A BME, a Corvinus, a DE, az ELTE, a PTE, a Semmelweis és
az SZTE gazdasági tanácsainak képviselőiből álló informális GT-fórum
vitaanyagát az Élet és Irodalom jelentette meg.

Érdemes erőteljes felütéssel kezdeni: a magyar
felsőoktatás szerkezeti válságban van. Kimeneti teljesítménye rendkívül
változó, helyenként gyenge: a friss diplomások körében a munkanélküliség
kétszerese a hazai átlagos munkanélküliségnek, miközben sokan dolgoznak
olyan állásban, amely nem felel meg a diplomájuk által tükrözött
formális képzettségnek. Tömegével képezünk tanítókat, tanárokat, holott
az általános és középiskolás korosztályok létszáma drámaian csökken.
Legalább harmincöt helyen osztanak nálunk közgazdász- vagy valamiféle
üzemgazdász diplomát, miközben a nemzetközi vállalatok egyre inkább
kiváló minőségű nyugati diplomával bíró fiatal szakembereket
keresnek.

Történészből,
kommunikációs szakemberből, de még jogászból is jelentős túlképzés van,
de kevés a mérnök, a fejlesztő technikus, az informatikus és a
biotechnológus. Felsőoktatási intézményeink hálózata túlméretezett és
szétaprózott. Minőség tekintetében a világtól való lemaradásunk
egyértelmű, hiszen egyetlen hazai egyetem vagy főiskola sem szerepel a
világ kétszáz legjobb intézménye közt.1 Ha van is verseny, Szeged
legfeljebb Péccsel, Debrecen pedig Budapesttel, esetleg a környező
országok némely egyetemével versenyez, de semmiképp sem a rangos
nyugat-európai, illetve a világhírű észak-amerikai vagy távol-keleti
egyetemekkel.

A felsőoktatás nem
megbízható, néhol igen gyenge minősége természetesen összefügg a
közoktatás távolról sem kielégítő teljesítményével. Nyilvánvaló, hogy a
közoktatás reformja legalább olyan fontos lenne, mint a felsőoktatásé,
ezt azonban itt nem tárgyaljuk. A felsőoktatás reformja szempontjából
viszont érdemes öszszevetni a két, egymásra épülő oktatási szint
alapjellemzőit, mert azok eltéréseiből a reformok érdemi különbségei is
jórészt levezethetők.