Jó
magyar szokás szerint évekig senki nem mozdította a füle botját se, most
viszont botfülek társasága viszi hadba a nem éppen botfülűeket – írta a
mai Népszabadság.

Itt van ez az
ártatlan többciklusú, lineáris képzési szerkezet, melynek bevezetése
valóban korszerű meg főként időszerű lenne, ha már egyszer 1999-ben úgy
döntöttünk, csatlakozunk a Bologna-folyamathoz. Jó magyar szokás szerint
évekig senki nem mozdította a füle botját se, most viszont botfülek
társasága viszi hadba a nem éppen botfülűeket. Csoda, ha az embernek
XVI. század eleji „áthallásai” vannak?

Lássuk, mi a tét! Jelenlegi duális (főiskola vagy
egyetem) felsőoktatási rendszerünk lineárissá (alapszak és mesterszak)
szervezése. Ez utóbbiban a jelentkezők egy kevésbé szakspecifikus, de a
munkaerőpiacon jól hasznosítható alapszak (jelenlegi főiskola) elvégzése
után kedvük, tehetségük és „szakmai kompetenciáik” alapján erősen
szakspecifikus mesterképzésbe (jelenlegi egyetem) csatlakozhatnak, amely
magasabb munkakörök betöltésére képesít.

Az angolszász minta honosítását az Oktatási
Minisztérium végzi. A folyamatban sajátos értékrend érvényesül. A
hivatalnokesztétika: szép, ami egyforma. Végy egy oktatási szintet meg
egy kockás papírt, gyömöszöld bele az előbbit az utóbbiba, és ami kilóg,
azt üsd bele, vagy vágd le!

Itt
van ez a kicsiny művészeti terület. Tíz év koncepciómentes oktatási
törvénykezése ellenére (amely a tönk szélére sodorta az alap- és
középfokú művészetoktatást) a művészképzés még mindig a magyar csoda
egyik világszerte elismert része. Az oktatásirányítók – ahelyett, hogy
megpróbálnák átlátni sikerének mibenlétét, és hungarikumként védenék,
táplálnák, és árulnák a világ oktatási piacán – a pisztolyukhoz kapnak,
ha a művészek nem férnek a kockás rendszerbe.

És mert minden szentnek maga felé hajlik a keze – a
hivatalnoknak is volt valaha szakmája -, a bolognai folyamatot
elborította a tanárképzési lobbi. A „magyar” út: kevesebb tudást, több
pedagógiát!

A készülő rendelet
feltűnően nagy terjedelemben és körmönfont részletességgel foglalkozik a
tanárképzéssel. Nem szól arról, hogy az orvosnak mennyi anatómiát, a
jogásznak mennyi római jogot vagy – hogy a „tanársághoz” hasonló példát
említsek – a mérnöknek mennyi „mérnökséget” kell tanulnia, különféle
kontextusban többször is bebiztosítja a „tanárságra” kiosztandó,
eszméletlen mennyiségű krediteket.

A művésztanárképzés pedig egy kockába került a
„csaktanár-képzéssel” (két tanári szakot követelve azokon, akik –
mellesleg – művészetüket művelik), összemosva egyúttal a közismereti és a
szaktanárképzést. Nota bene: a nemzeti Bologna-bizottságnak külön
pedagógusképzési albizottsága van, amelybe a Művészeti Egyetemek Rektori
Széke (MERSZ) – nagy erőfeszítések árán – két művésztanárt
delegálhatott, ám az albizottság nem vonta be őket az egyeztetési
folyamatba! Pedig a sikeres magyar zenetanárképzés pedagógiai
tapasztalatait – egyik delegáltként – szívesen megosztottam volna a
pedagógiai gurukkal…

Egységes
tanárképzési rendszert! – mondá az Úr. És lőn! Vagyis Józsikánkat –
rendelkezzék bár két- vagy háromjegyű IQ-val, járjon bár 5. vagy 12.
évfolyamra – ugyanaz a tanár fogja tanítani, aki végezhet az ELTE vagy
bármely jelentéktelen – addigra már biztosan egyetemmé avanzsált –
intézmény mesterszakának egyikén. A lényeg, hogy kiválóan tudja, hogyan
kell tanítani azt, amiről alig sejti, hogy mi.

A készülő rendelet feltűnően nagy terjedelemben és
körmönfont részletességgel foglalkozik a tanárképzéssel. Nem szól arról,
hogy az orvosnak mennyi anatómiát, a jogásznak mennyi római jogot vagy a
mérnöknek mennyi „mérnökséget” kell tanulnia.

Az úgynevezett közismereti vonalról (matematika,
történelem stb.) nem beszélek: tegyék az érintettek. De a saját
szakmámban, a zeneművészet területén kénytelen vagyok néhány apróságra
felhívni a tisztelt oktatásuniformizálók figyelmét! Mindenekelőtt arra,
hogy a művészeti képzés, azon belül a zenei képzés attól csodálandó
magyar minta, hogy az elmúlt két évszázadban stabil, egymásra épülő, de
egymástól jól megkülönböztethető amatőr- és profiképzés alakult ki,
alap-, illetve középfokon. Ahhoz, hogy egyetlen zeneakadémiányi
kiemelkedő tehetséget neveljünk ki, valamint egészséges társadalmat,
intelligens közönséget teremtsünk, nélkülözhetetlen a széles bázisú
amatőrképzés, és az attól szakmailag fényévekre levő „preakadémai”
képzés. A zenei felsőoktatásban – a nem éppen szégyenteli művészképzés
mellett – ennek megfelelően kétszintű szaktanárképzés folyik.

