„A tervnek nincs olyan pontja, amely a szakmai minimumnak
megfelelne.” – írja Kozák Gyula az Emlékpontok – XX. századi emléktár
program tervezetéről az ÉS-ben.

[…]

Egy
tudományos-pedagógiai projekt számára egyfelől a tartalmi célok,
másfelől a munka elvégzéséhez szükséges fogalmi keretek tisztázása lehet
a kiindulópont. Ezek után megtervezhetők a megvalósításhoz szükséges és
lehetséges lépések. Tudjuk, hogy a NFÜ szigorú formai kritériumokat ír
elő a pályázók számára, azonban ez nem lehet az akadálya annak, hogy egy
ilyen tervezet preambulumában közérthetően fogalmazzák meg a célokat és
a módszereket, valamint az eredményeket. Röviden: alulról, a
kivitelezés felől kellene elindulni. Még a tartalmi kérdések érintése
nélkül, de a megvalósításra való utalások induktív rendjében kellett
volna terveket álmodni. Valahogy így: Az országban egyenletes
eloszlásban kiválasztunk 250 középiskolát, ellátjuk őket
videokamerákkal, iskolánként legalább egy történelemtanárt felkészítünk a
munkára, biztosítjuk a számítógépes hardvert, szoftvert és számítógépes
szakembert. A projekt vezetői által kidolgozott szempontok alapján,
iskolánként, néhány erre alkalmas tanuló, a tanárával egyetértésben,
kiválaszt öt, tíz, húsz helyi személyt, akinek az élete, az életének egy
vagy több eseménye érdemes a megörökítésre. A videohasználatra
felkészített tanulók velük interjúkat készítenek.

Innen indulva, lentről fölfelé építkezve érdemben be
lehet mutatni a projekt szerkezetét. Nem így történt, aminek jó oka van:
a megalapozatlan (áltudományos) gőg, a szakmai inkompetencia és a
pályázott anyagi eszközök elosztásának szemérmetlen aránytalansága.

Minden kutatásban kell lennie egy
vezérgondolatnak, amit elegendő egyszer karakteresen megfogalmazni, majd
a továbbiakban erre hivatkozva a részletekről illik szólni. Ez a
pályázat azonban egy alapszlogen görcsös és megszámlálhatatlan
ismétlésével operál, remélve, hogy a felületes bírálók ezt nem fogják
kizáró oknak tekinteni.

Szembetűnő a
terv pedagógiai megalapozatlansága. Nem derül ki például, hogy a sokat
emlegetett végtermékek (ezek mineműségéről később szólok) hogyan
integrálódnak a gimnáziumi tananyagba, milyen pedagógiai alapozás után
jutnak el a tanulókhoz. Erre persze nem is lehet válaszolni, hiszen
olyan segédanyagról van szó, amely a jelenlegi tanmenetbe csak tanári
furfanggal, nagy innovatív készséggel, illegálisan illeszthető. Vagyis
horribilis költséggel elkészülne valami, aminek hasznosítása aggályos,
gyakorlatilag lehetetlen.

Nézzük a
számtalanszor ismételt szlogeneket. A szövegben talán az adatbázis szó
szerepel a legtöbbször, éppen ötvenszer. Komputerizált korunkban ez egy
olyan bűvszó, amelytől azt reméli a pályázatíró, hogy minden bíráló
hasra esik. Az Emlékpontok-pályázat írója simán tájékozatlan, amikor azt
állítja, hogy Magyarországon nincs olyan adatbázis, amelyet ők
terveznek létrehozni. Közismert, hogy az 1956-os Intézetben évtizede
folyamatosan bővül egy életútinterjúkat magában foglaló
adatbázis.

De mi is az az adatbázis?
Az adatbázis azonos minőségű (jellemzőjű), többnyire strukturált adatok
tárolására, lekérdezésére és szerkesztésére alkalmas szoftvereszköz. Az
adatbázis logikai szerkezetének kialakítása nem triviális feladat. Sok
szempontot kell figyelembe venni a tervezéskor, például pontosan
azonosítani kell, hogy milyen adatok kívánunk tárolni, határoznunk kell
azok összetettségéről, felbonthatóságáról, más adatokhoz fűződő
viszonyairól. De figyelni kell arra is, hogy az adatbázis hosszú távú
használatából származó működési rendellenségeket már szerkezeti szinten
is elkerüljük, és hogy minél kevesebb tárhelyet foglaljon el az
adattárolás2.

