Jean-Pierre Frommerrel, a Les Mardis hongrois de Paris
(Párizsi magyar keddek) elnökével, a Francia Környezetvédelmi
Minisztérium munkatársával Cserba Júlia készített interjút az
ÉS-nek.

Amikor egy évvel ezelőtt
Jean-Pierre Frommer aláírásgyűjtésbe kezdett az Erzsébetváros régi
zsidónegyedének megmentéséért, talán maga sem gondolta, milyen széles
körű visszhangot és felháborodást vált ki az eset Franciaországban és
azon túl is. A petícióhoz Párizs kerületi polgármesterei, a „Régi Párizs
Bizottság” tagja, hivatalos állami építészek és urbanisztikai
szakemberek, történészek is csatlakoztak, de érkeztek aláírások
Budapesten élő franciáktól és magyaroktól, Berlinből, Milánóból,
Amszterdamból, Brüsszelből, Genfből, az Egyesült Államok több városából
és Kanadából is. A témával foglalkozott a Le Monde, a Direct matin és a
Courrier International is. Múlt év novemberében UNESCO-szakértő érkezett
Budapestre „a védett negyedben zajló bontások és az ehhez a projekthez
hasonló, lakópark jellegű, ide nem illő építkezések kivizsgálására”.
Jelentése a napokban érkezik meg az illetékesekhez. A tét: a
világörökség bizottság ajánlásainak be nem tartása az Andrássy út
világörökségi címének elvesztését vonhatja maga után.

– Az ÉS januárban közölte azt a nyílt levelet, amit ön
a pesti régi zsidónegyed ügyében Sólyom László köztársasági elnökhöz
intézett, és amit Gyurcsány Ferencnek és Demszky Gábornak is elküldött.
Kapott már valamelyiküktől választ?

– Eddig két választ kaptam. Az elsőt Gyurcsány Ferenc
kabinetjétől, és ebben az áll, hogy a „Miniszterelnök úr szakmai
kérdésekben mindig a megfelelő szaktárca, kormányzati szakértők
álláspontjára támaszkodik, ezért levelét szakmai válaszadás céljából
átadtuk a Kulturális Örökségvédelemi Hivatalnak, amely kiemelten
foglalkozik ezzel a valóban egyedülálló, világörökségi védelem alatt
álló városrésszel.” Két-három nappal ezelőtt pedig Sólyom László nevében
Kumin Ferenc főosztályvezetőtől érkezett levél, amiben az írja, hogy „A
köztársasági elnök feladat- és hatáskörét az alkotmány 30/A. §-a és
további törvények szabályozzák. Az Elnök Úrnak – segítő szándéka
ellenére – sem az alkotmány, sem a törvények nem adnak lehetőséget arra,
hogy a levelében hivatkozott ügyben bármilyen intézkedést tegyen, vagy
kezdeményezzen.”

– Ezt nem tartja
kellő biztosítéknak arra, hogy érdemi intézkedések
szülessenek?

– Magyarország két első
emberének válaszából az derül ki, hogy a felelősséget elhárítják
maguktól. Gyurcsány Ferencnek politikai döntési lehetősége van, Sólyom
László pedig morális támogatást adhatna azzal, ha nyilvánosan kiállna az
ügy mellett, és kimondaná, hogy nemzeti érték sorsa forog kockán.
Elgondolkodtató, hogy Gyurcsány őszödi beszéde után Sólyom nem őrizte
meg az államelnöktől elvárható semleges pozícióját, mint ahogy a zengői
radarállomás ügyében sem tartotta magát az alkotmány 30/A.
paragrafusához, és „mint a Zengő-védők közösségének egy tagja”,
kinyilvánította véleményét. Ha meg tudott jelenni a zengői tiltakozáson,
akkor most is lehetősége lenne rá, hogy megszólaljon. A harmadik
levélre, Demszky Gábortól eddig még nem jött válasz. Ezt vegyük
reménykeltő jelnek.

