Voltaképpen nem is a
bukás lehetőségének visszaállítása aggaszt a legjobban – ez lehet
szakmai viták tárgya –, hanem annak átpolitizálása – írta Simándi Klára
az ÉS 2010/10. számában.

Hogy távolabbra ne nyúljak vissza, a múlt század első
harmadától – Klebelsberg Kunó nagy horderejű programjától kezdve –
folyamatosan reformok tanúi vagyunk az oktatásban. A jó szándék sosem
vitatható, de a megoldások olykor vargabetűket írtak le, zsákutcába
futottak. Nem vitatható az sem, hogy a fő cél mindig a hatékonyság, az
eredményesség volt. Miben is? A jövő nemzedékeinek minél jobb
felkészítésében az életre, hiszen „nem az iskolának tanulsz, hanem az
életnek” – szoktuk mondani.

A
legutóbbi ilyen reform az volt, hogy az alsó tagozatban megszüntettük a
buktatást, illetve tizennyolc évre emeltük a tankötelezettség
korhatárát. Az intézkedést hosszas pedagógiai viták előzték meg, illetve
követték. Ez nagyon helyénvaló, az viszont aggasztó, ha politikai viták
folynak ugyanerről.

Úgy hírlik, a
Fidesz visszaállítani készül – hiszen mindent, miért éppen ezt ne – a
buktatást az első négy évfolyamon. Már a szót sem szeretem: buktatás –
ez azt sugallja, hogy a tanár dönt és cselekszik: ha akar, buktat.
Jómagam mindig úgy fogalmaztam: bukás. Előfordul, hogy minden tanári
igyekezet és segítség ellenére a tanuló megbukik. De hogy
megbuktassam?!

Voltaképpen nem is a
bukás lehetőségének visszaállítása aggaszt a legjobban – ez lehet
szakmai viták tárgya -, hanem annak átpolitizálása. Miért is akarja
visszaállítani a Fidesz a buktatást? Hogy a gyerekek tanulják meg, hogy
„ez nem következmények nélküli ország”. Tessék? Miről beszélünk? Hat-tíz
éves gyerekekről. Nekik írni, olvasni, számolni kellene megtanulni, nem
politizálni. Mit jelent egy ekkora gyerek számára, hogy „ez nem
következmények nélküli ország”? Ő még családban, iskolai osztályban,
esetleg lakóhelyben gondolkodik, ezek érzékelhetők a számára, ha
sikerült is beléültetnünk már valamit az ország fogalmáról is. És ahogy
térben nem képes nagyobb távlatokat befogni, úgy időben sem. Ha
megtudja, hogy kistestvére lesz, nem képes érzékelni, mi az, hogy majd
kilenc hónap múlva. Ha azt mondják neki, egyest kapsz, azt megérti, de
ha azt, hogy megbuksz kilenc hónap múlva, azzal nem tud mit kezdeni. Nem
azért, mert ostoba, hanem mert életkori adottságai ilyenek. Emlékszünk
még, hogy a KRESZ-oktatáson is azt tanultuk, hogy a járdáról lelépő
gyerekre különösen vigyáznunk kell, mert nem képes a távolságot helyesen
érzékelni? Hát az időt sem.

Mi
felnőttek viszont kétszázötven éve tudjuk Rousseau-tól, hogy a gyermek
nem kicsinyített felnőtt. Mára elfelejtettük? Gyereknek való ez a
gondolat a „nem következmények nélküli országról”?

Nézzük meg, mire is készülünk! A hatéves gyerek
boldog és büszke, hogy nem kis óvodás már, hanem nagy iskolás.
Szerencsés esetben óvodai barátaival együtt megy iskolába, néhányukkal
egy osztályba is kerül, ez biztonságérzetet ad neki „a nagy
ismeretlenben”. (Kivéve, ha szülei „a legjobb iskolát” akarják
megtalálni a számára, extra tagozatokkal – nyelvtanulás, informatika
stb. Nem biztos, hogy jól teszik, de ez egy másik fejtegetés tárgya
lehetne.) Megismerkedik a tanító nénivel, és azonnal kialakul a kötődés
egyszerűen életkori okoknál fogva, mert ekkor még ez adja a
biztonságérzetet, most még néhány évig a felnőttek elismerésére vágyik.
Majd lesz elég gondunk vele kamaszkorában, amikor a kortársak lesznek
mindennek a mércéi. De addig még van néhány évünk, ha el nem rontjuk. De
most éppen elrontani készülünk.

