Másfél éve jelent
meg a közoktatás megújításának feladatait összefoglaló Zöld könyv. Az
impozáns munkát a politika azóta se fordította le gyakorlatra. A
„szakma” pedig zavarában definíciós problémákkal bíbelődik: minek
nevezzelek? Kései vélemények a Zöld könyvről a hvg.hu-n.

Az Educatio három újabb bírálatot közöl a
magyar közoktatás megújítását szorgalmazó Zöld könyvről. Egyik írás sem
elsősorban a közoktatás helyzetének diagnózisával és a javasolt
terápiával foglalkozik, hanem könyv általuk azonosított szemléletével, a
megszületés körülményeivel, az Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal
(OGYK) szakértőinek kinn is vagyok, benn is vagyok helyzetével, a
jelentés tudománytörténeti és politikai vonatkozásaival, „üzeneteivel”.
És mindhárom recenzens oda lyukad ki, hogy a vállalkozás minden erénye
ellenére valójában szükségszerű kudarc.

Tipikus

Kozma
Tamásnak, aki a hazai pedagógiatudomány egyik nagy tekintélye,
személyesre hangolt beszámolójában az OGYK működése és a Zöld könyv
születése kapcsán déja vu élményei vannak. „Már a Kádár-rendszerben
megszokhattuk”; „nem volt ez a Kádár-rendszerben sem másképp”; „nem is
különbözik olyan nagyon attól, ahogyan az 1980-as évek
Kádár-rendszerében dolgoztak, dolgoztunk” – vélekedik a „szakértés
strukturális meghatározottságáról”. Ezek szerint a Zöld könyv sem
különbözik az előző rendszer oktatási reformpapírjaitól. „Tipikus
szakértői anyag.” (Közbevetőleg: mi más lehetne, ha eleget tesz a
megrendelésnek?) Amiben mégis eltér az átkos reformjavaslataitól, az
általa követett tudományos és (oktatás)oktatáspolitikai divatok
lennének. Meg az, hogy volt pénz és lehetőség külföldi szakértők
meghívására.

Ezek szerint az OGYK
szakértő csapata hiába kábította magát holmi függetlenségi látszatokkal,
helyzete tulajdonképpen megfelel annak, amit Szelényi Iván és Konrád
György írt le a politika által felhasznált szakértelmiségről az
államszocializmus időszakában, a hetvenes években. Csapdahelyzet.
Miközben a függetlenségére ügyel, hogy elfogadható tanácsokat adjon,
igyekszik a politikus fejével gondolkodni; valamint miközben a
társadalmat, a „társadalmi valóságot” képviseli, sem nyomás gyakorló
társadalmi erő nem áll mögötte, sem demokratikus legitimációval nem
rendelkezik. (A recenzens a pontosan meg nem határozott „politikai
semlegességet” is számon kéri a munkacsoporton – ha jól értjük, mintha
ez lett volna az oka annak, hogy a kerekasztal munkájához eredetileg
felkért Kozma hamar vette a kalapját.)

Az OGYK csapata nyilván nem Kozmától értesül a
dilemmákról, legalábbis ezt sejteti a kerekasztal céljait meghatározó
alapdokumentum, amely szerint „a cselekvési tervek közötti választás, a
szükséges jogalkotási, kormányzati intézkedések meghozatala azonban nem a
Kerekasztal, hanem a kormányzat és az Országgyűlés feladata és
felelőssége”.

Kozma Tamás
megfeledkezik a legitimitásnak egy másik válfajáról, a szakmairól.
Márpedig azt maga sem vitatja, ha mással nem, az OGYK effélével azért
mégiscsak rendelkezett. Egy helyütt ő is elismeri: a jelentés
„rendkívüli teljesítmény volt, amelyhez hasonlót – ilyen széles körben –
az elmúlt évtizedek során nem tapasztaltunk”.