– Önnel a
Kossuth rádió készített interjút. Ezután Hunvald György, a VII. kerület
polgármestere Fiala Jánosnak azt nyilatkozta a „Párizsi magyar keddek
Társaságról”, hogy „itthon kitalált sületlenségeket állítanak”. Mit
válaszol erre?

– Nem hinném, hogy
sületlenségeket állítanánk, hiszen aki ellátogat az Erzsébetvárosba, az
saját szemével is láthatja, hogyan tűntek el értékes épületek. Egyébként
pedig én is rendelkezem azzal a dossziéval, ami a negyed minden, még
megmentésre váró és már lebontott épületének pontos leírását, építési
idejét, stílusát, jelenlegi állapotát tartalmazza. Valami igazunk
mégiscsak lehet, hiszen Hunvald úr 2007-ben még azt nyilatkozta a Magyar
Hírlapban, hogy semmilyen tiltást nem kíván bevezetni az építészeti
változtatásokkal szemben, most pedig hirtelen új döntést hozott, aminek
értelmében február 1-jétől május 31-éig minden építkezést leállítanak a
Károly körút, a Király, a Csányi, a Klauzál és Dohány utca által
határolt területen. Hunvald úr kijelentései egyébként sem mindig
pontosak. Erre abból következtetek, hogy amikor annak idején párizsi
látogatásáról visszatért Magyarországra, azt nyilatkozta, hogy Párizs
harmadik kerületének polgármestere teljesen egyetért Erzsébetváros
rendezési terveivel. Ezzel szemben nekem az említett polgármester úr azt
mondta, hogy mivel nincsenek pontos ismeretei arról, mi történik
Erzsébetvárosban, nem is tehetett ilyen kijelentést. Hunvald úr
valószínűleg saját döntéseinek alátámasztására akarta kihasználni azt a
találkozást.

– Mit gondol a most
megszavazott négy hónapos moratóriumról? Milyen eredményt vár
tőle?

– Nagyon jó, hogy ezt a
döntést megszavazták, mert legalább négy hónapig nem rombolnak le
semmit. De hogy mi fog történni azután, az aggaszt. Egyenként
megvizsgálják ugyan az épületeket, és terveket készítenek, de kik és
milyen terveket? És vajon miért zárják ki a döntésekből a külső
szakembereket és a civil szervezeteket, például a negyedet legjobban
ismerő Óvás Egyesületet? Aggasztónak tartom, amit Mezős Tamástól, a
Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökétől hallottam: hogy úgy
tervezik, megtartják a két-három emeletes homlokzatokat, de néhány
méterrel beljebb több emeletes épületeket húznak fel.

– Ezek szerint nem bízik benne, hogy olyan döntések
fognak születni, amelyek révén sikerül megmenteni a negyed
arculatát?

– Egyrészt azért nem,
mert 2004-ben már volt egy hasonló döntése a Kulturális Örökségvédelmi
Hivatalnak, és mégis tovább folyt a rombolás, másrészt pedig azért nem,
mert ahogy már említettem, ezt a vizsgálatot zárt körben, csak a KÖH és a
VII. kerület vezetői felügyelik, a civil szervezeteknek semmi
beleszólásuk, de még csak betekintésük sem lesz. Szomorú példaként itt
van máris a Síp utca 8. és 10. esete. Ezek műemléki védelem alatt álló
házak voltak, az egyiket Hild József tervezte, mégis lebontották,
mégpedig a KÖH beleegyezésével. Megtartották a homlokzatokat, és
mögötte, bezsúfolva egy viszonylag kis területre, most hétemeletes
épületeket húznak fel, mindezt Európa legnagyobb zsinagógájától néhány
méterre. A Mezős Tamástól kapott információim szerint az épületek
hajszálnyival alacsonyabbak lesznek ugyan, mint a zsinagóga, nyilván,
hogy ne lehessen belekötni. Képzeljük magunk elé az így létrejövő
látványt! Akinek pedig ehhez nincs elég képzelőereje, annak segíthet az
interneten is megtekinthető, botrányos szöveggel kísért, lesújtó
látványterv. Teljesen ellentmond a korszerű urbanizmus elveinek az is,
hogy ezekben a szűk, sűrűn beépített utcákban mélygarázsokat alakítanak
ki. Ez még inkább fokozza majd az autósforgalmat, miközben minden modern
nagyvárosban arra törekszenek, hogy azt a perifériák felé irányítsák.
Bár az a hír, hogy a Nagymező utcában sikerült megakadályozni a
mélygarázs építését, azért némi optimizmusra ad okot.

