Peragovics Ferenc írásában Trencsényi László nemrég megjelent, az októberi randalírozásokban résztvett diákok magatartására választ kereső cikkére reflektál.

Trencsényi László múltkori írásában az októberi randalírozásokban résztvett diákok magatartására
kereste a választ, illetve már cikkének címe is (A pedagógusok hallgatása) azt sugallta, van miért hallgatnunk, jogosan érezhetünk bűntudatot fiataljaink differenciálatlan viselkedéséért.

Csepeli György szociológus, az őszi eseményeket vizsgáló tekintélyes bizottság tagja – aki egyébként sokat foglalkozott politikai szocializációval – említette egyik interjújában, hogy az iskolarendszer diszfunkcionál. Magyarán nem végzi a dolgát, falai közül nem a demokrácia iránt elkötelezett, toleráns állampolgárokat bocsát ki.

Semmiféle bölcsek kövével nem rendelkezem, csak egy saját praxisomból vett példával illusztrálni tudom, hogy én mit teszek, ha szélsőséges jelképekkel, gesztusokkal találkozom munkahelyemen.

Reggel 8 óra előtt tódultunk be az iskolába, előttem egy fiú ment. Fölnézett első emeleti osztálytermének ablakaiban lógó társaira, majd feléjük fordulva bokáját összecsapva klasszikus náci karlendítéssel üdvözölte barátait. Mindez nyílt téren történt, elvileg semmi közöm sem lehet hozzá – mondanák a doktriner liberálisok. Hát én úgy tettem, mintha lenne. Azonnal lecsaptam rá, és rögtön nyilvánvalóvá tettem, mit gondolok viselkedéséről, majd elkértem ellenőrzőjét és beírtam neki. Nem rovót vagy intőt, csak felhívtam a szülők figyelmét a röviden, de pontosan vázolt eseményre. A gépkocsivezető apuka majd politikai beállítódása és vérmérséklete szerint fog eljárni a gyerekkel otthon: legyint rá vagy netán elmagyarázza, hogy miért is verte ki fiacskája viselkedése a biztosítékot egy egyébként őt az iskolában nem is tanító tanárnál. Ennél többet nem tehetek, ennyit viszont megtennem kötelességem volt. (Ezt nevezte Esterházy Péter egy írásában kreatív intoleranciának. Nos, én nagy híve volnék ennek!)

Kollégáimmal tárgyalván a történetet persze előjött a jelenséget relativizáló okoskodás, miszerint a rómaiak is így köszöntek a gyerek bohóckodott, marháskodott, nem tanulta még a nácizmust, stb. „Ügyintézésemet” pedig többen vélhették túlzónak, miért kell úgy felfújni a dolgokat, mi értelme az őrült politikai korrektségnek, stb.

A római köszöntés felidézése óhatatlanul eszembe juttatta az árpádsávos zászló használatával kapcsolatos szánalmas és hasonló logikájú magyarázkodásokat.
(Megjegyzem, a holokauszt talán nem írt mindent felül, hiszen ahol élek, Esztergomban, a város lobogója egy az egyben azonos a vörös-fehér sávozású zászlóval. Helyi újságíró ismerősöm a múltkor meg is említette, hogy az olvasóktól kap rengeteg észrevételt, miszerint ideje lenne a rossz emlékű zászlót lecserélni. Meghökkentem, hiszen az esztergomi latinok pecsétjéről kölcsönzött motívum jóval a nyilas mozgalom előtt lett a város hivatalos jelképe. És ha itt, Esztergomban fellobogózzák az utcákat a nemzeti ünnepen, senkinek nem az jut az eszébe.)

Azt hiszem, hogy nevelő célzatú pedagógiai gyakorlatunkkal nagy baj van, sokan ki is mondják, ennyi pénzért csak tanítok, – néha azt is úgy tessék-lássék módon. Hogy még neveljek is? Na ne, azt már nem! Az új pedagógiai irányzatok értelmezésével hadilábon állunk, van akit egyáltalán nem is érdekel, jellemző, hogy a pedagógia szakosokkal mindenütt elnéző lekezeléssel bánnak. A magukat liberálisnak valló pedagógusok rosszul értelmezik, vagy fogalmuk sincs a szó jelentéséről, gyakran a laissez faire, laissez passer-val azonosítják. Például e körben általános tabu a gyerek fizikai bántalmazása. Nem szabad, mert megnyomorodik a lelke. Maguk a gyerekek is lelkes hívei saját nevelésük pofonmentességének. Ezzel éles ellentétben számítógépes játékaik csöpögnek a virtuális vértől!

