„… nagy felelőssége van az iskolának abban, hogy mire neveli a
diákokat, hogyan közelíti meg a társadalmi kérdéseket, ám a társadalmi
és a családi hatásokat egy pedagógus kevéssé ellensúlyozhatja” – a
Népszabadság cikkében a TTE részéről Miklósi László szólal
meg.

– Hallottatok már
egypártrendszerről? Olyan politikai szerkezetről, ahol csak egy pártra
lehet szavazni?

– Kínában ez
van.

– Igen. Még? Máshol?
Tamás?

– A rendszerváltás előtt
Magyarországon is így volt.

– Igen,
nagyon jó! A rendszerváltás előtt Magyarországon valóban egyetlenegy
párt volt, amelyre lehetett szavazni.

A kőbányai Zrínyi Miklós Gimnáziumban a 11. a
osztályának társadalomismeret-órája van. A téma: a pártok és
pártrendszerek. Edényi László történelemtanárnak –aki egyben az iskola
igazgatója is – nincs könnyű dolga: a diákok ismeretei helyenként
igencsak hézagosak. Számukra a rendszerváltás már történelem, hiszen
1993-ban születtek.

– Én így el sem
mennék szavazni – méltatlankodik egy lány.

– Volt olyan időszak, amikor kötelezték az embereket
arra, hogy szavazzanak, és fölírták, hogy ki jelent meg a választáson,
és ki nem. Mivel pedig csak egy jelöltre lehetet szavazni, egyértelmű
volt, hogy az 97 százalék fölötti eredményt ér el. A lényeg tehát az,
hogy létezik egypártrendszerű és többpártrendszerű politikai
berendezkedés.

Edényi László egy kis
történelmi kitérővel rátér a pártok szerveződésének alapjaira, a jobb-
és a baloldal eredetére. A diákok ezt már ismerik, a gyors és magabiztos
válaszokból érződik: nemrég tanulhatták történelemből a francia
forradalmat. Ezután a tanár röviden öszszegzi, hogy a pártok hogyan
próbálnak szavazatokat szerezni, mi a céljuk, a választók pedig mi
alapján döntenek – és el is jutottunk a jelenbe. Előkerül néhány
választási szórólap: a diákok feladata volt ilyeneket gyűjteni az
órára.

– Melyik mit üzen? – kérdi a
tanár, felmutatva a kampányanyagokat. A Fidesz szórólapjánál gyorsan
érkezik a válasz: változtatást sürget az üzenet! Az MSZP-s prospektusnál
viszont elbizonytalanodnak a diákok: nem tudnak mit kezdeni az óriásira
nagyított politikusi portréval, és a belső oldalak szövegtengerével. A
többi párt szórólapja már nem is kerül sorra, kicsöngetnek, a diákok
szedelőzködnek: a 45 perc letelt, ennyi fért bele.

– Legföljebb a 75 százalékukat lehet elérni még egy
ilyen interaktív órával is, a többieket nem érdekli az egész – summáz a
teremből kilépve Edényi László. A Zrínyiben a társadalomismeret
oktatását a 11. osztályban kezdik – ekkorra „már megvan a szükséges
fogalmi készlet”. A történelem és társadalomismerettantárgyra heti 3 és
fél óra jut, ami úgy jön ki, hogy heti 3 óra történelem, a negyedik óra
pedig egyik héten etika, másik héten társadalomismeret. A diákok
tanulnak a civil szervezetekről, vallásról, kisebbségekről, az
alkotmányos berendezkedésről, a pártokról, a nyilvánosságról, elemeznek
újsághíreket, vitákat rendeznek.