Atipikus

Setényi Jánosnak is valami hasonló problémái vannak a
Zöld könyvvel. Csakhogy szerinte éppenséggel a „80-as évekből örökölt
viszonyrendszer” átalakulása határozta meg a könyv születését. Ebbe „a
közpolitikai értelemben légüres tudástermelési térbe”, avagy „szakértői
vákuumba” nyomultak volna be az oktatásfejlesztésben szerinte homo
novusnak számító közgazdászok. Neki is bajai vannak azzal, hogy az OGYK
szakértői „kevéssé érzékelték a kutatás és a szakértés közötti átmenet
szükségszerű interpretációs veszteségeit”. Honnan veszi mindezt Setényi?
Hát onnan, hogy következtetéseik javarészét nyilvános adatbázisokból
vonták le, nem pedig terepen végzett kutatásokból. Márpedig szerinte
„evidencia”, hogy a PISA, az IALS vagy a TIMSS eredményei kizárják a
„nemzeti tanulságok” megfogalmazását. Akkor viszont nem érteni, miért
készítik őket.

Igaz, már Kozmának
is szemet szúr a sok adat, de elég meghökkentő, ha a tudomány művelőinek
éppen az adatokat sokallják. Hogy mi a gond a nyilvános, mindenki
számára kontrollálható adatokkal, nem igazán értem. Tegyük hozzá, hogy a
kötet összeállításában részt vevők közül többen számos empirikus
kutatást végeztek „terepen” (pl. Csapó Benő, Havas Gábor, Liskó Ilona),
ezek eredményeit be is emelték a mostani munkába. A pontosság kedvéért
az sem árt megjegyezni, hogy – újra itt vannak a számok! – a jelentést
jegyző 12 szerző közül 5 közgazdász, kis túlzás tehát közgazdász
dominanciáról beszélni.

Bagatellek

Vajda Zsuzsanna pszichológus, tudománytörténész
kifogásai már inkább kézzel foghatóak. Ő például erősen vitatja, hogy az
iskolai eredményeket az OGYK nem a tanulmányi eredmények,
elhelyezkedési és továbbtanulási arányok, lemorzsolódás stb. alapján
mérné, hanem standardizált tesztekkel. Szerinte ez túl költséges
eljárás, és az angolszász országokban is komoly ellentábora van,
márpedig ez „még utalásszerűen sem szerepel az anyagban”. Meglehet, a
tesztek túl drágák és nem is elég pontosak, az amerikai és brit vitára
én sem találtam utalást a könyvben (tán nem is szükségszerű feltüntetése
egy közpolitikai javaslatban), de a standardizált tesztek korlátaira,
problémáira igen (169–170.).

A
recenzens szerint az OGYK túlértékeli az oktatás jelentőségét mai
„globális, posztmodern” világunkban. A nyugati szakirodalomban
szemelgetve kedvtelve idézi azt az adatot, mely szerint 1985 és 2001
között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában 10 százalékról
„mindössze” 17 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségét igénylő
foglalkozások (munkahelyek) aránya. Lekicsinylésre semmi ok, hiszen 16
év alatt a bázishoz képest 70 százalékos emelkedésről van szó, amely
nagyon is alátámasztja az OGYK álláspontját, hogy a tanulás a legjobb út
a munkához, hogy a magyarországi foglalkoztatási szint jelentős emelése
nem lehetséges a közoktatás megújítása nélkül. Ennek bizonyításra elég
csak összevetni a diplomás munkanélküliek és az iskolázatlan
munkanélküliek hazai arányát, és máris láthatjuk, mennyire nem igaz az,
hogy az iskola nem juttat társadalmi előnyökhöz
Magyarországon.

Első olvasására
tán lehengerlőnek tűnhet Vajdának az a gondolatmenete is, mely szerint
„az a tény, hogy a hazai munkáltatók előszeretettel alkalmaznak magasabb
végzettségűeket alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörben,
alapvetően annak tudható be, hogy megtehetik: Magyarországon a
»képzettebb« munkaerő jóval olcsóbb, mint Nyugat-Európa országaiban.” Ez
igaz, de a képzetlenebb meg még olcsóbb, s nyilván őket alkalmaznák, ha
rendelkeznének e munkakörök betöltéséhez szükséges alapkészségekkel.
Csakhogy nem rendelkeznek, ezért szorgalmazza hát a közoktatás
megújítását az OGYK.

[…]

A teljes cikk
a hvg.hu-n olvasható
»

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.