„Észrevette valaki,
hogy fokozatosan leépült egy jól működő rendszer? Átgondolta valahol
valaki, hogy mi történt szépen lassan, lépésről lépésre? Hogy mit
veszített a közoktatás? Hogy mit veszítettek az óvodák, az iskolák, a
pedagógusok?” – írja Hercz Mária az Osztályfőnök.hu-n.

Négy és fél éve én hagytam el. Elhagytam, mert
lehetetlenné vált vele maradni. Pedig az életem volt, hittem benne.
Hittem, hogy jó, hittem, hogy nem pótolható. Számomra nem pótolható!
Hatni tudtam rá, és ő hatott rám. Én más lettem általa, s – ma már
biztos – ő is más lett általam. Mint minden szakításnál, az ember szíve
mélyén reméli, hogy nem pótolható, de az esze azt mondja: mindenki az,
még te is. Mint minden szakításnál, az embernek eszébe jut: egyszer még
hiányzom neked. Egyszer majd kiderül, nekem volt igazam. Mint minden
szakításnál, az emberben felmerül az „ott fogsz majd sírni…”
vigasztaló gondolata. Aztán, amikor tényleg baj éri a másikat, ha a
pillanat töredékére fel is merül az „úgy kellett neked” érzése, a
következőben azonban már vele sír, érte sír.

Nem, nem tévedés a cím, nem egy szerelem történetéről
írok. Vagy mégis? Bizonyos szempontból igen. Csíkszentmihályi Mihály
(Flow című) könyvének olvasása óta tudom, hogy nem hiba, nem
személyiségzavar, nem munkamánia – mint addig hittem –, ha az ember
szereti a munkáját. Ha nem érzi tehernek, ha nem fárasztja. A flow, az
áramlat érzése a szerző véleménye szerint leginkább a szerelmes
állapothoz hasonlítható, amikor a világ megszűnik körülöttünk, a
fájdalom elmúlik, fáradtság nincs… Ha az ember a munkájában (is)
megtalálja ezt az érzést, már tudja később, hogy mit keres, miért,
hogyan szeretne dolgozni.

A dolog
más szempontból is nagyon hasonlít a szerelemre – amíg benne élünk, visz
minket „az áramlat”, de csak akkor tudatosul bennünk, amikor már
elmúlt. Az első reakció a „soha többé nem gondolni rá”, hogy
elviselhetőbbé váljon a hiánya. Aztán az idő múlásával már képesek
vagyunk újra emlékezni, jó szívvel is, és racionálisan végiggondolni: mi
volt az, ami a legszebb volt, a legjobb volt benne.

Most, hogy a mi megyénket is elérte az évekkel ezelőtt
indult lavina, mely lassan-lassan eltemette a pedagógiai intézeteket,
most már szembe kell néznem mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket az
elválásunk óta kitöröltem a gondolataimból.

[…]

Sikertörténetnek hangzik,
ugye?

Azt hittük mi
is. Kollégáimmal megálmodtunk egy új szellemű pedagógiai intézetet, ami
még jobban szolgálná a köz érdekét, s egyben nyereségesen is működne. De
aztán jött a … – nem akarom, vagy merem leírni – és döntött. Nem, ma
már nem a személyes sérelem a fontos, hisz a… azzal, hogy elvágta a
személyes „pedintézetes” karrierem, hogy a munkatársaim és a független
szakértők véleménye ellenére „átszavazott”, hogy nem lettem egy
fantasztikus csapat vezetője, nekem személyesen még jót is tett.

Főiskolán tanítok. Nem íróasztalnál
ülök. Azzal foglalkozom, amit szeretek, igyekszem tanítványaimat
„nevelni” korhatár nélkül, keményen dolgozom azért, hogy hiteles legyek
magam előtt, hogy meg tudjam tanítani – s ne csak leadni – a tananyagot,
s óráról órára feltöltődöm hallgatóim visszajelzéseiből. A többiekért
és az iskolákért való napi küzdelem, stressz helyett megszereztem a két
bűvös betűt a nevem elé. Boldog vagyok, de: ez egy más világ. A bennem
élő tudós-tanárnak azért hiányzik a gyakorlati szakember napi kihívása, a
„világmegváltó” alkotó közösség, amely segíteni akart és tudott az
óvodák, iskolák mindennapjaiban. Az egyszer s mindenkorra elveszett. Az
intézet idén decemberben gyakorlatilag megszűnt. Át- vagy kiszervezik –
számomra szörnyűek ezek a divatos szavak.

Az én esetem megtörténtekor már nem is volt különleges,
hiszen akkoriban jó egy éve rendre-másra érkeztek a hírek: nem X lett
az igazgató, aki pedig szakmailag országosan elismert szakember, hanem
Y, aki – bár a szakmáról semmit nem tud – a programjában könnyen
felfogható bevételt ígért. Máshol kellett a hely egy magasabb pozícióból
visszatért szakembernek. Megint máshol a szakmáért élő-haló
köztiszteletben álló igazgatót nyugdíjazták, hogy át lehessen szervezni
az intézetet, eltűntetni a szaktanácsadói hálózatot, a kistérségi
szakmai munkaközösségeket, hiszen mindez pénzbe kerül. Megint máshol…
nem, nem folytatom. Nincs értelme.

