Ha a
fiatalság azt látja, hogy a nemzeti ünnepen gyűlölködés, háborúskodás
van, nem fogja átérezni a nemzeti ünnep méltóságát és így nem jut el
szívéhez 1848 eszmei üzenete sem. – írja Kopcsik István az Etyeki
Forrásban.

„A nép
mendemondáiból a tanult emberek azt vették át,
amit össze
tudtak egyeztetni a maguk eszméivel, viszont a
tanult emberek
eszméiből a nép azt vette át, amit meg
tudott érteni, éspedig
úgy vette át, ahogy
értette…”
(Manzoni)

Az 1848-as forradalom 161. évfordulójának évében a
pénzügyi- és gazdasági világválság közepén, a második Uniós parlamenti
választásokra készülünk.

A nemzet
sorsát irányító és befolyásolni akaró gondolkodó embereknek minden
korban a jelen és a jövő érdekében el kell végezniük a múlt értékelését.
Az ünnepek, a válságok és a választások is segítik gondolataink
rendezését és talán cselekvőbbé is tesznek minket.

Egyének, csoportok, népek, nemzetek alakítják sorsukat
jól vagy rosszul. Meghatározó személyiségek jelennek meg és tűnnek el a
korok süllyesztőiben. A kor kérdéseire eltérő válaszokat adnak. A
tömegek vagy megértik és támogatják céljaikat és tevékenységüket vagy
nem.

Spira György: „Négy magyar
sors” című, a ’48-as eseményekkel kapcsolatos könyvében világosan
föltárja a személyiségek és a tömegek kapcsolatát.

„A történelem szekere gyilkos egy gépezet. Akik
haladtában feltartóztatni próbálják, azokon többnyire kíméletlenül
keresztülgázol. S ezt kizárólag azért teheti meg, mert akadnak, akik
viszont – hogy meg ne torpanjon – rúdja mellé állanak, s ahogyan csak
telik tőlük, vonszolják előre, míg az erőfeszítésbe bele nem roppannak.
Ha azonban a magukat elébe fogók nem bírják tovább és kidőlnek a sorból,
rendszerint őket is közönyösen kerekei alá
temeti…”

Az eltemetettek helyére
mindig jönnek újak, akik folytatják a munkát, míg – dicsérve vagy
átkozva – elődeik sorsára nem jutnak.

Mindennek ellenére újra meg újra születnek emberek,
akik átlátják, hogy határt nem ismerő áldozatvállalásuk nélkül
megrekedne a szekér, bár a szekéren tétlenül ülők ritkán adóznak kellő
elismeréssel nekik.

„A magyar
történelem szekere pedig, mivel különösen nehéz terepen mozog, különösen
gyilkos gépezet:
Különösen sok áldozatkész ember szolgálatait
kénytelen igénybe venni, s különösen sok emberen taposott már végig
évezredes útja során.”

Az egyre
ismétlődő – országos és helyi – áldozatvállalás, hiszem, hogy nem
hiábavaló. A múlt és jelenkorunk szekérrúdjánál állók küzdelmének
eredményeképpen ma már szabadok vagyunk, sorsunkat magunk
irányítjuk.

Átalakulóban lévő
hazánkban sokszor szinte kibékíthetetlen ellentétek alakulnak ki a vélt
és valós érdekek, illetve azok értelmezésével kapcsolatban. Egyre több
politikai csoport igyekszik saját céljait össztársadalmi érdekként
feltüntetni. Türelmetlenségükben gyakran kizárólagosságra törekszenek.
Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes út. Meg kell találnunk azokat a közös
pontokat, amelyek mentén elindulhatunk.

Ma már beleszólhatunk abba, hogy kik kerüljenek a
szekér rúdjához, de ezáltal mindnyájan felelősekké válunk azért, hogy az
általunk választott személyiségek hogyan és milyen irányba kormányozzák
az országot. Rajtunk is múlik, hogy a válságkezelési alternatívák –
néha a demagógiát is súroló – megoldási kísérleteiből és ígéreteiből
válasz születik-e az örök kérdésre: képesekké válunk-e végre
szélsőségesen egyéni és szűk csoportérdekek helyett rendezni közös
dolgainkat? A családban, helyi kisközösségeinkben a nemzet és most már
az Európai Unió szintjén egyaránt.

Ha egy gyermek a családban azt látja, hogy a felnőttek
gyűlölködnek, békétlenkednek, rendszeresen veszekednek, egymás
lejáratására és zsarolására törekednek, akkor soha nem fogja szeretni,
tisztelni a család intézményét.

Ha a
fiatalság azt látja, hogy a nemzeti ünnepen gyűlölködés, háborúskodás
van, nem fogja átérezni a nemzeti ünnep méltóságát és így nem jut el
szívéhez 1848 eszmei üzenete sem.

Senkinek nincs joga politikai háborúskodás,
„haszonhúzás” miatt elvenni az öregektől és fiataloktól, gyermekeinktől a
nemzeti érzést, március 15-e közös, félelemmentes ünneplésének
lehetőségét, mert aki képes békességben örömmel ünnepelni, az képes a
hétköznapokban is keményen dolgozni a szebb és jobb jövőért.

Március 15-e az egyetlen olyan
nemzeti ünnepünk, ahol a viharos események között a magyar ellenfele nem
magyar volt! Hanem mindenki, aki a múzeumhoz vonult: nemes, polgár,
öreg és fiatal, az éppen Pesten vásározó paraszt, örmény, horvát, zsidó
és cigány a „márciusi ifjak” vezetésével együtt mozdult meg a nemzet és
az ország szabadságáért.

Nemzetünk
történelmében március 15-e a szabadságért való összefogás, az egymásért
való tenni akarás ünnepe volt, és az is kell, hogy
maradjon!

Kopcsik
István

(Etyeki Forrás, 2. évf. 4. szám;
2009. március 18.)