Peragovics Ferenc írásában Trencsényi László nemrég megjelent,
az októberi randalírozásokban résztvett diákok magatartására választ
kereső cikkére reflektál.

Trencsényi
László múltkori
írásában az októberi randalírozásokban résztvett diákok magatartására
kereste a választ, illetve már cikkének címe is (A pedagógusok
hallgatása) azt sugallta, van miért hallgatnunk, jogosan érezhetünk
bűntudatot fiataljaink differenciálatlan viselkedéséért.

Csepeli György szociológus, az őszi
eseményeket vizsgáló tekintélyes bizottság tagja – aki egyébként sokat
foglalkozott politikai szocializációval – említette egyik interjújában,
hogy az iskolarendszer diszfunkcionál. Magyarán nem végzi a dolgát,
falai közül nem a demokrácia iránt elkötelezett, toleráns
állampolgárokat bocsát ki.

Semmiféle bölcsek kövével nem rendelkezem, csak egy
saját praxisomból vett példával illusztrálni tudom, hogy én mit teszek,
ha szélsőséges jelképekkel, gesztusokkal találkozom munkahelyemen.

Reggel 8 óra előtt tódultunk be az
iskolába, előttem egy fiú ment. Fölnézett első emeleti osztálytermének
ablakaiban lógó társaira, majd feléjük fordulva bokáját összecsapva
klasszikus náci karlendítéssel üdvözölte barátait. Mindez nyílt téren
történt, elvileg semmi közöm sem lehet hozzá – mondanák a doktriner
liberálisok. Hát én úgy tettem, mintha lenne. Azonnal lecsaptam rá, és
rögtön nyilvánvalóvá tettem, mit gondolok viselkedéséről, majd elkértem
ellenőrzőjét és beírtam neki. Nem rovót vagy intőt, csak felhívtam a
szülők figyelmét a röviden, de pontosan vázolt eseményre. A
gépkocsivezető apuka majd politikai beállítódása és vérmérséklete
szerint fog eljárni a gyerekkel otthon: legyint rá vagy netán
elmagyarázza, hogy miért is verte ki fiacskája viselkedése a
biztosítékot egy egyébként őt az iskolában nem is tanító tanárnál. Ennél
többet nem tehetek, ennyit viszont megtennem kötelességem volt. (Ezt
nevezte Esterházy Péter egy írásában kreatív intoleranciának. Nos, én
nagy híve volnék ennek!)

Kollégáimmal tárgyalván a történetet persze előjött a
jelenséget relativizáló okoskodás, miszerint a rómaiak is így köszöntek,
a gyerek bohóckodott, marháskodott, nem tanulta még a nácizmust, stb.
„Ügyintézésemet” pedig többen vélhették túlzónak, miért kell úgy
felfújni a dolgokat, mi értelme az őrült politikai korrektségnek, stb.

A római köszöntés felidézése
óhatatlanul eszembe juttatta az árpádsávos zászló használatával
kapcsolatos szánalmas és hasonló logikájú magyarázkodásokat.
(Megjegyzem, a holokauszt talán nem írt mindent felül, hiszen ahol élek,
Esztergomban, a város lobogója egy az egyben azonos a vörös-fehér
sávozású zászlóval. Helyi újságíró ismerősöm a múltkor meg is említette,
hogy az olvasóktól kap rengeteg észrevételt, miszerint ideje lenne a
rossz emlékű zászlót lecserélni. Meghökkentem, hiszen az esztergomi
latinok pecsétjéről kölcsönzött motívum jóval a nyilas mozgalom előtt
lett a város hivatalos jelképe. És ha itt, Esztergomban fellobogózzák az
utcákat a nemzeti ünnepen, senkinek nem az jut az
eszébe.)

Azt hiszem, hogy nevelő
célzatú pedagógiai gyakorlatunkkal nagy baj van, sokan ki is mondják,
ennyi pénzért csak tanítok, – néha azt is úgy tessék-lássék módon. Hogy
még neveljek is? Na ne, azt már nem! Az új pedagógiai irányzatok
értelmezésével hadilábon állunk, van akit egyáltalán nem is érdekel,
jellemző, hogy a pedagógia szakosokkal mindenütt elnéző lekezeléssel
bánnak. A magukat liberálisnak valló pedagógusok rosszul értelmezik,
vagy fogalmuk sincs a szó jelentéséről, gyakran a laissez faire, laissez
passer-val azonosítják. Például e körben általános tabu a gyerek
fizikai bántalmazása. Nem szabad, mert megnyomorodik a lelke. Maguk a
gyerekek is lelkes hívei saját nevelésük pofonmentességének. Ezzel éles
ellentétben számítógépes játékaik csöpögnek a virtuális vértől!