Ezek a témák a Nemzeti Alaptantervben is szerepelnek,
vagyis mindenütt tanítani kellene róluk. A legtöbb iskolában mégis
elsikkadnak: „föláldozzák őket a történelemtanítás oltárán” – fogalmaz
Edényi László, akinek – mint mondja – szív ügye a társadalomismeret
oktatása. – A történelemtanításnak éppen az a célja, hogy a múlt
eseményei és tapasztalatai segítsék a diákokat eligazodni a jelenkor
eseményei között, és ezáltal felelős választópolgárokká váljanak. A
pedagógusokat azonban az egyetemen a történelem oktatásására képezték
ki, nem pedig arra, hogy társadalmi kérdéseket feszegessenek. A diákok
is másodlagos fontosságúnak tekintik ezeket az órákat; inkább az
érettségitárgyakra koncentrálnak. Ráadásul ezek sokszor igen kényes
témák, és nehéz a politikáról pártpolitika-mentesen beszélni. Pláne a
mai társadalmi közegben, amikor előfordul, hogy
Nagy-Magyarország-pólóban vagy árpádsávos karkötőben érkezik a gyerek az
órára – mutat rá az igazgató.

Miklósi László, a Történelem Tanárok
Egyletének elnöke azt mondja: az általános iskolákban sokszor még az
’56-os eseményekig sem jutnak el a diákok, a rendszerváltásról vagy a
mai társadalmi berendezkedésről pedig még a legalapvetőbb információkkal
sem rendelkeznek. A középiskolai tanrendet már jobban behatárolja az
érettségi – két éve is tétel volt egy társadalomismereti kérdés –, ám a
pedagógusok itt sem szívesen foglalkoznak a jelenkori történelemmel, a
rendszerváltás óta eltelt húsz évvel. – Leginkább az időhiányra
hivatkoznak a kollégák, de valójában más okok állnak a háttérben. A
„velünk élő történelemről” van szó, a maga személyes történelme és
hitvallása pedig mindenkinek, a tanárnak, az iskolaigazgatónak, a
szülőnek és a polgármesternek is megvan – utal Miklósi László arra, hogy
a pedagógusok 90 százaléka, tartva az esetleges retorzióktól is, inkább
egyszerűen kihagyja ezeket a témákat. Ha mégis tanítanak
társadalomismeretet, akkor az inkább a rendszer jogi aspektusaira
korlátozódik: az állam, a parlament, az ombudsmanok vagy az
Alkotmánybíróság működését taglalják. Miklósi László is úgy látja: túl
azon, hogy a pedagógusok nem ezen ismeretek tanítását tanulták az
egyetemen, egyre átpolitizáltabb is az a társadalmi közeg, amelyben
ezekről a témákról beszélniük kellene. Tíz-tizenöt éve még nem volt
divat rovásírásos vagy Nagy-Magyarország-pólóban járni az iskolába, ma
már ez a mindennapok része. Vannak „hívószavak” – a cigány, a zsidó, a
szlovák vagy a román –, amelyek, ha elhangzanak, biztos, hogy lesz
egy-két intoleráns megjegyzés – érzékelteti a történelemórák légkörét
Miklósi László, aki maga is gyakorló pedagógus. – A diá kok többségét
persze nem érdekli a politika, de ha igen, akkor gyakran szélsőséges,
radikális eszméket vallanak – teszi
hozzá.

– Ahhoz, hogy ez ne így legyen,már alsó
tagozatban el kellene kezdeni tanítani a másik kultúra iránti
toleranciát, be kellene mutatni a békés egymás mellett élés, az
együttműködés példáit. Már a felső tagozatban fel tudják ismerni a
diákok, hogy két eltérő kultúra találkozásakor mi válthat ki
konfliktusokat, és kereshetik ezek megoldását. A szélsőséges eszmék
egyébként sem 18 éves korban, egyik napról a másikra találják meg a
fiatalokat – hangsúlyozza Miklósi László. Elismeri: nagy felelőssége van
az iskolának abban, hogy mire neveli a diákokat, hogyan közelíti meg a
társadalmi kérdéseket, ám a társadalmi és a családi hatásokat egy
pedagógus kevéssé ellensúlyozhatja.