Programot
készítettek a gyermekszegénység ellen. Mindez 400–700 ezer gyereken
segítene: Magyarországon minden ötödik kiskorú nélkülözni
kényszerül.
(Forrás: Magyar Hírlap)

A héten került Gyurcsány Ferenc miniszterelnök
asztalára a gyermekszegénység elleni nemzeti program. A rövid és
hosszabb távú ajánlásokat is tartalmazó, még nem végleges terv 400–700
ezer gyereken segítene: Magyarországon minden ötödik kiskorú nélkülözni
kényszerül.

Józsi négyéves, és az
óvodában kerüli a többi gyerek: egész télen füstös szagú a ruhája és a
bőre is az otthoni, ósdi vaskályhájuk miatt. Szülei azzal próbálják
kifűteni az egyszobás, a főváros egyik külkerületében található lakást,
amelyben öten élnek. A meszeletlen falú építményt a nagyszülők házának
udvarán alakította ki a család, fürdőszoba nincs, a konyhában, lavórban
mosdanak, a vécé pottyantós, a kert végében. Az anya otthon van a három
gyerekkel, az apa a hivatalos óvodai bejegyzés szerint alkalmi munkás, a
valóságban lopott színesfémmel próbál kereskedni.

Józsi minden bizonnyal egyike a becslések szerint
400–700 ezer magyarországi szegény kiskorúnak. A gyermekszegénység
definiálása nem könnyű. A nincstelenség Európai Unió által is elfogadott
mérőszáma, ha a családban egy főre (fogyasztási egységre) kevesebb
jövedelem jut, mint az átlag hatvan százaléka. Ennél azonban
kézzelfoghatóbb dolgokkal, az adott társadalomban elfogadottnak tartott
létfeltételek hiányával is mérhető a szegénység. Ilyen például, ha nincs
bevezetve a folyóvíz a lakásba, vagy a gyerekeknek mások által levetett
cipőben kell járniuk.

Az egyik Pest
megyei településen élő Horváth család – a név kitalált – a
rendszerváltás előtt nem sokkal tudott kiszabadulni a helyi
romatelepről, OTP-hitel segítségével a város más részére költöztek. A
rendszerváltáskor szinte azonnal munkanélküli lett az anya és az apa is.
Ekkor még csak három gyerekük volt, ám hamar rájöttek, hogy a segélyek
nyújtják részükre az egyetlen megélhetési lehetőséget. Ma már kilencen
vannak. Ahogy nőtt a család, úgy toldozgattak hozzá újabb részeket a
házhoz, amely egyre leromlottabb állapotba került. Megszüntették a
fürdőt is, hogy kialakíthassanak még egy lakószobát. Az udvaron a
pottyantós vécét csak egy négy oszlopra kifeszített pléd takarja el. A
szülők guberálásból, gyűjtögetésből élnek, nem figyeltek a gyerekekre,
akik sorra kimaradoztak az iskolából. Az egyik kislányuk például
tizenhat éves koráig az általános iskola ötödik osztályát tudta
befejezni, ma ő is guberálásból és közmunkából él, mint a
szülei.

Takács Imre, a Gyermekjóléti
Szolgálatok Egyesületének elnöke szerint az iskoláztatás a legfontosabb
kérdés, hiszen annak hiánya termeli újra a szegénységet. Ennek ellenére
egyre több halmozottan hátrányos körülmények között élő gyermek marad
ki az iskolából. A tízezer lakosú Kerepestarcsán, ahol Takács Imre
dolgozik, körülbelül ötszáz nagyon szegénynek mondható gyermek él,
közülük egy-kettő ha eljut az érettségiig, s az általánost is csak felük
végzi el.

Ma az iskolák inkább
kirekesztők a hátrányos helyzetű gyermekekkel szemben, ahelyett hogy
integrálnák őket – vélekedik a gyermekjóléti szakember. Ahhoz, hogy
megforduljon a helyzet, szemléletváltásra, továbbképzésekre, a problémás
gyerekeknek több különórára, korrepetálásra van szükség. A rossz
helyzetben lévő családokban nem érték a tanulás, az „úgyis munkanélküli
leszel, fiam” szemlélet uralkodik.

Takács Imre egyébként úgy látja, a szociális
ellátórendszerünk szerkezete megfelelő, csak éppen nincs feltöltve
pénzzel és szakemberrel. Egy iskolai szociálismunkás-hálózatot viszont a
semmiből kellene felépíteni.

A
Ferge Zsuzsa nevével fémjelzett gyermekszegénység elleni nemzeti program
kiemelt kérdésként kezeli, hogy meg kell őrizni a családi pótlék
vásárlóerejét. Ezzel Takács Imre is egyetért, ám hangsúlyozza: a
szociális támogatások nem mindig „csorognak le” a gyermekekhez. Például
sok szegény családnak van televíziója, sőt DVD-je – ezek
státusszimbólumok ebben a közegben.