A PISA-felmérésről
rendezett vitát, illetve kerekasztal-beszélgetést a Köznevelés
szerkesztősége és a Magyar Újságírók Szövetségének Pedagógiai
Szakosztálya, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal támogatásával, amin a TTE
elnöke is részt vett.

A magyar
közvéleménynek a pedagógia iránt fogékony részét erőteljesen
foglalkoztatja az a tény, hogy a magyar iskola egyre gyengébb
osztályzatokat kap a PISA-vizsgálaton / PISA: Programme for
International Student Assessment – hevenyészett fordításban: a tanulói
teljesítmény nemzetközti vizsgálata/. Mit lehetne tenni – nem is
elsősorban azért, hogy javuljon a helyezésünk, hanem hogy magyar iskola
javuljon? Erről a kérdésről rendezett vitát, illetve
kerekasztal-beszélgetést a Köznevelés szerkesztősége és a Magyar
Újságírók Szövetségének Pedagógiai Szakosztálya, a Nemzeti Fejlesztési
Hivatal támogatásával.

A
beszélgetésen részt vett Sipos János az Oktatási Minisztérium
közoktatási helyettes államtitkára, Lantos Gabriella, a Nemzeti
Fejlesztési Hivatal munkatársa, Radó Péter oktatáskutató, Ranschburg
Jenő pszichológus, Miklósi László pedagógus, a Történelemtanárok
Egyletének elnöke és Hegyi Barbara színművésznő. (Hegyi Barbara
színművésznőt azért hívtuk meg, mert azt kértük tőle: legyen ő a laikus
hang a beszélgetésünkben. Érzékeltesse, mi az, amit egy nő, egy anya, a
közügyek és az emberi lélek iránt fogékony, érzékeny személyiség az
iskolától elszenvedett, kapott és elvár?)

A beszélgetést Szunyogh Szabolcs
vezette.

Először vendégeink
ismertették gondolataikat, majd a pedagógia iránt érdeklődő újságíró
kollégák szólaltak fel. A beszélgetés több, mint három órán át tartott.
Különböző vélemények artikulálódtak a vitadélelőtt során, ezek a
vélemények a társadalomban erőteljesen élő, különféle gondolkozási-
problémamegközelítési módokat is megjelenítettek – s ez a
többszempontúság régen nem tapasztalt dimenziót adott a tanácskozásnak.
Nagyon régóta nem volt lehetőség a hazai konferenciák gyakorlatában
arra, hogy alaposan végigtárgyaljunk, végigbeszéljünk egy-egy
kérdéskört. Az eddigi gyakorlat szerint ugyanis vagy a „hívőknek
prédikáltunk”, tehát a liberális előadók kifejtették liberális eszméiket
a liberális közönségnek, a konzervatív, szocialista, vallásos előadók
pedig kifejtették a konzervatív, szocialista vagy vallásos gondolataikat
a hozzájuk hasonlóan vélekedő közönségnek. Azokon a tanácskozásokon
pedig, ahol kezdetben talán még különböző vélemények mérkőztek meg
egymással, a felszólalók nagyon hamar elkezdtek a pártszimpátiáik
szerint fogalmazni, és ettől kezdve nem szakmai filozófiák, hanem
politikai alakzatok csaptak össze. Arra, hogy különbözőképpen
gondolkodó, de politikától független emberek vitájára sor kerülhessen,
nagyon régóta nem adódott lehetőség. Ez a beszélgetés azonban ilyen
volt.
Az alábbiakban közreadjuk a konferencia szerkesztett,
rövidített változatát.

-Bevezetésként kezdjük talán azzal, hogy
egyáltalán elfogadható-e a PISA-vizsgálat szakmai szempontból? Nagyon
sokan azért kritizálják ezt a felmérést, mert megítélésük szerint
olyasmit kért számon a diákoktól, amit azok nem is tanultak, s ezért
hamis eredményeket kaptunk, amelyekből a magyar oktatásügy helyzetére
vonatkozó érvényes tanulságot aligha lehet levonni.