– Párizsi lakosként mi indította arra, hogy egy
budapesti negyed megmentéséért küzdjön?

– Én ugyan Franciaországban születtem, de a gyökereim
Magyarországhoz kötnek, és érdekel minden, ami ott történik. Körülbelül
három évvel ezelőtt jutott tudomásomra, hogy mi folyik az
Erzsébetvárosban. Arra gondoltam, megpróbálok segíteni a városvédőknek,
de akkor még nem tudtam, hogyan. Azután megismerkedtem Perczel Annával,
az Óvás Egyesület egyik vezetőjével, aki elmondta, hogy már több levelet
is írtak az UNESCO-nak, de választ sohasem kaptak. Ekkor Szabó
Zsuzsával, Szabó Zoltán ugyancsak Párizsban élő özvegyével mi is
megfogalmaztunk egy levelet, és azt 2007. február 1-jén elküldtük az
UNESCO Világörökség Bizottságnak, dr. Lakatos Andrásnak, a magyar
UNESCO-nagykövetnek, Nikicser Lászlónak, Magyarország párizsi
nagykövetének és Pierre Schapirának, Párizs városrendezéssel és
műemlékvédelemmel foglalkozó polgármester-helyettesének. Gondolom, nem
fogja meglepni, ha elárulom, hogy mi sem kaptunk sehonnan választ. Akkor
arra gondoltam, hogy ha a levelet petíció formájában jelentetjük meg,
jobban oda fognak rá figyelni az illetékesek. Így is történt: a több
mint háromszáz aláírást tartalmazó petícióra már reagált az UNESCO. A
világörökség bizottság magyarázatot kért a magyar UNESCO-nagykövettől,
amit ő azonnal jelzett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak, a KÖH és a
főváros pedig saját költségére meghívta Budapestre az
UNESCO-szakértőket.

– Ez a gesztus
akkor mégiscsak arra utal, hogy a hivatalos intézmények szívükön viselik
a zsidónegyed sorsát.

– Ha valóban
így lenne, akkor már eddig is határozottabban léptek volna fel az
ügyben. Nyilvánvaló, hogy a KÖH sajnos nem úgy látja el a feladatát,
ahogyan az elvárható lenne tőle. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne
tudjam, erre a gesztusra rákényszerültek. Tisztában vannak ugyanis
azzal, hogy a világörökség bizottság nemcsak odaítélheti a világörökség
címet, hanem meg is vonhatja. A párizsi bizottság évente egyszer
összeül, és ha veszélyben érez valamilyen területet, akkor azt leveszi a
listáról. A régi zsidónegyed nem tartozik ugyan közvetlenül a
világörökségbe, de közelsége miatt ugyanolyan szigorú előírások szerint
kell védeni, mint magát a világörökséget képező helyet, ez esetben az
Andrássy utat. Abban reménykedünk, hogy az UNESCO nyomására kedvező
fordulatot vesz az ügy, mert eddig sajnos az Óvás! és az ott lakók
tiltakozása, de a témával dicséretesen aktívan foglalkozó magyar sajtó
megnyilatkozásai is mind süket fülekre találtak.

– Párizsban hogyan oldódnak meg a hasonló
problémák?

