Szekszárdi Júlia hozzászólása az Osztályfőnök.hu-n az ÉS-ben
Magyar Bálint politikai örökségéről (és áttételesen az oktatás
jövőjéről) kirobbant vitához.

Semmi
okunk csodálkozni azon, hogy egy Magyar Bálint alakjáról, szerepéről
szóló vita az iskolaügy kérdéskörébe torkollik. A pedagógus Achs Károly
problémafelvetése (Reformer a romhalmazon, ÉS, 2008. november
21.) és Révész Sándor válasza (Vita
nincs!, ÉS, 2008. november 28.) indulatokkal fűtött írások,
ilyen hőfokon pedig kevés az esély az érdemi
dialógusra.

Achs keserű,
reménytelenséget tükröző hangvételét tökéletesen magyarázzák azok a
körülmények, amelyek között elhivatott tanárként most már évek óta
kénytelen tenni a dolgát. Révész Sándor roppant igazságtalanul nevezi őt
komolytalan embernek; Achs Károly nagyon is komolyan veszi a munkáját,
az iskolát, a pedagógusokat, a gyerekeket, az egész hazai iskolaügyet.
Erről bárki meggyőződhet, aki olvassa az írásait. Megidézett képei
nagyon is valóságosak. Bár Révész Sándornak lenne igaza, és valóban
„mikroirrealisták” lennének! Nyilván össze lehetne válogatni a jelenlegi
iskolákból pozitív eseteket is, és ezek alapján derűsebb képet mutatni a
honi közoktatás helyzetéről. Ugyanakkor azt Révész sem látszik tagadni,
hogy az összkép messze nem tökéletes.

Osztom azt a véleményt, hogy nem lehet az iskolaügyben
kitermelődött valamennyi anomáliát Magyar Bálint nyakába varrni. Igazat
kell azonban adnom Achs kollégának, amikor a hajdan Magyar Bálint által
vezetett oktatásirányításon kéri számon a pedagógusok megnyerésének
szándékát (illetve e szándék hiányát). Pedagógusok nélkül nem lehet
oktatási reformot csinálni, hiszen ha a megvalósítók nem motiváltak, ha
jószerivel nem is értik, hogy mi történik körülöttük, ha
kiszolgáltatottnak érzik magukat, akkor nem lesznek partnerek a legjobb
gondolatok megvalósításában sem; és ha ez így marad, a legnagyszerűbb
reformok is kudarcra vannak ítélve.

Az oktatási rendszert mindketten amorfnak, a jelenlegi
oktatásirányítást pedig tohonyának tartják. Valóban az. Ki és miért
hagyja, hogy ilyen legyen? Mi húzódik e tohonyaság hátterében? Kinek az
érdeke, hogy ilyen maradjon? Megszólal-e valaki az oktatásirányítók
közül, hogy kikérje magának ezt a minősítést? Általános tapasztalat,
hogy a hasonló szemrehányásokat süket csönd fogadja. Vajon miért nem
állnak szóba az oktatás irányítói a pedagógusokkal? A hivatalos
előadások, prezentációk és az esetleges ellenvetésekre érkező kincstári
válaszok nem pótolják az érdemi dialógust.

Csaknem két éven keresztül folyt a közoktatás átfogó
megújítására vonatkozó szakmai munka, amelynek során egy az ország
legelismertebb szakértői közül kikerült csoport kereste, vitatta meg, és
foglalta össze az oktatásügy megújítását célzó legfontosabb teendőket. E
munka eredménye a közelmúltban bemutatott Zöld Könyv a magyar
közoktatás megújításáért című kötet.1
Miért nem folyik az ebben foglalt közérdekű kérdésekről széles körű vita
az iskolaügy valamennyi szereplőjének a bevonásával? Vagy a döntéshozók
a reformgondolatokat megfogalmazó kiváló szakembereket sem tekintik
számba vehető (vita)partnereknek?

Vita nincs! – jelzi Révész Sándor válaszcikkének címe.
Miért nincs? Miért nem vagyunk képesek kommunikálni egymással mi, a
közoktatás felelős szereplői: pedagógusok, fenntartók, oktatásirányítók,
pedagógiai kutatók, tanárképzők, szakmai civil szervezetek? Vajon miért
maradtak szinte teljesen eredménytelenek és visszhangtalanok a
közelmúltban azok a (nemegyszer nagyszabású) szakmai rendezvények,
amelyek deklaráltan közös erőfeszítést kívántak tenni az oktatás
problémáinak orvoslására – elvben a szakma legjobbjainak
bevonásával.

Nem osztom Achs
kollégánk véleményét, amely szerint „az iskolaügy halott”, vitathatatlan
azonban, hogy idült válságtüneteket mutat. Sokadmagammal úgy vélem,
hogy a reformok egy részével nem annyira a koncepció, hanem sokkal
inkább a megvalósítás szintjén vannak hatalmas gondok, s ez magyarázza,
hogy a pedagógusok többsége elsősorban a rombolást érzékeli, és a romok
között bukdácsolva nem látja túl biztatónak a jövőt.