Radó
Péter: Ismeretes, hogy a PISA célja valóban nem a
hagyományos tantárgyi tudás mérése – amiben egyébként a magyar tanulók
évtizedekre visszamenőleg jól teljesítenek – hanem annak kiderítése,
hogy az iskola mennyire készít fel az ismeretek gyakorlati
alkalmazására. És erre a PISA módszertanilag tökéletes eljárás, és ezt
nem is vitatja senki. Vita abban a tekintetben van, hogy mást kellett
volna mérnie. A PISA-vizsgálat az oktatásügy valamennyi területéről
szolgáltat összehasonlítható adatokat, de az egyes kutatások fókuszában
mindig valamelyik terület áll. 2000-ben ez a megértő olvasás volt,
2003-ban a matematikai készség. Az elsőben Magyarország nagyon rosszul
teljesített, a másodikban picit jobban. Nagyon figyelemreméltó, hogy ha a
70-80-as évek társadalmi viszonyait, iskolával szembeni követelményeit
megnézzük, akkor azt látjuk, hogy annak a korszaknak az iskolarendszere
azokhoz az igényekhez mérten nagyszerűen teljesített. Mi történt?
Időközben drámai változások zajlottak mind a társadalom, mind a
gazdaság, mind az oktatás területén, olyan változások, amelyekhez az
iskola csak lassan tud alkalmazkodni. Minthogy az iskolarendszer lassan
alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz, a körülményekhez, ezért mindig
ellentmondás van az iskola mért teljesítménye és az elvárásaink között.
Most éppen egy ilyen helyzet kellős közepén vagyunk.

Ranschburg Jenő: Régebben
történt, hogy megkérdeztem a kisfiamat: barátunk elsős gyereke miért
kap mindig hármast a rajzára? Pedig az óvodában milyen szépen rajzolt!
Azt a választ kaptam: azért, mert kimegy a vonalból. A tanítónéni húzott
két margót a papírra, a gyerekeknek e közzé a két vonal közé kellett
volna rajzaikat elhelyezni, de barátunk elsős gyereke felrúgta ezt a
szabályt. Azóta ezt a vonalat az iskola szimbólumaként használom,
ugyanis az iskola alapvető feladata, hogy az általa húzott két vonal
közé betuszkolja a gyereket. Aki kilóg, azt visszanyomják a két vonal
közé. Mióta iskola van, ez a dolog sajnos azóta így működik. A hatéves
korú gyerek általában kedves akar lenni a felnőttekhez, ezért könnyen
hagyja magát a két vonal közé szorítani. Jobban, mint óvodás korában.
Egyébként az óvodába az ember rengeteg tehetséges gyerekkel találkozik,
de a tíz éves korúak között már nagyítóval járva kell keresni a
tehetségest. Hova tűntek, hol vesztek el ezek a tehetségek? A hatéves
kor legnagyobb veszélye, hogy ezzel a vonalközzé gyúró technikával
leverik a gyerekről a tehetséget. Pedig éppen arra kellene törekedni,
hogy a gyerek individuális érdeklődését fenntartva foglalkozzunk a
tehetségével. Rossz-e a vizsgálat? Azt nem merném megítélni, de azt
igen, hogy az iskolával kapcsolatos szemléletünkben nagyon sok minden
rossz. Én a gyerekeimet nem 1-2-3. osztályba járatnám, hanem egy évet,
két évet, három évet lennének iskolások. Ez azt jelenti, hogy az én
gyerekeim nem bukhatnának meg, hanem egyéni fejlődésük alapján
haladnának, és amit produkálni tudnak, legyen az bármi, az nekem, a
tanítónak: tetszene. Most a szigorú tantervek alapján olykor butának,
alkalmatlannak ítélnek egy gyermeket, pedig csak arról van szó, hogy
mindannyiunkban sokféle tehetség lakik, és nem érvényesül valamennyi
ugyanabban az életkorban.

Hegyi Barbara: Mindenki
szembesül azzal, hogy az úgynevezett éltanulók az életben esetleg
semmire sem viszik, a gyengék pedig sokra. Miért? Biztos, hogy mindenre
szükség van, amit az iskolában meg kell tanulnunk? Én is tanultam
terminális oxidációt, citromsav ciklust, ami biokémia tananyag volt
gimnázium harmadik osztályában. Szerintem ennél sokkal nagyobb szükség
van arra, hogy valaki értelmezni tudja a menetrendet, képes legyen egy
csekket kitölteni, vagy egy gombot felvarrni. Ezért értek egyet a
PISA-val, és ezért nagy gondom a hat és fél éves gyerekem iskolába
íratása. Milyen iskolába írassam? Poroszos jellegűbe, amelyben komolyan
tanítják, ezáltal könnyebben bejut egyetemre, vagy olyanba, ahol
legalább két nyelvet megtanítanak neki? Esetleg olyanba, ahol van
színház és festőszakkör és zenekar és barlangász-klub is, és ahol jól
érzi magát? Különben is, mi legyen a döntő, az iskola közelsége,
kínálata vagy a tanító személye?

