Az államtitkár A tanú című filmből idézve úgy fogalmazott: a kritikusoknál az „ítélet” már előbb készen volt, mint maga a „per”. És azt is elmagyarázta, mit keres az Erzsébet Program a tananyagban.

Teljes mértékig figyelmen kívül hagyják az átdolgozott kötetek modernitását és valódi erényeit, így teljesen egyoldalúak – írta az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára a közösségi oldalán az új Nemzeti alaptantervnek megfelelően átdolgozott, állami kiadású történelemkönyvekről szóló kritikákra reagálva. Rétvári Bence úgy fogalmazott „mint az előre várható volt, az átdolgozott történelemtankönyveket nem sokkal megjelenésük után durva, politikai alapú, a szakmai érveket nélkülöző, szemlélet- és ízlésbeli (tehát nem szakmai és tényszerű) támadás érte több médium felületein”. Az államtitkár szerint a kritikák megalapozatlanságát jól jelzi, hogy a tankönyvekből még egyetlen tanár egyetlen órát sem tartott, s ezen a ponton dobta be A tanúból jól ismert jelenetet.

Rétvári úgy látja, hogy – a kormányzat szája íze szerint átdolgozott – tankönyvekben a gyakorlatban is megvalósult a tananyagcsökkentés, elvégezhető mennyiségű a tananyag. Megjegyezte, hogy ennek szükségességéről egyetértés volt, a kritikusok most mégis tananyagrészek kimaradását sérelmezik (nem tanulnak majd az alsósok például az őskorról vagy Hammurapi törvényeiről). Szerinte „valójában a tankönyv (és a tanterv) alkotói igen bátor lépéseket tettek”, és azzal, hogy ki mertek hagyni hagyományosan megszokott témákat is, a kötetek 50-60 oldallal – 20-30 százalékkal – rövidebbek lettek.

Arra a felvetésre, hogy a tankönyvek nem alkalmasak a történelmi gondolkodás és és különböző kompetenciák fejlesztésére, Rétvári azt írta: „a tananyagcsökkentés legfontosabb hozadéka, hogy jelentősen növekedhet a tanárok mozgástere, a tananyag feldolgozására fordítható idő. A soha nem látott mértékű tananyagcsökkentés tehát igen nagy mértékben támogatja a kompetenciaalapú oktatást.”

Azt is írta, értetlenül áll azon kritikák előtt, amelyek a magyar és egyetemes történelem integrált szemléletét illetik. Szerinte ez egyszerűen súlyosan elavult, idejétmúlt történelemtanítási szemlélet. „A modern pedagógiai, pszichológiai, történelemdidaktikai szakirodalom tökéletesen egyetért abban, hogy a jelenségalapú megközelítés segíti legjobban a tanulókat tananyag megértésében. Könnyen belátható, hogy nem hatékony (és végképp nem időtakarékos), ha egy adott jelenséget (például a középkori városok fejlődése) szétbontva, akár több hónapos különbséggel tanítjuk meg egyetemes és magyar történelemből.”

Rétvári szerint a tankönyv alkotói közössége – egységben a tanterv céljaival – azonban „azt tűzte ki célul, hogy a magyar fejlődést saját értékeit bemutatva, az európai történelem szerves részeként mutassa be, jelezve, hogy ugyanazok az egyetemes történeti folyamatok itthon is lejátszódtak. Ezzel pedig szakítunk azzal a sok évtizedes, rettentő káros folyamattal, ami mintegy indirekt módon, akaratlanul is „lemaradástörténetként” mutatta be a magyar fejlődést, a nyugati ideális archetípusok megkésett, halvány árnyképeként.”

Újításnak nevezi az államtitkár azt is, hogy „az ókori anyagrészekből ténylegesen európai kultúránk alapjait jelentő közös kulturális kód maradt meg a tananyagban, pontosan annyi, mint amit egy átlagos tanulónak a 21. századból – az európai kultúra alapjaként – ismernie kell az ókorból.”