Ha van türelmetek, kedves kollégák,
idézek egy kis Bibót: „…[É]rdemes felelni néhány nagyon
különbözőnek látszó, de alapjában nagyon rokon kérdésre: ezek a háború
kérdése, a forradalom és a szülői pofon kérdése. Ez a három kérdés
teljesen analóg. …[A]rról van szó, hogy vannak helyzetek, amikor a
háború is, a forradalom is és a szülői pofon is valamiféle görcsös,
ostoba, hatalmi vagy erőszakhelyzetet megsemmisíteni képes, és alapjában
véve felszabadító hatásuk van. Mind a három tehát adott esetben hasznos
és indokolt lehet, de csakis . . . mint szükséges rossz[.] . . .
[S]zabad-e a gyereket verni? A gyereket jobb nem verni, jobb megtalálni
azokat a gesztusokat, amelyek a gyerek görcseit feloldják, és őt a
fegyelmezett emberi lét felé irányítják verés nélkül. Azonban egy
féktelen és bőréből kibújni kívánó és szociális viselkedéssel
szembeforduló (kiemelés tőlem – P. F.) gyereket kétségkívül jobb kellő
időben nyakon ütni, mint semmit sem csinálni vele. . . . Ez a háború, a
forradalom és a szülői pofon relatív igazolása.” Az idézet Az
európai társadalomfejlődés értelme című művéből való. Az erőszak
alkalmazása Bibó szerint „mindig a lehetséges legjobb módszer alatt
maradó” eszköz, de mint látjuk mindenféle érzelgős nyavalygás nélkül
megengedhetőnek tartja mind a felnövekvő egyén érdekében, mind a
társadalmak harmonikusabb és igazságosabb fejlődésében. Bibó szerint a
ma divatos forradalomellenes történelemszemlélettel (Hahner Péter,
Komoróczy Géza) szemben a nagyobb közösségeket cementáló szabadság
érzésére és értékére a forradalmak ébresztik a nemzeteket. Ugyanígy, egy
jó időben adott atyai nyaklevesnek az emléke is egy egész életet
végigkísérhet, fenntartva kapójában egy fontos erkölcsi imperatívuszt.

Ki merné tagadni, hogy a szociális
viselkedéssel sokan szembefordultak 2006. szeptemberében-októberében?
Komoróczy Géza nyomán én is nyíltan vállalom leírásukra a csőcselék
szót, akivel szemben a rendőrség bibóista szellemben járt el.
(„Valakinek a véreb szerepét is el kell játszani.” – mondta a német
belügyminiszter 1919 januárjában, mikor parancsot adott a
forradalomcsináló bolsevik zavargások leverésére. Gergényi a mi Noskénk!
Tudom, cinizmusba hajlóan írok minderről, hisz sok áldozata volt a
berlini felkelésnek. A reguláris német hadsereg és a Freikorps erők
vélhetően dús fronttapasztalatokkal végezték munkájukat. A
szociáldemokrata Noske nem hazudtolta meg porosz gyökereit. Mentségére
szóljon, a nácikhoz semmi köze nem lett, sőt a Hitler elleni merénylet
miatt a háború utolsó szakaszában lefogta a Gestapo.)

A liberalizmust a káosszal
azonosító konzervatívabb ösztönű kartársaink pedig rapszodikusak,
önkényeskedésre hajlamosak. Csak szavakban szajkózzák az Isten, haza,
család szentháromságát. Pedig lehetnének éppenséggel modern
konzervatívok Wilhelm Röpke szellemében, aki Civitas humana – Emberséges
társadalom – emberséges gazdaság c. művében így ír: „Egyre
inkább meggyőződésemmé válik annak rendkívüli fontossága, hogy a
társadalomban kell lennie egy nem nagy, de mégis mértékadó csoportnak,
amely bizonyos megváltoztathatatlan normákért és értékekért felelősséget
érez. Ezt a felelősségérzetet azzal is megpecsételi, hogy az említett
értékekhez életpéldájával is a legkeményebben ragaszkodik. Természetes
nemességnek, nobilitas naturalisnak nevezhetném ezeket az embereket,
akiket a társadalom sohasem nélkülözhetett. Ma pedig, amikor annyi
minden szétmállik és inog, még nagyobb szükségünk van erre a természetes
nemességre, erre az elitre, amely nemesi címét csak a legmagasabb
szintű teljesítményből származtatja. Az ilyen életet természetes
méltóság övezi. Az emberek készségesen elismerik tekintélyét. A
természetes nemességnek ebbe a szűk rétegébe minden társadalmi
csoportból juthatnak be emberek, de csak kevesen. Példaadó és lassan érő
élet, lemondásokkal teli, a közösségért végzett munka, vitathatatlan
jellemesség, alsóbb ösztöneinek állandó fékezése, érett ítélőképesség,
makulátlan magánélet, a jogért és igazságért való bátor és
rendíthetetlen kiállás, általában: magas szintű példaadás – ezek azok a
tulajdonságok, amelyek a nép bizalmából az osztályok, érdekek, nemtelen
szenvedélyek, gonoszkodások és ostobaságok fölé emelik a természetes
nemeseket, akik így a nemzet lelkiismeretévé válnak.” (Idézi
Kindler József: Az értékfogyatékos iskola in: Vigília, 1998. január 16.
)

Peragovics
Ferenc