Az 1755-ben, Arad vármegyében boszorkánysággal megvádolt Pásztor Kata  – feltehetően kínvallatás eredményeként megszületett  –  vallomása. (Zsupos Zoltán, Magyar Országos Levéltár)

A magyarországi boszorkányüldözés írott forrásainak segítségével nem csupán a kora újkori magyar társadalom hiedelemrendszerébe pillanthatunk be, így az iratokat a néprajzkutatók mellett több tudományág képviselői, például nyelvészek, művelődéstörténészek, vallás- és jogtörténészek, kultúrantropológusok is haszonnal forgatják.

Feltárásuk és publikálásuk már a 19. században megindult, igazán nagy számban azonban a 20. században Komáromy Andor és Schram Ferenc munkáival kezdődött meg átfogó kutatásuk. Új lendületet kapott a munka 1991-től, amikor történészek és néprajzkutatók – a levéltárosok közreműködésével – megkezdték a 16–18. századi levéltári források feltárását. Ekkor már a szlovákiai és romániai levéltárakban őrzött peranyagok feltárására is lehetőség nyílt, aminek különös jelentőséget adott, hogy a boszorkányüldözés nyugatról a felvidéki német városokon keresztül ért el az ország többi területére, Erdély pedig az európai üldözési hullámok délkeleti végpontja volt, mivel azon túl, az ortodox területen nem volt boszorkányüldözés. A magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat eddig megjelent négy kötetében szöveghű, teljes terjedelmében közölt perszövegeket talál az olvasó.
A modern technikának köszönhetően számítógépes adatbázis is készült a boszorkányperekről, így azokban a legkülönbözőbb szempontok szerint is gyorsan tájékozódhatnak az érdeklődők.

Magyarországon talán a leghíresebb közülük hazánk legnagyobb boszorkánypere, amelyre 1728-ban Szegeden került sor, ahol végül a ma is Boszorkány-szigetnek nevezett helyen 14 boszorkánysággal vádolt személyt égettek meg, köztük a város egyik volt bíráját, Rózsa Dánielt. Az utolsó boszorkányégetés Magyarországon 1756-ban volt, 1768-ban végül Mária Terézia betiltotta a boszorkánypereket.

A boszorkányperek során gyakran azokat a falubelieket, közeli ismerősöket vádoltak meg, akikkel valamilyen ok miatt konfliktusba kerültek. Ez lehetett rossz szomszédság, vagy irigység, esetleg rendkívülinek vélt képesség, így különösen nagy veszélyben voltak a hagyományos népi gyógyításban jártas nők és a bábák. Elsősorban a nőket vádolták meg az ördöggel való cimborálással, mivel úgy tartották, hogy őket könnyebben el tudja csábítani a sátán. Mellettük azonban férfiak is a vádlottak közé kerültek, de a nőknél sokkal kisebb arányban.

Itt most a Magyar Országos Levéltárban őrzött, 1755-ben, Arad vármegyében felvett kihallgatás és vallatás néhány oldala olvasható, amely a Bihar megyében, Ugrán született, boszorkánysággal vádolt Pásztor Katától származik. E szöveget Komáromy Andor 1910-ben Budapesten megjelent, a Magyarországi boszorkányperek oklevéltára című kötetében tette közzé. A vádlott, Pásztor Kata, amikor még a kínvallatás előtt megkérdezik tőle, hogy miért fogták el, akkor még azt válaszolja, hogy egy férfi ráfogta, hogy ő boszorkány. Az újabb kérdésre, hogy mi okból fogta rá, a férfi részegségével magyarázza, de az is lehet, hogy csak álmodta. Tagadja, hogy boszorkány lenne. A kínvallatás szörnyű fájdalmai között az irat szerint a vádlott elmondja, hogy Gellén Andrásné hívta a boszorkányok közé, és részletesen ismerteti, hogyan kellett esküt tennie a kék férfiruhában lévő sátánnak: „Isten Istenem ne legyen, hanem téged vallak Istenemnek”. A sátán ezután pecsétet nyomott a bal lapockájára, és a földön, a ház közepén paráználkodott vele, majd dudaszóra táncoltak. Négylovas hintóval kimentek a mezőre, ahol egy férfit megijesztettek.

Hogy ténylegesen mi hangzott el, Pásztor Kata mit mondott, természetesen nem tudhatjuk. De már szó sincs a korábbi tagadásról, és sok más boszorkányperhez hasonlóan, itt is több ponton érzéklehető, hogy a kínvallatás során nyugati mintájú bírósági kézikönyvet használtak. Nagyon valószínű, hogy a vallatás során feltett kérdésekre kellett megerősítő választ adnia annak reményében, hogy fájdalmai enyhülhetnek. Írásban aztán mindezt úgy rögzítették, mintha az ő szavait jegyezték volna fel. Ugyanezt tapasztaljuk, ha tovább olvassuk a szöveget.

Pásztor Kata beszámolt arról is, hogy kedden, szerdán és pénteken szoktak találkozni és járni a boszorkányok. A sátántól kapott kenőccsel szokta megkenni a kezeit, lábait és a hónalját, hogy jobban repülhessen, ugyanis a többi boszorkánnyal repülve jártak táncolni. Elmondta, hogy kit és hogyan rontottak meg, sőt arról is beszélt, hogy ő maga is át tudott változni nyúl, macska és lúd képébe. Nem csak nők, hanem férfiak is tartoztak közéjük, így amikor elsorolta, hogy a katonasághoz hasonló hierarchiában – kapitány, hadnagy, zászlótartó, strázsamester – ki milyen szinten volt, akkor egy férfit is említ. Ő maga közkatona volt, és társaival együtt az útközben talált embereket „magunknak lónak csináltuk”, így nyargalásztak rajtuk.

Természetesen nem csupán az Európa nyugati részéről, a már említett bírósági kézikönyvekből jól ismert elemeket olvashatunk a magyarországi boszorkányperekben, hanem keverednek velük a magyar néphit különböző, jól ismert motívumai, mint például az, hogy ha valakinek kantárt dob a nyakába a boszorkány, azt lóvá változtatja, és úgy nyargalászik rajta. Pásztor Kata a feljegyzettek szerint azt vallotta: „a kantárom Gellénnénél vagyon csepübül”.