A nemzet tanáraként aposztrofált Nemeskürty István és Koltay Gábor Trianon-filmje.
Peragovics Ferenc írása

Nem láttam ugyan a Trianon filmet, mégis el tudom képzelni Koltay Gábor rendezésében ezt a régi, rendies magyar sérelmi politika hagyományait ápoló alkotást. Engem a történetben Nemeskürty Istvánnak a szerepe foglalkoztat, aki mint tudjuk, vitatható politikai jellegű szerepekre is vállalkozott az elmúlt években. Mindezek dacára én még mindig tisztelettel adózom a tabudöntögető, a második magyar hadseregnek emléket állító Nemeskürtyre, még akkor is, ha a történeti kutatás esetleg már meghaladta a „Requiemben” megfogalmazott tételeket.

Ma már nyilván ő is másképpen írna meg sok mindent mint a kisátkosban tette. A Népszabadság október
8-i, pénteki számában megjelent Trianon filmkritika (Rossz mese hiszékenyeknek) kapcsán kezdtem el jobban figyelni az általam most olvasott Nemeskürty kötet megfogalmazásaira. Ez a kislélegzetű mű A kőszívű ember unokái címmel jelent meg 1987-ben, és a XIX. század 40-50-es éveiben született költő-, író-, politikusnemzedékről készült esszéisztikus, sok idézettel tarkított, olvasmányos kötet. Vajon tudna-e
ma a szerző úgy válogatni a szövegek között, hogy a demokratikus és liberális részek legyenek uralkodók, mint 1987-ben? Pl. mindjárt az elején szimbolikusnak tartja a szerző, hogy a kiegyezés évében jelenik meg J. S. Mill A szabadságról c. műve, amihez a későbbi külügyminiszter, Kállay Béni írt előszót. Ebből az idézet: „Erős a meggyőződésem, hogy a szabadság érzete az emberi természet kiegészítő része, s éppoly szükséges az emberiség jólétére, mint a lég az élet fenntartására.” A későbbiekben a század végén uralkodóvá váló „magyarkodó önhittségről” szól a szerző, szerinte Tisza megbocsáthatatlan hibát követett el, amikor hatalomra kerülésekor betiltotta három felvidéki szlovák iskola működését.

Szószaporítás volna, ha minden liberális, demokratikus elkötelezettségű és szűklátókörű nemzetieskedő, – amelyek természetesen negatív kommentárral jelennek meg – megnyilvánulást idemásolnék. De azért arra kíváncsi volnék, hogy ma, mondjuk egy polgári körös rendezvényen nem okozna-e diszkrepanciát előadó és közönsége között ez a mondat: „Szabadelvű gondolatok . . . Ma sem értem, hogy az általam annyira tisztelt Szekfű Gyulát mi vezethette Három nemzedék-ében e mostani könyvünkben általunk méltatott korszak és emberek megvető lekicsinylésére.” (272. old.) Vagy a kötet vége felé mintegy summaként: „Mindent egybevetve úgy tűnik, hogy a mi huszadik századi magyar sorsunk a múlt század utolsó évtizedében dőlt el.” Amikor az unokák generációjától „a hatalmat minden tekintetben tehetségtelenebb, rövidlátóbb, távlatokban való gondolkodásra képtelen nemzedéktársaik vették át”.

Nemeskürty konklúziója: ha a Deák-Andrássy-Eötvös-szellemiségű (tehát liberális) kormányzat marad hatalmon, és nem az a fajta nemzetieskedő álellenzéki politika diadalmaskodik, amelytől ők hazájukat féltették, akkor – talán – az ország nem esik szét. Így viszont „a birodalom felbomlása csak idő kérdése” volt. Érdekes, nem? Most mintha éppen az ellenkezőjét sugalmaznák sokan, és a liberális-szocialista elkötelezettségű politikusgarnitúrát okolnák minden bajért, amelyik ’18 őszén jól-rosszul szerepelt. Eleve vert helyzetben nehéz játszani, és ma már sok kollega – a baloldali is – elfogadja, hogy Károlyi Mihályék effektívebbek lehettek volna. (Ormos Máriától hallottam egy tévéműsorban: ha a Manchester Uniteddel játszik a ZTE, akkor világos, hogy nem nyerhet, de nem mindegy, hogy játszik a magyar bajnok!) Még súlyosabb felelősség terheli a kommünt Trianonért, ez ma a jobboldalon evidens. Azt a kommünt, amelyiknek volt bátorsága szembeszegülni az antanttal. Úgy látszik, hogy a mai véleményformálók eme csoportjába sorolódik be Nemeskürty István is.

Még mindig óvatosan és kultúráltan nyilatkozva teszi ezt, lásd pl. a Trianon filmben végzetes hibának tartja az ország második világháborúba történt belesodródását, de aki elolvassa „A kőszívű ember unokáit”, az érezni fogja az egyértelmű hangsúlyváltásokat. Hiába, majd húsz évvel ezelőtt fontosabbnak tűnt még a szabadság a rogyadozó Kádár-rendszerben, ma a nemzetféltés elnyomja Nemeskürty konzervatív liberalizmusát. Az ember változik. Petri György örök érvénnyel fogalmazta meg: „Felnőtt embernek nincs meggyőződése.” A Tanár úr nyáron átvette a harmadik alkalommal odaítélt Szent István-díjat Esztergomban. Azokat jelölik rá, akik a legtöbbet teszik a nemzetért. A plakátokon a nemzet tanáraként – mellesleg én is az vagyok -  mutatták be Nemeskürty Istvánt. Milyen jó, hogy a „haza bölcse” már foglalt! Azt már persze mondanom sem kell, hogy ki lehetett az első, 2002-es kitüntetett!
Ugye?

Peragovics Ferenc a gimnázium tanára

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.