– Budapesten a legnagyobb
gondot az okozza, hogy minden hatalom, minden döntés a kerületek
kompetenciájába tartozik. Párizsban az urbanisztikai kérdésekben,
épületek lebontásának, megépítésének engedélyezésében vagy tiltásában a
város határoz, ezzel szemben Budapesten a kerületek. Némi megszorítás
vonatkozik ugyan a műemlék-épületekre, a KÖH azonban, mint ahogy már szó
volt róla, nem gyakorolja kellő határozottsággal a feladatát, és nem él
a lehetőségeivel. Ha valaki például Saint-Denis-ben a bazilika
közelében lakik, akkor az Architecte des Bâtiments de France
beleegyezése nélkül ötszáz méteres körzetben a saját házán sem
változtathat semmit. Az ötvenes években fennállt annak a veszélye, hogy
sok, rossz állapotban lévő régi épületet lebontanak a Marais-negyedben,
erre az emberek összefogtak, civil társaságokba tömörültek, és harcoltak
az épületek megóvásáért. Sikerükhöz persze nagymértékben hozzájárult az
akkori kulturális miniszter, André Malraux támogatása. Ezt a tényt a
magyar kulturális miniszternek is figyelmébe ajánlom, akinek minden
bizonnyal szintén lehetősége lenne arra, hogy törvényjavaslatot nyújtson
be a veszélyeztetett épületek megmentésére.

– Az Óvás! és más városvédők érveivel szemben áll az a
valóságos tény, hogy Budapest anyagi okokból nem képes rendbe hozni
rossz állapotban lévő, gyakran szinte romos épületeket. Szüksége van
befektetőkre, a befektető pedig a minél nagyobb hozamra törekszik. Ön
szerint mi lehet a megoldás?

– Ez az
érv jogos és megalapozott. Valóban nem lehet figyelmen kívül hagyni a
gazdasági szempontokat, és szükség van a befektetőkre, de meg kell
próbálni olyan helyzetet teremteni, hogy a befektetők a lebontás helyet
az újjáépítésben találják meg számításaikat. Amikor Malraux kiállt a
Marais megvédése mellett, olyan törvényeket hozott, például
adókedvezményeket vezetett be, amelyekkel rehabilitációra serkentette a
beruházókat. Az urbanizmus összetett dolog, nemcsak építészeti oldala
van, hanem egyebek mellett emberi és gazdasági is. Malraux olyan
kedvezményeket dolgozott ki, amelyekkel kedvet csinált az
épület-felújításhoz, a lakások komfortjának javításhoz. Az
erzsébetvárosi negyed épületei különleges építészeti emlékek, és ami ez
esetben még ennél is fontosabb, egyedülálló urbanisztikai egységet
képeznek. Szakemberek szerint ezek az épületeket még megmenthetők,
felújíthatók. A Marais-ben is ez történt, ráadásul azok az épületek
nemcsak sokkal öregebbek, de sok esetben megsüllyedtek, megdőltek, tehát
jóval nehezebb és költségesebb feladat volt a helyrehozataluk. A Marais
ma az egyik legkedveltebb, leglátogatottabb párizsi
negyed.

A budapesti helyzet nem
egyedülálló jelenség. Egész Európában, Franciaországban is megjelentek a
befektetők, akárcsak Budapesten. Mielőbb szeretnének megszabadulni az
alacsony bért fizető lakóktól, hogy jól jövedelmező irodákat,
luxuslakásokat hozhassanak létre. Franciaországban a bérlőt védi a
törvény, nem lehet „csak úgy” kiköltöztetni, de tudomásom szerint ez
Magyarországon is így van. A különbség csak az, hogy hasonló helyzetben
itt a lakók érdekvédelmi társaságokat hoznak létre, és többnyire sikerül
is megvédeniük magukat. Az is igaz, hogy Franciaországban az
önszerveződések és helyi mozgalmak komoly tradícióval rendelkeznek, míg
ez Magyarországon még csak kialakulóban van.

– A francia sajtó meglepő érdeklődéssel foglalkozik az
üggyel, kezdve a tekintélyes Le Monde-dal, de említhetjük a metrók
bejáratánál terjesztett, milliók által olvasott ingyenes újságot, a
Direct matint is. A petíció aláíróinak nagy része nem magyar, mégis az
ügy mellé állt. Itt nemcsak egy város, egy ország, hanem az európai
kulturális örökség sorsáról van szó?

