Többet vártam
az ünnepektől, régen, naiv kamasz koromban, nemcsak a szkinhedeknél, a
kukagyújtogatásnál és a sámándobolásnál többet, hanem valahogy úgy
gondoltam akkor, hogy ha majd eltűnik a kádárista baromság, akkor
eltűnhet vele például az ünnepek hivatalos, iskolai üressége, eltűnnek a
butára stilizált történelmi tanmesék, eltűnik az aktuális és sanda
politikai népszínművek kulisszájaként használt történelmi giccs. – írja
Uj Péter a Népszabadságban.

Eltekintek most, egyébként indokolhatatlanul
nagyvonalúan attól, amitől, illetve akiktől egyébként nem volna szabad, a
kukagyújtogató szkinhedektől (akik még szkinhedek voltak, amikor
’88-ban színes bőrű vendégmunkásokat vertek és fotósokat rugdostak, ma
már nemzeti érzelmű fiatalok, akik színpadot állítanak a város közepén,
újságírót rugdosnak és Molotov-koktélt dobálnak), a sámándobosoktól, úgy
próbálok koncentrálni az ünnepre, vagy mi is ez.

Többet vártam az ünnepektől, régen, naiv kamasz
koromban, nemcsak a szkinhedeknél, a kukagyújtogatásnál és a
sámándobolásnál többet, hanem valahogy úgy gondoltam akkor, hogy ha majd
eltűnik a kádárista baromság, akkor eltűnhet vele például az ünnepek
hivatalos, iskolai üressége, eltűnnek a butára stilizált történelmi
tanmesék, eltűnik az aktuális és sanda politikai népszínművek
kulisszájaként használt történelmi giccs. Szóval, azt gondoltam naivan,
hogy ez az egész valahogy szertefoszlik, és a helyére majd valami sokkal
okosabb, finomabb, szerethetőbb és főleg hihetőbb
kerül.

Szün. Most énekeljünk el egy
részletet az István, a királyból.

Gyorsan kiderült, hogy nem tűnik el semmi se, esze
ágában sincs eltűnnie, illetve hát a mi eszünk ágában nincs, nincs más,
ennyire futja, a történelmi giccs mindig marad, sőt, nemcsak
ragaszkodunk hozzá, de imádjuk. Egyre durvábbakat fröcccsöntünk belőle,
bő nyállal.

Az ünnepre hősök
kellenek, jól lebutított tanmesék, beállítani a történelmet tornasorba,
kék tornanadrág, fehér trikó, ide a rosszak, ide a jók, kiinduló helyzet
alapállás.

Szegény márctizenöttel
van a legjobban kibabrálva. Okt. 23. még fiatal, más meg igazából
nincsen. A magyar politikai osztály még mindig márctizenöttel módosítja
legszívesebben labilis tudatát, gyakran elfeledkezve arról az egyébként
nem elhanyagolható tényről, hogy a nemzeti romantika hőskorszaka több
mint száz éve véget ért. A magyar politikai osztály bármely tagja képes
transzba esni márctizenöttől, és rögvest a múzeumlépcsőre képzelni
magát, arra a lépcsőre, amelyről tudjuk, onnan sohasem szavalta Petőfi a
Nemzeti dalt, szóval odaképzeli magát, roszszabb esetben oda is megy,
föláll, és beleüvölt a szélbe a legnagyobb átéléssel, és várja, hogy
ezrek visszhangozzák. Nem visszhangoz senki semmit persze, miért is
visszhangozna, mire a politikus jobb esetben sértődötten hazaballag,
rosszabb esetben tovább ordítoz, amíg bele nem reped a dobhártyánk, még
rosszabb esetben pedig módosult tudatállapotában már föl sem képes
fogni, hogy neki senki sem válaszol, tízezrek helyeslő üvöltésének véli a
kutyaugatást, a villamoscsörömpölést, a Molotov-koktélok
csattanását.

Az én népi naiv
elképzelésem olyasmi volt – annak idején –, miszerint az ünnepből inkább
tanulni lehetne, ha már emlékezünk, akkor érdemes végigvenni néhány
tételt a történelemkönyvekből, eltökölni rajta, hogy akkor mi, hogyan
lehetett, a történelem ilyen végtelenül bonyolult fantasy-játék, lehetne
végre játszani. Miért ápolná jobban az egészséges nemzettudatot a
nyilvánvalóan hamis, agyonstilizált és giccses, iskolai ünnepekről
szalajtott ’48-49-kép, mint néhány izgalmas és az agyat is mozgató
korabeli konfliktus, ármány, sztori?

Nem volna hasznos látni, miként simította laza kis
baráti perpatvarrá Kossuth és Széchenyi vitáját a kiegyezés utáni
hivatalos történetírás? Pedig halálos ellenségeskedésről volt szó. Vagy
hogy értsük azt, amikor Széchenyi de facto Kossuth fölakasztását
javasolta az udvarnak? Vagy megakadályozta, hogy álláshoz jusson. Később
meg segítette száz forinttal, de ez a korabeli források szerint inkább
sértésértékű gesztus volt a sok százezres vagyonú gróftól. Vagy hogy is
volt Kossuthék és Batthyány viszonya? Hogy hazaárulózták bőven, amikor
nem akart menekülni Pestről Debrecenbe, hanem bevárta a megszálló
osztrákokat (az ő rendszerében: a törvényes hatalmat). Vagy miért nem
tudott elég honvédet állítani ’49 májusában a magyar szabadságharc,
miután Görgey végigfogócskázta a Gödöllői-dombságot a császáriakkal?
Vagy hogy is volt az eset Lamberg Ferenc gróffal, akit ’48
szeptemberében meglincselt a Lánczhídnál a forradalmi tömeg (vö.:
csőcselék), pedig Lamberget ’44-ben tagjai közé fogadta az Akadémia a
hadtudomány friss eredményeinek magyarításáért, és
Batthyány
hűséges hazafinak ismerte. Nem nagyon kérdezték tőle, hogy ő most
császári követ-e, egyszerűen torkon szúrták egy kaszával, és
kész.

És akkor a bonyolultabb
kérdéseket még nem is érintettük ebben a ’48-49-es fantasyban:
nemzetiségi kérdések, Görgey, Táncsics, a szerb-szlovák létére magyar
nacionalista-szocialista (az vajon nemzetiszocialista?) hivatásos
forradalmár, akit vállon hoznak ki a börtönből, de néhány hét múlva már a
forradalmi kormány is betiltja a lapját…

Lenne mit mesélni, na.