Az első osztályba érkező gyerek tele van
tudásvággyal. Él benne az iskolának mint a tudás, az igazság
letéteményesének mítosza. Nem tudja még, mi az, hogy tanulni, de nekünk
már tudnunk kell, mi az, hogy tanítani. Tudjuk is (vagy tudni véljük),
azért minél gyorsabban minél több ismeretet – dehogy, adatot –
törekszünk benyomni a fejecskéjébe. Pedig ez a fejecske nem káptalan. És
ezek a fejecskék nem egyformák. Különböző kerekeken járnak. Egyiknek ez
megy jobban, másiknak az. Egyik gyorsabban működik, másik alaposabban.
Ebben a változatosságban gyönyörködhetnénk, ehelyett megpróbáljuk őket
egyforma skatulyákban elhelyezni: férjen bele, és töltse ki, akkor jó.
És karácsonyra mindenki megtanul olvasni – hisszük. Pedig csak a betűket
ismeri és a hozzájuk rendelt hangokat: el tudja énekelni, mint egy
kotta dallamát, de a szöveget aligha érti. És ez nagy eséllyel így is
marad. Ha meg valaki még ezt sem tudja: buktassuk meg! Nem tanult? Nem
számolt a következményekkel? És mi hol voltunk ebben a folyamatban? Nem
mi nem tudtuk megtanítani? Nem mi buktunk meg?

Gondoljunk bele, mit is jelent a bukás! Nem azt
akarom itt most elemezni, hogy vajon a következő év tanulmányilag
sikeres lesz-e, még csak nem is a „kudarcélményre” gondolok, hanem az
igazi veszélynek azt látom, hogy a kis embert kiszakítjuk megszokott
környezetéből, társai közül, elveszti azt a felnőtt kapcsolatot, ami a
szülei után a legfontosabb volt a számára. Hiszen ha belegondolunk, a
tanító nénivel biztosan együtt tölt néhány órát naponta, de a szüleinek
nem mindig jut erre ugyanennyi. Azt már tudjuk, hogy a szülők válása
milyen traumát okozhat egy gyereknek, de ennek a váltásnak a pszichés
következményeivel nem foglalkozunk. Egyszerűen beültetjük a gyereket egy
másik osztályba, és kész. Aztán teljesítsen! Ugyanolyan erőltetett
menetben, amilyenben egyszer már sikertelennek nyilváníttatott. Mert
ebben a másik osztályban sem a József Attila-i módszerrel folyik a
tanítás: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly
fiadat!”

De beszéljünk a másik
tervről is! A tankötelezettséget felemeltük tizennyolc évre. A
középiskolai szakképzést gyakorlatilag felszámoltuk. Az a tizennyolc
éves fiatal, aki a régi rendszerben már egy éve kereső foglalkozással
rendelkezne, itt ül még az iskolapadban, és nem bír magával. És mi nem
bírunk vele. Az iskolának jól meg kell gondolnia azt is, hogy „kirúgja”,
„eltávolítsa”, „eltanácsolja-e”, mert ezt csak úgy teheti, ha talál
neki másik iskolát, hiszen tanköteles. Ez a másik iskola viszont „jótett
helyébe jót vár”, és a tőle áthelyezett diákkal sem lesz könnyebb a
dolgunk. No de most majd ez is megoldódik! Legyen ez a szülő gondja!
Felháborítóan cinikus gondolat! Valóban azt várjuk a szülőtől – aki
esetleg maga is „problémás”, vagy csak nincs ideje, mert dolgozik, vagy
éppen munkát keres, vagy már őt is csak „tanítottuk” az iskolában, nem a
készségeit fejlesztettük olyan szintre, hogy „tárgyalóképes” legyen -,
hogy járjon iskoláról iskolára helyet keresni a gyereknek. És ha nem
teszi meg? Megbüntetjük? Attól még nem lesz iskola a tanköteles
gyereknek. És ha megteszi, de nem talál olyan iskolát, amely fogadná a
gyereket? Hiszen az igazgató a jelenlegi rendszerben még a kollégájának
is csak „árukapcsolással” segített.

Pedagógiai reformokban bőven volt részünk az elmúlt
száz évben. Voltak sikeresebbek és kevésbé azok. A szándék mindig a
tanult emberfők számának gyarapítása volt.

Akik a mostani terveket szövik, őszintén hisznek
abban, hogy ezek a reformok is ezt a célt szolgálják, és hatékonyak
lesznek?

Simándi
Klára

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.