Újításnak nevezi az államtitkár azt is, hogy „az ókori anyagrészekből ténylegesen európai kultúránk alapjait jelentő közös kulturális kód maradt meg a tananyagban, pontosan annyi, mint amit egy átlagos tanulónak a 21. századból – az európai kultúra alapjaként – ismernie kell az ókorból.”

Arra is magyarázatot adott, miért esik szó az egyik kötetben az Erzsébet Programról. Úgy fogalmazott: „a könyvek kifejezetten modern, üdvözlendő törekvése, hogy a diákok számára ahol csak lehet, igyekszenek napjainkig tartó íveket fölrajzolni, hogy sokkal inkább jelenvalóvá váljék a történelem, megvalósítva az ún. autentikus tanulás elvárását. Hiszen összehasonlíthatatlanul jobban megmarad egy olyan anyagrész, melynek látható összefüggése van a jelennel.

Éppen ezért – a kritikákkal szemben – kifejezetten modern szemlélet, ha egy 8 évszázaddal ezelőtt élt Szent Erzsébet életével kapcsolatban napjainkban megjelenő, releváns kérdések is előkerülnek (már csak azért is mert az illető szentnek lassan már a nevével sem találkoznak a diákok és éppen ezért nyugodtan rá lehet kérdezni, hogy a több tízezer szegény család üdülését segítő Erzsébet Programot miért épp Erzsébetről és miért nem Katiról vagy Zsófiról, esetleg Inviolátáról nevezték el.”

A magyar őstörténetre vonatkozó bírálatokra is kitért az államtitkár, szerinte kifejezetten üdvözlendő, hogy „a korai magyar történelemről szóló anyagrészt a legfrissebb kutatási eredmények alapján dolgozták át.” Úgy látja, hogy a közoktatás tanári gyakorlatában ez a téma évtizedek alatt alig változott valamit, mikor a tudományos eredmények megsokszorozódtak. Megítélése szerint „a téma megközelítése igen modern, ugyanakkor távol áll attól, hogy tudományos igazságokat nyilatkoztatna ki, a szöveg végig korrekten jelzi, hogy mely esetekben van hipotézisekről szó.” Szerinte a honfoglalás egyszeri, véletlenszerű – besenyő támadás nyomán bekövetkező – mivoltát mértékadó tudományos körökben ma már föl sem vetik, évtizedes távlatban konszenzus mutatkozik a honfoglalás előkészített, tervezett mivoltáról.

Összegzésében az államtitkár azt írta: „a média különböző felületein megjelenő kritikákat ennek értelmében szakmaiatlan, politikailag motivált támadásoknak, egészen pontosan felesleges hisztériakeltésnek kell minősítenünk.”

A politikus bejegyzésére közleményben válaszolt a Történelemtanárok Egylete (TTE), amely korábban elemzést jelentetett meg az átdolgozott tankönyvekről, jelezve fenntartásait. Most azt írták, hogy a dokumentumban kizárólag történész- és pedagógiai szakmai érveket fogalmaztak meg, és

elfogadhatatlannak tartják, hogy szakmai véleménynyilvánítást politikai alapú támadásnak minősítsenek.

Jelezték azt is, hogy „a TTE véleményét megfogalmazók gyakorló történelemtanárok és tankönyvszerzők, ezért – bár ezt furcsállja Rétvári úr – az új tankönyvekről annak tanítási tapasztalata előtt is érdemi véleményt tudnak formálni.”

Reagáltak Rétvárinak arra a kijelentésére is, amely szerint „fölvetődik a kérdés, hogy mennyire lehet komolyan venni egy olyan bírálatot, melynek megalkotásában az állami tankönyvkiadás közvetlen kárvallottjai is közreműködnek”. Mint írták: „a szakmai szempontok szerint érvelő történelemtanárok véleménye mindenképp megfontolásra érdemes. A szakmai érvek ütköztetésére nyilvános vitára hívjuk ki a tankönyv készítőit.”

Forrás