Ortutay Gyula halála után harminckét évvel három, terjedelmes kötettel lepte meg a magyar olvasóközönséget. A 1938-től 1977-ig vezetett napló legalább olyan ellentmondásos, mint a személyiség, aki vezette. (Pelle János, hvg.hu)

Ortutay Gyula halála után harminckét évvel három, terjedelmes kötettel lepte meg a magyar olvasóközönséget. Fia, a szobrász Tamás közreműködésével napvilágra került gondosan titkolt naplója, melyet az Alexandra kiadó jelentetett meg. A 1938-től 1977-ig vezetett napló legalább olyan ellentmondásos, mint a személyiség, aki vezette. A szerző javára legyen mondva, hogy kendőzetlen őszinteséggel ír karriervágyáról, megalkuvásairól, nőügyeiről.

Az 1910-ben született, katolikus Ortutay pályafutása mind 1945 előtt, mind pedig utána tele volt ellentmondással: legkritikusabb korszakát 1947 és 1950 között élte, amikor névleg a Független Kisgazdapárt képviseletében, de titkos kommunistaként vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, és e minőségében államosította az egyházi iskolákat, felmérhetetlen károkat okozva ezzel a magyar oktatásügynek.  Megjegyzendő, hogy erről a korabeli közvéleményt foglalkoztató, és a Mindszenty-, majd a Grősz-perhez illetve a pócspetri gyilkossághoz is szervesen kapcsolódó miniszterségről alig olvashatunk a naplóban. Ortutay lényegében csak egyetlen, viszonylag rövid, 1948 november 21-én kelt feljegyzésben reagál működésére, és elégedetten állapítja meg: „Egy és háromnegyed éve múlt, hogy miniszter vagyok, államosítottam (no nem egyedül), ami Eötvös Józsefnek sem sikerült’”. Előtte azonban évekig nem írt semmit, és utána sem: csak 1950 márciusában veszi újra készbe a naplóját, már a leváltása, és félreállítása után. Később csak néhány megjegyzés utal arra, hogy a katolikusnak keresztelt, de egyháza ellen „hadat viselő” Ortutaynak ezt a bűnét a hívők sokáig nem bocsátották meg. „Ő volt az, aki elvette tőlünk Jézust!”, idézi az antiklerikálissá vált Tutus egy szülő megjegyzését az ötvenes évekből.

Ortutay karrierje a harmincas években indult, amikor őt, mint a szegedi egyetem baloldali érzelmű hallgatóját, Németh László bemutatta Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió Rt. nagyhatalmú vezérigazgatójának, aki kinevezte „gyermekei nevelőjének” és nyomban a bizalmába fogadta. Így miközben az ifjú néprajzos, és folklór-kutató (életműve maradandó darabjait ekkor, 1934 és 1943 között írta) a Szegedi Művészeti Fiatalok Kollégiumának tagjaként szoros barátságot ápolt Radnóti Miklóssal, Hont Ferenccel és másokkal, bejáratos volt a Horthy-rendszer legfelső köreibe is. A rádió belső munkatársaként vészelte át a világháborút, leperegtek róla a nyilas lapok támadásai is. Legnagyobb szívfájdalma ekkoriban az volt,, hogy a felesége félig zsidó származású, s emiatt esetleg héttérbe szoríthatják. Amúgy sajátos módon, mint „objektív tényt” vette tudomásul a zsidótörvényeket, majd a holokausztot, melynek legjobb barátja, Radnóti is áldozatul esett: a mindenkori „status quo”, s az abból fakadó előnyök elfogadása alapvető személyiségvonása maradt.

Bár naplója tanúsága szerint mérhetetlenül elfogult, kicsinyes és érdekvezérelt (nincs kortársa, akiről ne írna rosszat, mentorától, Németh Lászlótól kezdve Bartók Béláig és Kodály Zoltánig), talán éppen ezért mesteri érzéke volt a helyezkedéshez. Korán felvette a kapcsolatot a kommunistákkal (bizonyos kapcsolatai már 1945 előtt voltak ebben az irányban, részt vett tüntetéseken is), de a párt csak „t-káderként” (titkos káderként) fogadta a soraiba, hiszen kisgazda politikusként volt rá szüksége. Aztán, amikor oktatásügyi miniszterként elvégezte a dolgát, félretették, a közélet második vonalba szorították. Ami azért az ő esetében persze mást jelentett, mint mondjuk a szintén szegedi kisgazda Balogh páternél, akit, miután elvégezte a rá bízott feladatot, azaz lényegében felszámolta a koalíciót, egy vidéki plébániára száműztek.