Amit egyébként a
szövegíró adatbázisnak nevez, nem igazi adatbázis, hiszen egy ekkora
anyag tárolása és a hozzáférés biztosítása hatalmas munka, éveket és
olyan szakértelem mozgósítását igényli, amellyel a pályázó nem
rendelkezik, vagy ha igen, arról elfelejt írni. A bűvszó azonban az
NFÜ-nél mindig hatékony lehet.

A
közérthetőség kedvéért! Adatbázisban tároltnak nevezhetjük az 5000 vagy a
még irreálisabb 20 000 (!) interjút (egzakt számról soha nem esik
szó!), ha keresőprogrammal a megadott paraméterek szerint bármilyen
összefüggésben lekérdezhetnénk a személyeket, eseményeket, időpontokat
stb. Például olyan férfiakat keresünk, akik 1956-ban vidéken éltek,
nyolc osztálynál kisebb iskolai végzettséggel, mezőgazdasági fizikai
munkát végeztek és a helyi téesz fölszámolásában részt vettek a
forradalom idején. Ehhez az 5000 (20 000?) interjú ismeretében elvégzett
„kódolás” után kellene kitölteni a számítógépes program megfelelő
mezőit és rekordjait, vagyis az összes elkészült interjú leírt anyagát
szakszociológusoknak kellene előkészíteni, és a teljes folyamat ideje
alatt kontrollálni az adatbázisba vitelt. Ez sokéves feladat, hatalmas
költségekkel.

A fogalmi zűrzavarról
az oral history és a life story (életút) keveredése is árulkodik. A
szövegező az 1956-os Intézet honlapjáról csipegetett, ahol ugyan
pontosan megfogalmazva szerepel egyik is, másik is, itt azonban
nagyvonalúan keverednek a fogalmak. (Az Oral History Archívumról, a
Centropa-projektről tett lekezelő, lesajnáló megjegyzések teljesen
megalapozatlanok, bántóak, és e műhelyek munkájának nem ismeretéről
tanúskodnak. Sérelmes, hogy a Történelmi Interjúk Videotára-Soros
Gyűjteményt egyetlen alkalommal sem említik.) Végső célként
életútinterjúk készítése szerepel (indoklásul az 1956-os Intézet
honlapjáról ismerős szöveggel), ami a tervet kétségessé teszi, hiszen az
életútinterjú terjedelme messze meghaladja az oral history interjúét,
és a feldolgozás elviselhetetlenül idő- és munkaigényessé
válik.

Visszatérő érv a projekt
mellett a tanulók identitásának erősödése, a helyi kötődések minőségének
megváltozása. (Hogy ez projektíró szerint pontosan mit jelent, arról
nem esik szó.) A 250 kiválasztott iskolában egyenként két/öt tanuló vesz
majd részt a megvalósítás során. Ötszáz/ezerkétszázötven diák
identitását és videós ismereteit erősítené a projekt. Vagyis
értelmetlenül keveset a befektetett összeghez képest. (Ha iskolánként öt
tanuló venne részt a projektben, egyetlen gyerek identitásának
erősítése akkor is százezer forintba kerülne.) A terv pedagógiai
megalapozatlansága miatt azonban valószínű, hogy a diákok csak a
videózás öröméért vennének részt a munkában. De ettől függetlenül is
kérdés, hogy valóban identitáserősítő-e egy középiskolás diák számára az
idős ember patetikus emlékezése arra az ismeretlen világra, amelyet a
kérdező nem tud értelmezni, felkészületlensége miatt nem tud kérdéseivel
terelni, nem tud a fontosra koncentrálni. Vagyis kiszolgáltatottja
marad a meginterjúvoltnak, aki maga dönti el, hogy traumatikus vagy
hétköznapi élményeit, netán mára nem dicsekvésre méltó cselekedeteit
megossza-e a 16-18 éves diákkal. Az identitás erősödése és a fiatalok
„társadalmi érzékenységének felébresztése” tehát üres szólam, hiszen az
interjúkészítés nem kerül be az oktatás folyamatába, hanem néhány diák
„privát bulijává” züllik.

Az olyan
szólamok, mint például a „tanulók infokommunikációs érzékenységének
felélesztése”, szintén tartalmatlanok. Mert mi az infokommunikáció? „Az
infokommunikációs rendszerek jóval többet jelentenek, mint csak az
informatikai és távközlési rendszerek konvergenciájából kialakuló
rendszerek. Ebbe beletartoznak mindazon rendszerek is, melyek az
érzékelés, irányítás, vezérlés funkcióit látják el. Így pl. e
kategóriába sorolhatók azok a repülőtéri leszállító és irányító
rendszerek is, amelyek a távközlési rendszereken és a
számítógép-hálózatokon keresztül csatlakoznak más
rendszerekhez.”