Miklósi László: Az alapvető kérdés, ami
körül forgunk, a következő: mire való az iskola? Mire van szüksége a
gyereknek ahhoz, hogy megállja a helyét az életben, hogy boldogulni
tudjon? Mi kell ahhoz, hogy munkát találjon? Kellően fejlett képességek.
Kérdés: a mai iskola megfelel-e ennek az igénynek? Mi köze van a mai
iskolának a mai gyerekhez? Az esetek többségében, finoman fogalmazva
édeskevés. A mai iskola még mindig Comenius világa (45 perces óra, tanár
kiáll és beszél, a diák hallgat, pedig Comenius sok száz évvel ezelőtt
élt és ma a gyerekek, kiszabadulva az iskola falai közül kábeltelevíziót
néznek, interneteznek, egész másfajta szellemi közegben mozognak.
Tisztelet azoknak az igazgatóknak, kollégáknak, akiknek az iskolája nem a
comeniusi rendszer szerint működik. Legfontosabb feladatunk megpróbálni
hidat verni a comeniusi és a mai világ között. A PISA fontos lépés
abban az irányban, hogy nagyobb súlyt fektessünk a képességfejlesztésre,
a PISA-felmérés ráébresztett minket arra, hogy az iskola világa
leszakadt a valóság világáról. Ráébresztett? Ezt még sok pedagógus sem
fogadja el, s a régi módin kíván dolgozni. Vajon egyetért-e ezzel a
szülő?

Sipos János: A pedagógusok
többsége évtizedeken keresztül igyekezett lelkiismeretesen megfelelni a
felsőbb iskolafokról jövő elvárásoknak, és ennek következtében
hihetetlen mennyiségű lexikális ismeretet zúdított a gyerekekre.
Magyarországon évtizedekig az iskolának tanultunk, csak azokon a
felméréseken szerepeltünk jól, amelyek az iskola által kért tudást
mérték. Az ismeretek gyakorlati alkalmazásának hiányosságaira a PISA
2000 kutatás mutatott rá. A változtatás nem könnyű, mert ez nálunk nem
csak szakmai, hanem sokszor sajnos politikai kérdés is. Például az egyik
politikai párt kulturális tagozata az idei nyolcadikos központi
anyanyelvi írásbeli első – szövegértési, TV-műsorokhoz kapcsolódó –
feladata kapcsán kiadott egy közleményt, hogy az Oktatási Minisztérium
az érettségi feladatok közé csak a nemzeti kultúrkincsünk megfelelő
elemei közül válasszon témát. Én nagyon szerencsétlen dolognak tartanám,
ha a feladatsorokat összeállító szakembereknek négy párti konszenzusra
kellene törekedniük annak eldöntéséhez, hogy egy olvasás-szövegértési
feladatban a bajai halászlé vagy a bécsi szelet receptje szerepeljen-e
inkább.

-A politikai
küzdelmek mennyire fékezhetik le a szükséges változtatásokat?

– Gyorsan változó földi életünkben
az iskola világában is vannak, kellenek változások, de bízom a
politikusok – szükséges mértékű – folytonosságot is biztosító
bölcsességében. Csak néhányat emelek ki a legfontosabb törekvésekből. Az
érettségi reformja – amit valamennyi kormányzat támogatott az elmúlt
évtizedben – már „élesben” zajlik, ennek a közoktatásra gyakorolt átfogó
hatása pár éven belül megjelenik. Nagyon fontos a pedagógusképzés
reformja, hogy ne csak a szaktárgyukhoz, hanem a gyerekhez is értő
pedagógusok kerüljenek ki a képző intézményekből. A Nemzeti Fejlesztési
Terv keretében oktatási programcsomagok fejlesztésére kerül sor, hogy
például az olvasás-szövegértés fejlesztése ne fejeződjék be az alsó
tagozatban, kiemelt feladata legyen ez valamennyi szaktanárnak az 5-13.
évfolyamon is. Tudjuk: nehéz a változtatás, de a nagyon erős gazdasági,
társadalmi igény és a határozott politikai akarat ismeretében azt
mondhatom, hogy – mivel az NFT-ben a források is rendelkezésre állnak – a
magyar iskolarendszer korszerűsítésére jó esély van.

A konferencia következő szakaszában az összegyűlt
pedagógiai illetve kulturális újságírók fejtették ki véleményüket.
Közülük idézünk most néhányat.

Bernáth László: Ranschburg
tanár úr vonalelmélete szellemesen érzékelteti azt a jelenséget, azt a
véleményt, amit ő a legfontosabbnak tart, s amivel én a
leghatározottabban vitatkozom. Mint a pszichológusok általában, ő is a
gyerekek egyéniségéhez való alkalmazkodást tűzi a zászlajára.