Ha van türelmetek, kedves kollégák, idézek egy kis Bibót: „…[É]rdemes felelni néhány nagyon különbözőnek látszó, de alapjában nagyon rokon kérdésre: ezek a háború kérdése, a forradalom és a szülői pofon kérdése. Ez a három kérdés teljesen analóg. …[A]rról van szó, hogy vannak helyzetek, amikor a háború is, a forradalom is és a szülői pofon is valamiféle görcsös, ostoba, hatalmi vagy erőszakhelyzetet megsemmisíteni képes, és alapjában véve felszabadító hatásuk van. Mind a három tehát adott esetben hasznos és indokolt lehet, de csakis . . . mint szükséges rossz[.] . . .
[S]zabad-e a gyereket verni? A gyereket jobb nem verni, jobb megtalálni azokat a gesztusokat, amelyek a gyerek görcseit feloldják, és őt a fegyelmezett emberi lét felé irányítják verés nélkül. Azonban egy féktelen és bőréből kibújni kívánó és szociális viselkedéssel szembeforduló (kiemelés tőlem – P. F.) gyereket kétségkívül jobb kellő időben nyakon ütni, mint semmit sem csinálni vele. . . . Ez a háború, a forradalom és a szülői pofon relatív igazolása.” Az idézet Az európai társadalomfejlődés értelme című művéből való. Az erőszak alkalmazása Bibó szerint „mindig a lehetséges legjobb módszer alatt maradó” eszköz, de mint látjuk mindenféle érzelgős nyavalygás nélkül megengedhetőnek tartja mind a felnövekvő egyén érdekében, mind a társadalmak harmonikusabb és igazságosabb fejlődésében. Bibó szerint a ma divatos forradalomellenes történelemszemlélettel (Hahner Péter, Komoróczy Géza) szemben a nagyobb közösségeket cementáló szabadság érzésére és értékére a forradalmak ébresztik a nemzeteket. Ugyanígy, egy jó időben adott atyai nyaklevesnek az emléke is egy egész életet végigkísérhet, fenntartva kapójában egy fontos erkölcsi imperatívuszt.

Ki merné tagadni, hogy a szociális viselkedéssel sokan szembefordultak 2006. szeptemberében-októberében?
Komoróczy Géza nyomán én is nyíltan vállalom leírásukra a csőcselék szót, akivel szemben a rendőrség bibóista szellemben járt el.
(„Valakinek a véreb szerepét is el kell játszani.” – mondta a német belügyminiszter 1919 januárjában, mikor parancsot adott a forradalomcsináló bolsevik zavargások leverésére. Gergényi a mi Noskénk!
Tudom, cinizmusba hajlóan írok minderről, hisz sok áldozata volt a berlini felkelésnek. A reguláris német hadsereg és a Freikorps erők vélhetően dús fronttapasztalatokkal végezték munkájukat. A szociáldemokrata Noske nem hazudtolta meg porosz gyökereit. Mentségére szóljon, a nácikhoz semmi köze nem lett, sőt a Hitler elleni merénylet miatt a háború utolsó szakaszában lefogta a Gestapo.)

A liberalizmust a káosszal azonosító konzervatívabb ösztönű kartársaink pedig rapszodikusak, önkényeskedésre hajlamosak. Csak szavakban szajkózzák az Isten, haza, család szentháromságát. Pedig lehetnének éppenséggel modern konzervatívok Wilhelm Röpke szellemében, aki Civitas humana – Emberséges társadalom – emberséges gazdaság c. művében így ír: „Egyre inkább meggyőződésemmé válik annak rendkívüli fontossága, hogy a társadalomban kell lennie egy nem nagy, de mégis mértékadó csoportnak, amely bizonyos megváltoztathatatlan normákért és értékekért felelősséget érez. Ezt a felelősségérzetet azzal is megpecsételi, hogy az említett értékekhez életpéldájával is a legkeményebben ragaszkodik. Természetes nemességnek, nobilitas naturalisnak nevezhetném ezeket az embereket, akiket a társadalom sohasem nélkülözhetett. Ma pedig, amikor annyi minden szétmállik és inog, még nagyobb szükségünk van erre a természetes nemességre, erre az elitre, amely nemesi címét csak a legmagasabb szintű teljesítményből származtatja. Az ilyen életet természetes méltóság övezi. Az emberek készségesen elismerik tekintélyét. A természetes nemességnek ebbe a szűk rétegébe minden társadalmi csoportból juthatnak be emberek, de csak kevesen. Példaadó és lassan érő élet, lemondásokkal teli, a közösségért végzett munka, vitathatatlan jellemesség, alsóbb ösztöneinek állandó fékezése, érett ítélőképesség, makulátlan magánélet, a jogért és igazságért való bátor és rendíthetetlen kiállás, általában: magas szintű példaadás – ezek azok a tulajdonságok, amelyek a nép bizalmából az osztályok, érdekek, nemtelen szenvedélyek, gonoszkodások és ostobaságok fölé emelik a természetes nemeseket, akik így a nemzet lelkiismeretévé válnak.” (Idézi Kindler József: Az értékfogyatékos iskola in: Vigília, 1998. január 16.)

Peragovics Ferenc

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címen, vagy a honlapon fórum indításával jelezheti.