A múzeumok becsukása,
feladataik visszanyesegetése azonban nem olyasmi, mint a kórház- vagy
az iskolabezárás – írta N. Kósa Judit a Népszabadságban.

Láttam én már mindenféle múzeumot. Tájházat,
amelynek kulcsa a szomszéd kocsmában függött, s odabent a porban
kirajzolódó nyomok mutatták, hogy kísérő híján a látogatók egy része
emléket is választott magának. Fél évszázada érintetlen ipari
gyűjteményt, ahol a „szocialista hazánk eredményei” feliratot a
megfelelő pillanatban egyszerűen a „diktatúra évtizedei”-re ragasztották
át. És persze olyat is, amelynek minden szögletén látszik, hogy a
település szeme fénye, nélkülözhetetlen kulturális
központja.

Jó esetben ugyanis ez a
múzeum. Olyan hely, ahol a közös múlt őrzése csak az alap: a település
számára fontos épületben összegyűjtik a mindennapokból kikopó tárgyakat,
s ami még sokkal törékenyebb, a szóbeli hagyományban előbb-utóbb
óhatatlanul eltűnő ismereteket. Elteszik, rendszerezik, konzerválják a
múltat. És itt jön a lényeg: egyben gondoskodnak arról is, hogy mindez a
jelen része legyen. Mert a jó múzeum szervesen hozzákapcsolódik a
mindennapi élethez. Élővé teszi a történelem tanítását, segít feltárni
és megélni a családi, az egyéni múltat, közösségi helyet biztosít
fiataloknak és öregeknek, termében ünnepséget, filmklubot, író-olvasó
találkozót, kiállítást és ki tudja, még mit lehet
rendezni.

A jó múzeum művház. Rossz
múzeum pedig nincs, mert ha mégis volna olyan, amely mindezeknek a
kívánalmaknak nem felel meg, azt sürgősen meg kell javítani. Hiszen
nincs alternatíva: az a közösség, amelyik lemond a múlt megőrzéséről, az
saját szerves működését, érdekérvényesítő képességét, döntési
potenciálját, lényegében közösségi létét kockáztatja. Ha innen nézzük,
akár örvendetesnek is lehetne tehát tartani, hogy a megyei
önkormányzatok mostanában igyekeznek minél több múzeumot átpasszolni a
nekik otthont adó településeknek. Saját múltjuk, viseljék hát gondját ők
– így a jelszó, a gyakorlat pedig ennél is tisztább, mondhatni,
zsarolási helyzetet mutat. A falu vagy a város most választhat: zsebébe
nyúl, vagy végignézi, ahogy a megye elsorvasztja, bezárja, hagyja
lerongyolódni a pótolhatatlan örökséget gondozó
intézményeket.

Várható volt, hogy
egyszer így lesz. A rendszerváltáskori nagy osztozkodás idején, amikor
még a kultúra irányítóinak nem volt gyakorlatuk a piacgazdaságban,
szinte mindegy volt, az államé, a megyéé vagy a településé lesz-e
valamely intézmény. Aztán az évek megmutatták – gondoljunk csak a
jobbára önkormányzati, kisebb részt állami fenntartású budapesti
színházak mostani kálváriájára -, hogy nagyon nem mindegy, melyik
zsebéből ad az állam; már ha ad. S az sem mindegy, hogy egy rendkívül
elmérgesedett politikai helyzetben ki hol vihet be fájdalmas ütést a
másiknak. Jelen esetben az ellenzék lendítheti az öklét: ha odafönn
kivéreztetnék, súlytalanná aszalnák a megyét, akkor a lent uralkodó
pártnak látványos gesztusokkal érdemes megmutatnia, hová vezet, ha
egyszer tényleg nekiáll spórolni.

A
megyei múzeumi hálózatok feldarabolása, az intézmények ráerőszakolása az
ugyancsak forráshiányos településekre, a múzeumok becsukása, feladataik
visszanyesegetése azonban nem olyasmi, mint a kórház- vagy az
iskolabezárás. Néhány köcsögért meg szakajtóért, a helyi koszorús költő
szülőházáért senki sem fog az utcán tüntetni. Mindezt meg lehet tenni
különösebb zaj nélkül. Csak később derül majd ki, hogy a lakat
csattintásakor egy nagy esélyt is elvesztettünk. Mondanom se kell talán,
hogy akkor már késő lesz.