„A két vonal közé begyűrést az oktatás, a nevelés
elkerülhetetlen részének tekintem.”Csakhogy attól a perctől kezdve, hogy
közösségben, iskolában van a gyerek, bizony, be kell őt gyűrni a
vonalak közé, mert a társadalomnak szocializációs igénye van a tanárral
szemben. Ezek az igények nem bonthatók le egyénileg olyan mértékben,
ahogy a gyerek személyisége esetleg ezt megkívánná. Hallottam, sokan
rosszallják a 45 perces órát, helytelenítik, hogy egy tanóra éppen
negyvenöt percig tart, s van ebben igazság, hiszen az egyik gyerek
figyelme hamar ellankad, a másiké pedig tovább kitart. De nem lehet
oktatást szervezni sehol a világon bizonyos órakeretek nélkül. Egyik
gyereknek kettő óra kell ugyanahhoz, amihez a másiknak tizenöt perc, de
az iskola nem alkalmas arra, hogy ilyenfajta különbségeket tegyen. A
társadalomba való beilleszkedését kell elősegíteni a gyereknek. És ez
fájdalmakkal, fegyelmezéssel jár, ne akarjuk letagadni. Nem lehet mást
oktatni, mint azt, hogyan tud alkalmazkodni a gyerek ahhoz a társadalmi
közeghez, ahol élni, dolgozni fog az iskola után. Ha mindenben igaza
lenne Ranschburg tanár úrnak és a vele azonosan vélekedőknek, akkor
csupa deviáns gyerek szaladgálna az iskola udvarán, az utcán. Mi lenne
ezekkel a gyerekekkel, ha elhagyva az iskolát, munkába kell állniuk? A
fegyelmi és egyéb kötelékek az iskolára és a munkahelyre egyaránt
vonatkoznak. Én ezt a két vonal közé begyűrést az oktatás, a nevelés
elkerülhetetlen részének tekintem.

A PISA-ra térve: lehetnek olyan feladatok, amelyeket a
felnőtt sem ért meg. Egy használati eszköz utasítását, aligha hiszem,
hogy valamelyik felnőtt képes azonnal megérteni. Nem azért, mert n4m
tudunk olvasni, hanem mert a szöveg komplikáltan van megfogalmazva,
nehezen érthető. Ez nem mentség akar lenni, csak kiegészítés. Hiszen én
is örülök a PISA jelentésnek, mely rögzíti a tényt: a magyar iskola
elméleti képzésben az élen jár, a gyakorlathoz viszont nem a szükséges
mértékben közelít. Van egy világ, ahol mindent a gyakorlatiasság
szempontjából vizsgálnak, például Amerika, és egy másik világ, a mienk,
ahol majdnem mindent az elméletre alapoznak. A kettőt közelíteni kell
egymáshoz. A PISA talán rákényszerít erre. Távlatos megoldást csak a
pedagógusképzés modernizálásával képzelhető el. Én ezt tartom a legelső
és legfontosabb lépésnek.

Kadelka László: Nem csak a
felsőoktatást kell megreformálni. Fontosabb ennél az alsó tagozatra
összpontosítani. Felkészültebb tanítók kellenének. Legyünk őszinték: ki
megy ma tanítónak?
„Szembe kellene néznünk az újságírók, a
riporterek, a szerkesztők felelősségével is.”Fiút szinte alig lehet
látni a máshova fel nem vett lányok gyűjtőhelyében, a tanítóképzőkben.
De a lányok közül is kik mennek tanítóképzőbe? Akiket máshová nem vettek
föl. Aki a középiskolában nem tanult meg gépírni, számítógépezni vagy
idegen nyelven beszélni, az jobb híján elmegy
tanítónak.
-Bocsánat, hogy közbeszólok, nem tagadom, van ilyen
is, de számtalan ellenpéldát hozhatunk.
Senkit sem akarok
megbántani, tisztelet a kivételnek, ám tapasztalatom szerint alsó
tagozaton a gyerekekkel foglalkozó felnőttek nyolcvan százaléka jobb
munka híján tanít. De hogy ne csak más háza előtt söpörjek: most a
szövegértés a nagy probléma, miközben a médiából dőlnek az érthetetlen
szövegek. Az arra hivatottak sem tudnak jól beszélni. Egyszer komolyan
szembe kellene néznünk az újságírók, a riporterek, a szerkesztők
felelősségével is.