Ami azért fontos: személyesen senkit sem kell sajnálni,
hiszen a széket alóluk el lehetett venni, de a tudásukat nem. A hitüket
sem. A kapcsolataikat sem. Ma legtöbbjük szakértőként, szakértői cég
vezetőjeként dolgozik, vagy magán pedagógiai intézetet vezet,
felsőoktatásban tanít – tehát egyénileg nagyobb karriert futottak be.
Mégis… Azok, akiknek az élete összeforrt a szakmai szolgáltatással,
akik a pótlékkal növelt közalkalmazotti fizetés mellett is boldogok
voltak, mert egy rendszer fejlesztői, katalizátorai – vagy legyünk
szerényebbek – segítői lehettek, nem feltétlenül érzik magukat jobban
magasabb állásban, gyakran magasabb jövedelemmel, de akarva-akaratlanul
látva, hogy lassan még a helyét is sóval szórják fel az ő valamikor
termékeny területüknek.

Észrevette
valaki, hogy fokozatosan leépült egy jól működő rendszer? Átgondolta
valahol valaki, hogy mi történt szépen lassan, lépésről lépésre? Hogy
mit veszített a közoktatás? Hogy mit veszítettek az óvodák, az iskolák, a
pedagógusok? Nem, nem azok, akik ma is meg tudják szerezni a pályázati
támogatást, nem is azok, akik szerencsés helyre születtek, akiknek
sikerül „tűzközelben” maradni, hanem a többiek.

Akikhez nem jut el az információ (a pályázatokról, a
szakma újdonságairól), akiknek nincs pályázatírási tapasztalatuk,
akiknek nincs pénzük szakértői-, szaktanácsadói segítséget kérni,
akiknek nincs módjuk a drága konferenciákat megfizetni, akik nem jutnak
el a szakmai programokra, továbbképzésekre, mert a nagyváros messze van,
busz ritkán megy, a nevelőtestület kicsi, helyettesítésre nincs mód, s
egyébként is a szakvizsgák finanszírozására kell a pénz.

Akiknek nincs módjuk szakmai
önképzésre sem, mert az iskolában nincs idejük szakmai folyóiratokat
olvasni, s az az idő, amikor előfizettek rá, hogy otthon kéznél legyen,
elmúlt… Csak az idősebb generáció emlékszik, hogyan várta a Tanító
legújabb számát, gyűjtögette a Módszertani lapok ötleteit. Mondhatnánk,
hogy az interneten minden elérhetnek. Igen, valóban. Ha van gépük
otthon, hisz a tanári szoba egy-egy internetes gépére sokan várnak. Ha
tudják, hogy mit keressenek, hol és hogyan. Az átlagtanárnak azonban a
mindennapok sodrásában nincs ereje, nincs felesleges energiája arra,
hogy önmagának, önmagáért fejlődjék.

Lassan, de biztosan elmosta a… – nem tudom, nem
akarom, vagy nem merem megnevezni –, de valami elmosta a szaktanácsadói
hálózatot. Mint a tenger a sziklákat, lassan, fokozatosan, s mire
észrevesszük, hogy már csak homokszemcsék maradnak, abból nincs
visszaépítés. Azok kedvéért, akik az utóbbi öt évben szerezték a
diplomájukat, meg kell említenünk, hogy a szaktanácsadói rendszer
kialakítása annak idején szimbólum értékű volt. Hiszen ez jelentette
azt, hogy megszűnt a szakfelügyelet, a bármikor, akár bejelentés nélkül
fentről érkező ellenőrző-bíráló, sokszor rettegett ember megjelenése az
iskolában (bár személyesen sok fantasztikus személyiséget is volt
szerencsém köztük ismerni).

Helyette a szaktanácsadók, a szakma helyi elismert
gyakorló szakemberei látogattak rendszeresen az óvodába és az iskolába
ingyenesen, azaz a költségvetésből finanszírozva. Szaktanácsadók,
akikkel le lehetett ülni egy-egy szakmai munkaközösségnek megbeszélni az
aktuális gondokat, aki meglátogatta a foglalkozásokat, az órákat,
szakmailag értékelte és tanácsokat adott. Aki szakmai bemutató órákat,
módszertani foglalkozásokat (ma divatos kifejezéssel workshop-okat)
szervezett helyben, a konkrét igények alapján, az adott iskolában. Akit
fel lehetett hívni, ha valami gond támadt. Aki összekötötte az iskolákat
egymással és az oktatásirányítás különböző szintjeivel. Aki rajta
tartotta kezét a szakma „ütőerén”, tudta, mire van szükség, s arról is
volt elképzelése, hogyan. Aki konferenciákon, képzéseken vett részt, aki
ismerte a szakma eredményeit, országos kapcsolatait felhasználva
rendszeresen ingyenes továbbképzéseket (előadások, szakmai napok,
bemutató órák) szervezett, és sok esetben klubokat, munkaközösségeket
vezetett. Emellett tanított, így belülről is ismerte az iskola
világát.

Az első hullám az állandó
megbízatású szaktanácsadók számának csökkentése volt, aztán lassan csak
alkalmi megbízással működtek, majd az iskolák számára fizetőssé váltak.
Tehát pont azok számára megfizethetetlenné, akiknek szükségük lenne rá.
Kit lehet ma felhívni egy szakmai problémával – ingyen? Ki figyel az
osztályterem ajtaját magára csukó pedagógus gondjaira? Ki képviseli
szakmai fórumokon? Ki segít neki eligazodni a tankönyvek, taneszközök
piacán? Ki veszi észre, hogy a kiégés jelei mutatkoznak rajta? Ki
biztatja, hogy „igenis jó, amit csinálsz”?