Miről is beszél a
szerző? Oral history-kérdőívekről, ezzel a teljes járatlanságát
elárulva. Sem a life story, sem az oral history interjúkhoz nem
használunk kérdőívet! Ha kérdőívvel megoldható társadalmi
ismeretszerzésről lenne szó, akkor azt a módszert kellene alkalmazni,
hiszen sokkal olcsóbb, az összehasonlítás, elemzés jóval egyszerűbb, a
válaszok könnyebben számítógépre vihetők, a formalizálás
nagyságrendekkel kevesebbe kerül. Akkor választjuk az interjúzást, ha
problémák köré csoportosítva kell az interjúkat készíteni, mindig a
meginterjúvoltra „szabva” a kérdezést. Az interjúkészítők (szakmailag
felkészült kutatók is!) alapos oktatásban részesülnek, sokszor írásos
sillabuszt is kapnak, de az interjúkészítés a szituációból alakul,
mondatról mondatra új fordulatot vehet. Költségessége mellett azért is
ritkán alkalmazott tudományos eszköz, mert speciális tudást,
felkészülést igényel.

A pályázatban
az áll, hogy a projektmenedzsment tagjai „mélyreható ismeretekkel
rendelkeznek az oral history módszertanáról, módszertani és technikai,
szaktörténészi ismeretekkel az adott történelmi időszakról (1945-től
napjainkig); ismeretük és tapasztalatuk van történeti adatbázisok
szerkesztésében; tantervi ismeretekkel rendelkeznek a középiskolai
oktatást illetően, minőségi információkkal rendelkeznek a magyar
középiskolai hálózatról, szervezési tapasztalatuk van közoktatási
intézményeket érintő programok koordinálásában, kivitelezésében,
pedagógusok képzésében, valamint minőségirányítási rendszerek
kialakításában és működtetésében, rendelkeznek a program
lebonyolításához, koordinálásához szükséges infrastrukturális és
személyi feltételekkel.”

Ennek a
szövegrésznek egyetlen állítása sem állja meg a helyét. A módszerről
való mélyreható ismeretek – egyszerűen nevetséges. Oral
history-adatbázisszerkesztésben sajnos csak az 1956-os Intézet
munkatársa, Lux Zoltán járatos és az OHA munkatársai, akik évtizednyi
időt fordítottak egy, még ma sem hibátlan adatbázis létrehozására. A
többi ponttal is hasonló a helyzet, a szöveg önfényezés, argumentumok
nélkül, az előzmények bemutatásának (és ismeretének)
hiányával.

„A közoktatási
intézmények pedagógusai új módszertani ismeretekkel gazdagodnak,
egyrészről az interjú-készítés és az oral history módszertanával,
másrészt felkészítésük során célzott pszichológiai ismereteket
elevenítenek fel, és bővítenek, valamint konfliktuskezelési technikákat
sajátítanak el.” Nem a közoktatási intézmények pedagógusai gazdagodnak,
hanem csak a 250 kiválasztott tanár kap gyorstalpaló képzést, amelynek
nem része a konfliktuskezelés, korunk másik bűvszava. A felkészítés
során legfeljebb arról szerezhetnek ismereteket a tanárok, hogy miként
kell egy interjút előkészíteni és végigvinni. Mindezt csak nagy
vonalakban, amit ők „legyengített” formában adnak majd tovább
diákjaiknak. A helyzetet tovább rontja, hogy a kontrolling-funkciót is
ők töltik be. Milyen kompetenciával? A közoktatásra tehát maga a munka
nem lesz, mert nem lehet hatással.

Vágatlan videoanyagot az internetre nem lehet föltenni,
mert az élvezhetetlen és redundáns. Évtizedes dokumentumfilmes múlttal
rendelkező szociológusként ismerem az aranyszabályt, hogy a
vágásnál/editálásnál egy perc hasznos anyag keletkezése még a profiknak
is minimum egy-két órányi munkát jelent. Középiskolás diákok esetében
ennek a sokszorosára lenne szükség. Egy kétórás interjúból
harminc-negyven perces nézhető anyag elkészítése – amatőrök
által – legalább két-három heti, napi nyolcórás munka.
Kiszámolta-e vajon a terv fogalmazója, hogy akár ezer interjúnál hány
órát venne igénybe a nézhető anyagok elkészítése? Nemigen, mert akkor
nem tervezte volna a projektet két évre, amiből már öt hónap
eltelt.

A tervnek nincs olyan
pontja, amely a szakmai minimumnak megfelelne.

[…]