Rabóczki József:
Csatlakozom, bíráljuk először saját magunkat, de ne általában a médiát,
hanem azokat, akik itt ülnek. Itt mi most eljátsszunk egy rossz iskolát,
ahol első a tanár, utána jöhet a diák. Éppen fordítva kellene ennek
lenni. Itt és most is az elsők az előadók, akik olyasmit adnak elő, amit
a hallgatóság elég jól ismer, amiről már nem kellene beszélni. A tanár
is, amikor bemegy az iskolába, rossz hagyomány szerint beszél olyan
dolgokról, ami a tanulók körében már ismert. A diák feszeng, mert
kérdezni szeretne valamit, de ki kell várni a tanári előadás végét. Meg
kell hallgatnia azt, amit esetleg otthon apjától, anyjától már hallott.
Mindezt tetézik azzal, hogy van tanári asztal, szembe vele ülnek a
diákok. Itt sincs másként? Velünk szemben ülnek a meghívott szakértők, a
padokban feszengünk mi, a közönség. Rossz ez az alapállás. Abból
kellene kiindulni, hogy egyenrangúak vagyunk, információkat adunk,
cserélünk, véleményeket ütköztetünk. Meg vagyok győződve, hogy ez
hasznos, de arról is meg vagyok győződve, hogy más módszerrel, más
didaktikával sokkal többet elérhettünk volna. Én magam mindig problémás
embert választottam és választok munkatársamnak. Olyat, akivel sok gond
van, mert ez az ember rendszerint kreatív. Nagyon jól tudok vele
dolgozni. Iskolai tábor vezetésekor is a legrosszabb gyerekeket
választottam magam mellé a táborvezetői tanácsba. Nekem nem okozott
problémát, hogy valaki kiment a vonalból. Mert ezt a vonalat maguk a
gyerekek húzták meg.

Gyarmati Szabó Éva:
Egyetértek Sipos Jánossal: az értő olvasás tanításában részt kell
vállalniuk a felső tagozaton tanítóknak, sőt a középiskolai tanároknak
is. Ezt tudatosítani kellene a szaktanárokban. De kevés ezt
általánosságban kimondani, hanem figyelembe kellene venni a konkrét
iskolai szituációt.
Gyarmati Szabó Éva újságíró, a szakosztály
elnökhelyetteseCsak egyetlen példát említek. Sokat beszélünk újabban
arról, hogy másképpen kellene tanítani. De nem gondoljuk végig, hogy
másképpen – kinek? Van-e olyan kezdeményezés a magyar iskolarendszerben,
amely arra fókuszál, hogy miképpen lehet jól megtanítani valamit a
lányoknak és hogyan fiúknak? Már tudományosan bizonyították, hogy
ugyanazoknak a tantárgyakat vagy azoknak bizonyos részeit másképpen
tanítva a lányoknak és a fiúknak – jobbak az eredmények. Ugyanis
ugyanabban az életkorban másképpen működik a lányok és a fiúk agya. Ha
nem vesszük figyelembe az oktatásnál az emberek közötti szó szerint
legelemibb különbségeket, nem csodálkozhatunk azon, hogy gyenge
eredményt érünk el.

Horváth Attila: Nem akarom
újrakezdeni a vizsgálat módszereivel kapcsolatos vitát, mert nem tudom a
PISA-val mit lehet kezdeni. Az egyik fő tanulság az, hogy mi nem
helyezünk elég nagy súlyt a képességfejlesztésre, inkább lexikális
ismertek oktatásával foglalkozunk. Szégyelljük ezért magunkat? Vagy
inkább legyünk rá büszkék? Nem tudom, de azt igen, hogy ezelőtt 15 évvel
az Apáczai Csere János Gimnáziumban végzett a vejem fizikusként, és ott
bizonyos a lexikális ismereteket sulykolták. S mi az eredmény, Hogy az ő
évfolyamából már szinte mindenki kint van valahol a világban,
tudományos területen dolgozik.

Száva Eszter: Egyetlen
hatásos tanulást ismerek, ez pedig a résztvevő státuszban történő
tanulás. Olyan pedagógusokat kellene képeznünk, akik képesek arra, hogy a
tanítás során résztvevői státuszba helyezzék a gyerekeket.
Tapasztalatom szerint többségében elkötelezett, jó pedagógusok vannak az
iskolákban. Csakhogy képzésükben a frontális tanítási módszer volt a
meghatározó. Lehet, hogy megpróbálnak háromszor-négyszer differenciált
órát tartani, de ha nem sikerül, akkor visszaállnak a megszokott
tanításra. A pedagógusképzésen kellene változtatni. Úgy kell képezni,
hogy a pedagógusok könnyen és örömmel alkalmazhassák a résztvevői
tanítást. Kérdezzen vissza a tanárt, érdeklődjön megértette-e a gyerek,
amit olvasott? Ehhez azonban az is kell, hogy olyan legyen a légkör,
amelyben a gyerek nem szégyelli újra és újra megkérdezni, ha nem ért
valamit. Pedagógiai tehetségre és szakértelemre, gyakorlatra s főképp a
mainál kicsit oldottabb szemléletre van szükség ahhoz, hogy a tanár ezt a
légkört meg tudja teremteni.

