Nem akarnék senkit
elkeseríteni, de bizony valaminek a társadalmi megítélése nem egészen
ugyanaz, mint annak a valaminek a tényleges minősége – írta N. Kósa
Judit a Népszabadságban.

 Különösen, ha az a valami a közoktatás.
Tehát, mint esetünkben is, közvélemény-kutatással pompásan ki lehet
mutatni, hogy a felnőtt lakosság Magyar Bálint előző regnálása idején 57
pontra értékelte a 100 fokú skálán a közoktatás teljesítményét, az
Orbán-kormány alatt az elégedettségi ráta fölkúszott 64 százalékra, majd
a jelen ciklusban visszaesett a kiinduló szintre.

De a helyzet az, hogy a tényleges eredményekről csak a
jövőben kapunk majd képet. Akkor, amikor a Magyar-, Pokorni-, majd
újfent Magyar-nebulók szép sorban elhagyják a közoktatást, és kiderül,
melyik nemzedék hogyan képes megállni a helyét a mindennapi életben.

A felnőtt lakosságnak ugyanis
egyszerűen nem lehet pontos képe a magyar közoktatásról. Egy-egy
iskoláról még csak-csak, az ottani tanárokról és a szertár
felszereltségéről, meg arról, hogy menynyit tanul, hogyan teljesít a
gyerek – de hogy milyen az egész közoktatás, arról legfeljebb azt
tudhatják, amit a mindenkori kormányzati és ellenzéki propaganda harsog.
A helyzet tehát az, hogy az efféle felmérések elsősorban azt mutatják,
hogyan reagál a társadalom a liberális, illetve konzervatív
oktatáspolitikára. Hát így.

Az első
ciklus tétova útkeresése után a Horn-kormány idején lódult először neki
a politika a változtatásnak. A polgári kabinet viszont, felismerve az
óhatatlan rémületet, egy egész időszakot épített a halogatásra: a négy
év utánra tolta a nemzeti alaptanterv és a kétszintű érettségi
bevezetését, konzervatív értéknek állította be a központi vezérlést és a
poroszos iskolát. A Fidesz a jelek szerint ma már azt is szívesen
feledné, hogy a bolognai folyamat bevezetését ő maga határozta el. Így
viszont tényleg nincs mit csodálkozni azon, hogy a mostani ciklus széles
körű köz- és felsőoktatási reformja sokakban félelmet ébreszt. Látják a
változást, és máris szoronganak a következő fordulattól.

Pedig most egészen más a helyzet,
mint nyolc esztendővel ezelőtt volt. Hosszas és alapos egyeztetés után,
számos kompromiszszum árán megszületett a közoktatási és felsőoktatási
törvény. Csikorogva ugyan, de működik a rendszer, a finomításnak pedig
semmi akadálya. Ha a parlament következő vezető ereje, bárkikből álljon
is, elfogadja a kontinuitás elvét, akkor sorra lehet venni mindazokat a
kérdéseket, amelyek hirtelen fontosságot nyertek a kampány hevében.
Lehet összevissza beszélni például a tankönyvek ingyenességéről – ahogy
Orbán Viktor és Pokorni Zoltán tette tegnap -, részleteiben meg lehet
vitatni, hogy az államnak kell-e szabályokat hoznia erről, vagy rá lehet
bízni a helyi közösségre, döntsenek a rászorultság elve alapján. (Ahogy
egyébként már most is teszik.) Érdemes alaposan végiggondolni, kell-e
korlátozni a burjánzó tankönyvpiacot, vagy érdemesebb kivárni, amíg a
ráció karcsúsítja a mai túlzott kínálatot. Meg lehet vitatni a
finanszírozás ügyeit, az igényekhez lehet igazítani az egyetemi
szakokat.

Egy dolgot viszont nem
kellene megpróbálni: már megint kezdeni elölről az egészet. A
felnőttektől nyerhető jó pontok egyszerűen nem érnek annyit.