„Tutus”, mert barátai így szólították, ezután látványos tudományos pályát futott be: egyetemi rektor lett, akadémikus, a Hazafias Népfront főtitkára, országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja. E minőségben, a nomenklatúra beltagjaként állandó kapcsolatban állt a volt kisgazda Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével, és élvezte az összes létező kiváltságot, ugyanakkor pontosan  látta, miféle hatalom megszilárdulásánál bábáskodott. Eljárt a „kisgazda alapszervbe”, a formálisan 1956-ig létező koalíciós párt titkos kommunista tagjainak összejöveteleire. Közben több hiábavaló kísérletet tett, hogy nyilvánosan vállalhassa kommunista párttagságát: ez ügyben előbb Rákosival, majd Kádárral is tárgyalt. De legnagyobb bánatára, nem vállalhatta nyíltan a meggyőződését, vagyis hogy mindennek ellenére még a hatvanas években is a ”megváltó eszmétől”, és azt megtestesítő Párttól remélte Magyarország felvirágzását.

A Rákosi által létrehozott rendszerről az egyik legjellemzőbb epizódot egy 1956. január 14-i naplóbejegyzésében írta le. (Nyilvánvalóan Dobi mesélhette el neki.) „Nagy Dánielről lesz szó, népköztársaságunk elnökhelyetteséről, elnöki tanács tagja stb. Ő helyettesítette Dobit a követek fogadásán, szóval jelképes államhatalmunk benne testesedik meg. Szegény kisparaszt volt, nem különösebben okos. De becsületesnek és szerénynek tartottam, a Kisgazdapárthoz tartozott névleg, azt hiszem, ő is beszerveződött az MKP-ba még 1946-48 között valamikor. Nemrégiben valami oknál fogva el kellett bocsátani a sofőrjét, aki erre bosszúból feljelentette Nagy Danit, hogy vidéki autóútjaik alkalmával rendszeresen lopták a kukoricát, zsákszámra. Megálltak a földek mellett, s fél kocsira valónyit beraktak. Ismétlem: rendszeresen lopta a sofőrjével a kisparaszti vagy a nagyobb szövetkezeti földek kukoricáját. Azzal védekezett, hogy édesanyja annyira szegény, mindenáron segíteni akart rajta.” (II. köt. 95 old.)

Az Ortutay napló, különösen a második és a harmadik kötet, a szaporodó hivatalos tárgyalásokról, szaporodó utazásairól és a család gyarapodásáról szóló, egyre formálisabbá váló beszámolókon kívül közéleti pletykákat tartalmaz, másrészt viszont a szerzője magánéletéről is szolgáltat információkat. Utóbbi távolról sem nevezhető makulátlannak: a „haladó értelmiségi”, a különböző kongresszusok állandó díszvendége és felszólalója: állampénzen tart szeretőt, lakást rendez be neki. A belügyi kapcsolatai révén megismert hölgy Tamási Eszter, a magyar televízió első bemondónőinek egyike volt, utódja pedig egy stewardess, aki a Malév lezuhant gépén halt meg. Állítólag bőven voltak más nők is, akiket sofőrje szervezett be Tutusnak. Ehhez képest legalábbis furcsa, ahogy Ortutay mélységes erkölcsi felháborodással ír az 1964-ban kipattant „Ónodi-ügyről”

Meglehetősen ellenszenves, ahogy Ortutay Bálint Sándorral foglalkozik. Lesajnálóan ír a katolikus hitéhez ragaszkodó, valóban jelentős néprajztudósról, akinek szakmai munkássága egyszerűen nem mérhető össze mindazzal, amit ő élete folyamán (de különösen 1945 után) létrehozott. Bálint Sándor, aki a hatvanas években, mint „rendszerellenes izgató”, még egy koncepciós per vádlottja is volt, élete példájával az bizonyítja: ahhoz, hogy valaki ezekben az évtizedekben valóban komoly életművet hozhasson létre Magyarországon, kockáztatnia kellett egzisztenciáját, sőt, extrém esetben vállalnia kellett a meghurcoltatást is. A tehetséges néprajzosnak indult Ortutay a könnyebbik utat választotta, közéleti pályára lépett, tudományos stallumokkal halmozták el, szerepléseit díjak sokaságával (többek között Herder díjjal is) honorálták. Közben azonban évtizedekig nem alkotott semmi maradandót, ami miatt a naplójában állandóan szemrehányást tesz önmagának. E+z az életvezetési dilemma még napjainkban is kísért, olyan formában, hogy érdemes-e vállalni átmenetileg a lemondást, áldozatokat egy magasabb cél érdekében, vagy inkább a „carpe diem” szellemében éljünk a mának, még ha sekélyes is lesz ezzel életünk.

Pelle János cikke a hvg.hu-n »