A
beszélgetés harmadik részében a meghívott szakértők az elhangzott
kérdésekből kiindulva fejtették ki véleményüket.

-Nagyon sok minden szóba került most, hogy ne
váljon beszélgetésünk parttalanná, azt javaslom, induljunk el Hegyi
Barbara kérdésén, mert az nagyon jól összefoglalja a probléma lényegét. Ő
azt kérdezte, most hatéves a gyereke, tudni szeretné, minek alapján
döntse el, hová, melyik iskolába írassa.

Sipos János: Ha az én
gyerekem lenne most hat és fél éves, én megnézném az iskola pedagógiai
programját, mit kínál. Olyan iskolát választanék, amelyikben az
osztályban együtt nevelnek mozgássérültet, gyengén látót, értelmi
fogyatékost és ép gyerekeket, ahol mindenféle társadalmi rétegből
érkeznek tanulók, mert egy ilyen iskolában az átlagosnál sokkal jobbak a
személyi és tárgyi feltételek ahhoz, hogy a gyerekemet neveljék,
oktassák, ne csak a szaktárgyakat tanítsák.

Ranschburg Jenő: Én a
művésznő helyében a pedagógus személyiségét, személyét nézném meg. Nem
azt, hogy mit kínál az iskola. Emlékeznek, azzal kezdtem, hogy
mindenütt, mióta iskola működik a következő a rend: van két vonal, és a
gyerekeknek e két vonal között kell lenniük, az iskolának az a dolga,
hogy a rossznak született gyerekeket betörje. Rousseau szerint azonban
az ember jónak születik, és az az iskola a bűnös, amelyik alapvetően jó
személyiségünket megtöri. Kinek van igaza? Én azt hiszem, nagy
valószínűség szerint se jónak, se rossznak nem születik az ember. A
poroszos iskolarendszerrel nemcsak az a bajom, hogy magát meghúzó
gyereket nevel, hanem kreativitását feladó embert is. Szerencsére mégis
nagyszerű, kreatív embereket ismerünk, akik éppen ezeket a kereteket
feszegették. Szentágothai Jánost az általános iskola első osztályában át
akarták telepíteni gyógypedagógiai osztályba, mert képtelen volt a
keretek, a vonalak között maradni. A szülők akadályozták meg
átkerülését. Hajszál híján Nobel-díjas lett. Edisont tíz éves korában
ostoba, buta gyereknek tartotta az iskola, s aztán a világ egyik
legnagyobb felfedezője lett belőle. Tucatszám hozhatnék ilyen példákat.
Nem vitás: az ember kreativitása az iskola igényrendszerével ütközik.
Ezt én luxusnak érzem. A kreativitás lényege, hogy valaki más akar
lenni. Aki a járt utat a járatlanért el ne hagyj!-mondást követi, az
sosem lesz kreatív. Természetesen arról szó sem lehet, hogy az iskolában
minden gyerek azt csináljon, amit akar. Bernáth László a vita kedvéért
azzal vádol, hogy egyszerűen eltöröltem azt a két vonalat, amit az
iskola meghúzott. És ha nincs vonal, káosz keletkezik. Káoszt
természetesen én sem akarok. A mai pedagógia nagy konfliktusa, nagy
kihívása, hogy miképpen oldja meg, hogy a gyerek önmaga lehessen és
közben mégse csinálhasson mindig azt, amit akar. Természetes, hogy az
életre kell nevelnünk, hogy arra kell felkészítenünk a gyerekeket, hogy
ebben a világban boldoguljanak, amiben mi is élünk, és mi sem
csinálhatjuk mindig azt, amit akartunk. De az is természetes, hogy
kreativitás nélkül nincs fejlődés, nincs előrehaladás, a kreativitás
kibontakoztatása az iskola egyik legnagyobb feladata.

-Önök szerint a mai magyar iskolában azt
tanulják a diákok, amire szükségük van vagy amire szükségük lesz, akár a
továbbtanulás során, akár később az életben?