– A petíció aláírói értelmiségiek, köztük párizsi
polgármesterek, építészek, urbanisztikai szakemberek, írók,
közgazdászok, jogászok, orvosok és művészek, akik tisztában vannak vele,
hogy mi forog kockán. Lehetséges, hogy itt az utca embere is
érzékenyebb az urbanisztikai problémákra, mint Magyarországon, de engem
valami egészen más nyugtalanít. Nagyon meglepett, hogy a magyar sajtóban
megjelent nyílt levelem antiszemita reakciókat is kiváltott. Pedig a
falak nem zsidók, talán az építészeik sem voltak azok, és a negyedben
nagyon sok más vallású ember is él. Azt kellene a magyaroknak
megérteniük, hogy ez nem a zsidók ügye, hanem Budapesté, az országé.
Olyan közös érték sorsa forog kockán, ami Európában szinte egyedülálló.
Talán a „zsidónegyed” elnevezés is hozzájárul ahhoz, hogy azok, akiket
nem közvetlenül érint, akik nem ott laknak, nem érzik magukénak. Sőt,
sokakat valószínűleg zavar is, és jobban éreznék magukat, ha a nyoma is
eltűnne. Ez a gondolat akkor merült fel bennem, amikor tudomást
szereztem arról a szégyenletes esetről, hogy az egykori gettófal utolsó
maradványát is lebontották, és a téglákat eladták. Csak néhányat
sikerült belőlük az Óvás!-nak és az ott lakóknak az utókor számára
megőrizniük. Berlinben több helyen is meghagyták a falat mementónak,
pedig az sem dicsőséges történelmi időszak emléke.

– A magyarországi olvasókat nyilván érdekli, mi ez a
furcsa nevű társaság, a Párizsi magyar keddek, amelynek ön az elnöke.
Hogyan jött létre, hogyan működik?

–
A szüleim magyarok voltak, és azután, hogy mindketten meghaltak, nem
hallottam többé magyar szót. Ekkor kezdtem keresni a lehetőségét, hogy
magyarul beszélgethessek valakivel. Az első találkozón, egy kávéházban,
négyen voltunk, a következő alkalommal nyolcan, aztán egyre többen.
Körülbelül egy évvel az első találkozó után határoztam el, hogy
hivatalosan is társasággá alakulunk, így született meg a Les Mardis
hongrois. A találkozókat azóta is ugyanabban a kávéházban, kéthetente
keddenként tartjuk. A hírlevelet jelenleg háromszázötven példányban
küldöm szét, de ennél jóval többen fordultak már meg az
összejöveteleinken. A szokásos keddi találkozókon kívül kulturális
eseményeket is szervezünk, így került sor például a Kultúrbulira, amit a
Magyar Intézetben rendeztünk, és amin legalább kétszázan vettek részt.
Legutóbb Ferenczi Sándor-estet tartottunk, aminek bevételével Ferenczi
Sándor pszichoanalitikus egykori budapesti lakásának megvételét kívántuk
támogatni. Ez adna majd helyet egyebek mellett a Ferenczi-archívumnak,
amit jelenleg Párizsban őriznek. Összejöveteleinket egyébként nemcsak
magyarok látogatják, megfordult már az estjeinken argentin, ausztrál és
sok más nemzetiségű vendég is. Furcsa dolgok is adódnak. Legutóbb egy
angol úr érkezett, aki azért keresett meg bennünket, mert egy elhunyt
magyar festőbarátja emlékére írt versét szerette volna nekünk
felolvasni. Egy alkalommal pedig egy fiatal lány azért jött el a
találkozónkra, mert egy magyar fiatalemberhez akart feleségül menni, de
az anyja azt mondta neki, hogy a magyarok bolondok. Eljött megnézni,
hogy igaz-e.

– A párizsi akcióval
végül is sikerült már valami eredményt elérniük. Mikor lenne igazán
elégedett?

– Ha a moratórium lejárta
után is megmaradna a zsidónegyed.