Ami a legfontosabb kérdéseket illeti, öt területen is katasztrófát látok kibontakozni; ezek az (1) állam szerepnek újradefiniálása, (2) az oktatásirányítás brutális központosítása, (3) az intézményi szakmai autonómia felszámolása, (4) a minőségértékelés atavisztikus szabályozása és (5) a normatív oktatásfinanszírozás felszámolása. (Radó Péter, OktpolCafé)

Az állam szerepének újradefiniálása

A tervezetben az állam (lényegében a központi kormányzat) szerepének újradefiniálását két – együtt olvasandó – megközelítés határozza meg: az kormányzat kizárólagos hatalma a közoktatás minden lényeges aspektusának meghatározásában és az állam egyéni jogokat tiszteletben tartó, a társadalom értékpluralizmusából következő értéksemlegességének felfüggesztése. A közoktatás „közszolgálattá” változtatása, az önkormányzati, intézményi, pedagógusi szakmai autonómiák kiüresítése (minderről lásd az alábbiakat) és az iskola nevelési felelősségének egyenjogúsítása a szülői felelősséggel együttesen a mindenkori éppen uralkodó politikai csoport értékvilágának az azt nem osztó polgárokra való kiterjesztését szolgálja. Ez lényegében a központi irányítás megerősítése melletti nagyon kevés megfontolandó elv egyikének, a közszolgáltatások értéksemlegessége érvényesítésének szándékát adja fel. A tervezet felmenti az államot az egyéni jogok érvényesítése alól. Ennek alapja az egyéni és közösségi jogok szembeállítása, az utóbbiak primátusának deklarálása. (A klasszikus jogelmélet szerint a közösségi jogok mindegyike egyéni jogok derivátuma.) Ezt illusztrálja például, hogy a tanulói jogok felsorolása alig tartalmaz többet, mint a tanuló kötelességeinek joggá fordítását, miközben például a hátrányos megkülönböztetés tilalma egyszer sem jelenik meg a szövegben. A tervezet leginkább irritáló eleme a gyermekek neveléséért viselt felelősség „megosztása” a szülők és a pedagógusok között. (Én például nem emlékszem rá, hogy valamikor lemondtam szülői felelősségem egy részéről bárki más javára.) Ha az állam olyan értékeket kényszerít a gyermekeimre, amelyeket én nem osztok, ha nem tartja feladatának, hogy biztosítsa gyermekeim emberi jogait, és ha elvonja szülői felelősségem egy részét, lényegében felmondja a velem kötött „társadalmi szerződést”.

Az oktatásirányítás brutális központosítása

Az oktatásirányítás tervezetben felvázolt új rendszere két pilléren nyugszik: (1) a központi adminisztratív irányításnak csak a pártállami időkben érvényesített megerősítésén és (2) az irányítás hivatásrendi (korporatív) elemekkel való kiegészítésén. A központ irányítás abszolút hatalmát részben a szabályozás módja (kerettörvényen alapuló rendeletek tömegével való kormányzás), részben pedig a dekoncentrált szakigazgatási rendszer (megyei közigazgatási hivatalok oktatási osztályai) megteremtése és a „dekóknak” adott, minden lényeges irányítási területre kiterjesztett egyedi döntési felhatalmazások tömege biztosítja. (A dekoncentráció nem decentralizáció, a „dekó” a központi irányítás – helyi-területi önkormányzati közigazgatásból kiszakított – meghosszabbítása, ami az oktatásért felelős miniszternek lehetőséget nyújt arra, hogy minden egyes iskola életébe meghatározó módon nyúljon bele.) A korporatív irányítás két kulcseleme az állam által létrehozott Pedagógus Kamara, amely az pedagógusok képviseletében és az országos konzultációs mechanizmusban felváltja a pedagógus szakszervezeteket, (ezt a szisztéma az 1927-es olasz alkotmányra emlékeztetheti az olvasót) és a nevelőtestület döntési jogosítványainak kiterjesztése. Minderre csak egy példa: a tervezet szerint az igazgatókat a fenntartó a Pedagógus Kamara és a nevelő testület egyetértésével nevezheti ki, ha pedig az egyetértés megvan, pályázatra sincs szükség. Ami mindebből összeáll az egy olyan oktatásirányítási rendszer, amire telivér diktatúrákban találunk csak példát. A központi oktatásirányítás ebben a rendszerben adminisztratív tanügyigazgatássá egyszerűsödik és a hatékony részletszabályozás álomvilágába húzódva feladja a problémamegoldás és stratégiai irányítás ambícióját. A korporatív elemek megerősítése pedig nem más, mint a pedagógiai populizmus tobzódása.

Az intézményi szakmai autonómia felszámolása

A kialakítani szándékozott új tartalmi szabályozási rendszer lényegében visszatérés a (tan)tervutasítás rendszeréhez, amely egy tartalmakkal feldúsított alaptanterven és kötelezően választott (minisztérium által kiadott) kerettanterveken alapszik. A pedagógiai program és a részét képező helyi tanterv megmarad, de teljesen kiüresedik: a kerettantervek által meghagyott „szabad” 10 százaléknyi tanítási idő kitöltésére korlátozódik. (Tantervi szakértők jól tudják, hogy centralizált tantervi szabályozási rendszerekben ez a bizonyos 10 százalék a gyakorlatban valójában nem létezik.) A pedagógiai tanterv ürességét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy – egyebek között – öltözködési és viselkedési szabályok rögzítésének előírásával kellett kitölteni a tartalmát leíró listát. Ez a súlytalanság teszi lehetővé, hogy a pedagógiai program egyben az iskola „fejlesztési terve” is – jelentsen ez bármit is. Az egyházi iskolák általában és a mindenkori oktatásirányítás barátai természetesen egyedi miniszteri engedéllyel eltérhetnek a kerettantervtől. A pedagógiai programot – lévén tétje szinte semmi – továbbra is a fenntartó hagyja jóvá, de ezt a megyei oktatási osztály szakértőjének véleményezése alapján teszi. Mivel az alábbiakban jelzett finanszírozás miatt papíron ilyen lesz a gyakorlat, visszatér az idősebbek által ismert rendszer: lepapírozzuk az órákat, majd sutyiban azt tanítunk, amit jónk látunk. (A „módszertani szabadságot”, amit a tervezet tiszteletben óhajt tartani nem lehet elválasztani a tartalmak meghatározásának és az idő beosztásának szabadságától.) Ennek a stupiditása már negyven éve is nyilvánvaló volt. Visszatérhet az a boldog világ, amikor az alacsony minőségért a pedagógusok jogkövető magatartásának hiányát lehet hibáztatni.

[…]