Hegyi
Barbara: Amikor mint szülő gondolkozom azon, hogy mi is
az iskola legnagyobb feladata, akkor mindig a saját diákkorom jut az
eszembe. Kreativitás? Az iskolában gyakran nem tanulnak meg tanulni a
gyerekek, nem tanulnak meg súlyozni az ismeretek között. Mi rengeteget
tanultunk, de sokkal-sokkal több tudásra tehettünk volna szert, ha
lehetőségünk lett volna, vagy egy okos tanárnak lehetősége lett volna
válogatni az ismeretek között, és ha azzal, ami igazán érdekelt
bennünket, mélyebben foglalkozhattunk volna. Biztos vagyok benne, az
ilyen fajta szabadság nem káoszhoz vezet. A kötelezően bemagolt
ismereteket hamar elfelejti az ember, de amit szívből tanult meg azt,
megjegyzi. Ha másképp tanulhattunk volna, most többet
tudnánk.

Radó
Péter: Különböző felmérések készültek a felnőtt lakosság
olvasás megértéséről. Sokkal drámaibb a felnőtt lakosság körében, mint a
gyerekek körében. Persze az, hogy a felnőttek sem értik az
olvasottakat, nem minősíti a PISA – módszereit. Azért mondom, hogy
szimbolikus háború folyik az iskoláért, mert azon vitatkozunk, hogy
használható tudáshoz jusson-e a gyerek, azaz képes legyen előre jelezni,
mikor jön a szökőár – ugyan, hány szökőárral találkozik az ember élete
során -, vagy inkább általános műveltséget adjunk neki az iskolában?
Ezzel kapcsolatban felvetődik, hogy személyiséget neveljen az iskola,
vagy az éppen érvényes társadalmi rendhez szocializálja-e a gyereket? A
szocializáció azt jelenti ebben az esetben, hogy álljon be a sorba, jó
állampolgár legyen, ne bűnözzön, ne fogyasszon drogot, éljen
egészségesen, stb. Az iskola az életnek tanít, vagy saját magának? Ha az
életnek, el kell gondolkodni azon, hogy mi a használható tudás. Azonban
az, amit mi kidobnánk az ablakon „fölösleges általános műveltség”
címszó alatt, na éppen az a társadalmi értelemben alkalmazható tudás. Ki
döntheti el ezt a vitát? Én a reformot azért nem a pedagógusképzéssel
kezdeném, mert az nem eszköze az oktatáspolitikának, hanem tárgya. Ne a
pedagógust, az iskolát kényszerítsük rá arra, hogy autonóm módon
gondolja át, mit kell tennie, mit kell másképpen csinálnia ahhoz, hogy
jobb eredményeket érjen el.

Miklósi László: Én, mint tanár, azt
mondhatom, nem olyan ördöngős dolgok ezek. Nem kerül semmibe, hogy a
tanár az órán visszakérdezzen. Gyerekek értitek, érhető, amit mondtam?
Az se kerül sokba, hogy a megfelelő órán a tanár olyan feladatot adjon a
gyereknek, mint például egy gép kezelési útmutatójának elolvasása,
megértése. Szó volt arról, hogy „be kell gyűrni a gyereket a
rendszerbe”. Kérdés, mikor teszek jobbat a gyerekemnek, ha az
alkalmazkodásra akarom felkészíteni vagy minél autonómabb személyiséggé
akarom nevelni. Szerintem mindkét feladat fontos. Az igazi kérdés, hol
van az a két vonal, amely között az iskolának működnie kell. Másutt van a
hagyományos órán és megint másutt egy kooperatív tanulással vezérelt
órán. Ez utóbbi nehezebb, több előkészítést igényel, de megvalósítható
és nagyon sok kolléga már eszerint
tanít.

Lantos Gabriella: Mielőtt
nagyon megnyugodnánk, hadd tegyek föl néhány kérdést. Tudják-e önök,
hogy Magyarországon száz aktív korú, tehát 15 és 64 év közötti
felnőttből hányan dolgoznak az unióban és nálunk? Magyarországon 52
százalék az arány, az unióban 66 százalék. Ez tarthatatlan helyzet.