Tanári képesítést csak mesterfokon!
– mondá szintén az Úr. Legalábbis az OM munkatársai úgy beszélnek erről
az „axiómáról”, mintha nem is a Szalay utcában találták volna ki.
Angolszász meg egyéb, főként európai mintákra hivatkoznak, és nem
zavarja őket, hogy se az angolszász országokban, se a megkérdezett
európai felsőoktatási intézmények túlnyomó többségében nincs
mesterszakhoz kötve a tanári végzettség.

Aztán itt van ez a másik agyrém, hogy mesterszakon csak
a hallgatók 35 százaléka folytathatja tanulmányait. Ugye-ugye, vészesen
sokba kerül diplomás munkanélkülieket produkálni?! Tetszettek volna
gátat szabni a hallgatói létszám eszetlen növekedésének és a
felsőoktatási intézmények elszaporodásának (ma Magyarországon 72
felsőoktatási intézmény működik!)!

Miért nem lehet például (ahogy javasoltuk) négyéves
alapszakokat tervezni, lehetővé téve annak végén tanári képesítés
megszerzését (persze nem mindenkinek, de szűrni ugyebár cikluson belül
is lehet!)? Erre aztán egy- vagy kétéves, komoly mesterszakokat tenni,
és rendeletben szabályozni, mely területeken, s mely évfolyamtól fölfelé
taníthat csak az, aki adott szakterületen (nem pedagógiáról szóló!)
mesterdiplomát is szerzett? Így nyugodtan ki lehetne mondani, hogy
mesterszakra csak mintegy 35 százaléka mehet tovább a hallgatóknak, és
nem kellene hallgatók sokaságát használhatatlan alapdiplomával utcára
engedni. Ráadásul a négyéves főiskolai hálózatot is sokkal simábban
lehetne a két ciklusba integrálni, s csupán az alapképzést kellene
összehangolni a jelenlegi egyetemekkel.

– A többciklusú képzés bevezetése nem járhat a képzési
idők radikális növekedésével! – mondta a miniszter azon a nyár eleji
egyeztetésen, amelyre a művészeti felsőoktatási intézmények vezetőit
hívta meg. A pedagógiai csomag már akkor 10+30 kredit volt: Kocsis
Zoltánt ne zongorázni, hanem beszélni tanítsuk a zongorázásról! A
művészeti egyetemek azt szerették volna elérni, hogy ha már ekkorára
dagadt a pedagógiai csomag (ami azóta 10+90 kredit lett: igazi
„rákdaganat”), akkor a művésztanárképzés államilag finanszírozott idejét
öt évről hatra növelhessék. Gondolják meg: maroknyi csapatról van szó,
hiszen az öt művészeti ágban eleve mindössze néhány száz hallgató végez
évente, és – a zeneművészeti ág kivételével – a töredékük lesz tanár! De
a miniszter mondta, amit mondott. Érdekes annak tükrében, hogy a
jelenlegi, kétharmadrészt négyéves, egyharmadrészt ötéves tanárképzés
egységesen öt és fél éves lesz! És a művészeti területnek megvan az a
sajátsága, hogy nem lehet kidumálni azt, amit nem tudunk megmutatni!

Néhány éve az OM egyik vezető
hivatalnoka felhívta a tanárképző főiskolák figyelmét, hogy jövőjük a
művészetoktatásban rejlik. Hurrá! Máris terjeszkednek a tanárképzők
„művészeti” tanszékei, és nyúlják le a főként képző-, ipar- és
színművészeti ág hiányzó alapfokú tanárképzési szakjait! S mivel a MERSZ
sajnos nem méri fel ennek veszélyét, élelmes konjunktúralovagok máris
jelentős zsákmányra tettek szert a zavarosban. Ha a minisztérium mégis
átveri az egységes tanárképzést a művészeti területen is, néhány éven
belül semmi nem különböztet meg egy rajz tanszéket az Iparművészeti
Egyetemtől!

S akkor végre
beteljesül a miniszteri vízió, ezekben az „egységes iskolákban” Waldorf
Mária nénik lépnek kettőt jobbra, hármat balra – ez lesz tehát a
táncművészeti ág -, makramézni, sőt, ikebanázni tanítanak százkredites
pedagógiai felkészültséggel – ez lesz akkor a képző- és iparművészeti ág
-, azután ha még fadarabokat is összeütögetnek némi dünnyögés mellett, s
mindezt színre viszik valami bugyuta kis darabban, olyan összművészet
jön létre, amelyről Richard Wagner is csak álmodott valamikor. A dolog
garantáltan sikerorientált lesz, mivel azon a szinten már hibázni se
lehet.

S mi lesz a profiképzéssel?
Mi lenne? Hát ez lesz az!