Tudják-e önök, hogy kiknek nincs
munkájuk nálunk? Magyarországon az érettségizettek vagy ennél magasabb
végzettségűek ugyanolyan arányban foglalkoztatottak, mint az Európai
Unióban, viszont a szakmunkásképző bizonyítvánnyal sem rendelkezők
foglalkoztatása nálunk húsz százalékkal marad el az unió mögött. Ennek
sok oka közül egyik a képzés. Ugyanis ezek az emberek gyakorlatilag
funkcionális analfabéták. Az írás-olvasás-szövegértés képességük messze
alulmúlja a gyerekeikét. Ez azt jelenti, hogy minden generáció 15-20
százaléka még a szakiskolai képzési rendszerbe se kerül be. Ők a korai
iskolaelhagyók. Őket a PISA se méri. Föltehetően egész életpályájuk
során munkanélküliek lesznek. Mindebből következik, hogy legrosszabb
helyzetben azok vannak, akik a saját családjukból nem örökölték azokat a
készségeket és képességeket, amelyekkel az iskolarendszerben előbbre
juthatnának. Sokat beszélhetünk a középosztály iskoláinak problémáiról,
az alternatív pedagógiáról, kooperatív tanulásról, de ne feledkezzünk
meg arról, hogy minden vizsgálat azt mutatja ki, hogy a legjelentősebb
összefüggés, a szülőnek, konkrétan az anyának az iskolázottsága,
társadalmi státusza, és a gyerek iskolai teljesítése között van. Hogyan
tudja az iskolarendszer az édesanya iskolázottsága, társadalmi
státuszából fakadó különbségeket, a hátrányokat felszámolni, amikor
jelenleg nemhogy csökkentené a társadalmi különbségekből adódó
teljesítményelmaradást, hanem növeli! Tizenkét éves korra gyakorlatilag
eldől a gyerek sorsa és ez egy kasztos társadalom kialakulásához vezet.
Tudjuk, kikből lesznek az értelmiségiek, és kikből a kétkezi munkások,
kik tartoznak majd a középosztályhoz, és kiket szippant magéba
munkanélküliség. Így előállhat az a társadalom, 20 százaléknyi embernek
lesz nagyon hosszú munkanapja és 80 százaléknak semmilyen munkája. Ha ez
bekövetkezik, abban a magyar iskolarendszer bűnrészes lesz.

Sipos
János: – Az esélyegyenlőség megteremtése jegyében az
egyik legfontosabb dolog manapság az információhoz való hozzáférés
biztosítása mindenkinek. Ettől az ősztől kezdve minden iskolában lesz
internet, és hozzáférhetővé válik a Sulinet Digitális Tudásbázis (SDT).

„Iskolarendszerünk talán legnagyobb
bűne, hogy jelentősen növeli a tanulók otthonról hozott
hátrányait.”Idén fejeződik be több, mint tízezer pedagógus informatikai
továbbképzése.

Látni kell, hogy
minden jelentős változásnál sokak érdeke sérül. Sok támogatója van
például a tanárképzés reformjának. Várhatóan a képző intézmény arra ad
majd „jogosítványt”, hogy a pedagógus bármelyik osztályban taníthasson
ötödiktől a tizenharmadik évfolyamig. Remélem, nem hiába harcolunk most
sokan azért, hogy a képzésben jelentősen nőjön a gyakorlati képzés
ideje, ami persze csak az elméleti képzés idejének csökkentése árán
valósulhat meg. Ma a tanárképzésben a gyakorlati képzés aránya 5-8
százalék. (Tanítóképzésben 20, óvóképzésben 30 százalék.) Ezt a
tanárképzési arányt szeretnénk jelentősen megnövelni.

Az esélyegyenlőség szempontjából
másik nagyon fontos elem a motiváció megteremtése. Meggyőződésem, hogy a
lemorzsolódásnak, a tanulási iránti motiváció korai elvesztésének az
oka abban keresendő, hogy sokszor nem a gyerekeknek szóló tudást
közvetítünk. Persze a tanárok sincsenek felkészítve arra, hogy a 9.
évfolyamon matematikából mit és hogyan kell tanítani egy
elitgimnáziumban, illetve mit és hogyan kell tanítani egy szakiskolában.
Lantos Gabriella beszélt a szakiskolai kudarcokról. Véleményem szerint a
szakiskolai kudarcok oka az időkeret nagyobbik részében zajló
közismereti oktatás, nem pedig a szakmai képzés. A közismereti képzés
megújítása, korszerűsítése azoktól a kérdésektől függ, amelyekről
mostanáig vitatkoztunk, elsősorban az érvényes, használható, vonzó,
motiváló tananyag kifejlesztésétől, egy újfajta pedagógiai kultúra
elterjedésétől. (Mivel nincs kötelező kerettanterv, így például megvan a
lehetőség arra, hogy más legyen a helyi tantervben a matematika
tananyag egy varrónőnek készülő fiatal és más egy kőművesnek készülő
fiatal számára.)

Tudjuk,
iskolarendszerünk talán legnagyobb bűne, hogy jelentősen növeli a
tanulók otthonról hozott hátrányait. Viszont a társadalom minden bajának
gyógyítását nem várhatjuk el az iskolától. Esély akkor van a problémák
megoldására, ha a jelenleginél nagyobb hangsúlyt tudunk fektetni a
társadalmi igazságtalanságok csökkentésére. A közoktatással kapcsolatos
törekvéseink erre is irányulnak.