Véleményszabadság lévén, szabad ugyan gyűlölködni, csak nem
illik. Gond nem ezzel van. Hanem azzal, hogy a nemes cél egy militáns
nyelvi fundamentalizmus foglyává, hitbizományává vált – írja Papp László
Tamás a Hírszerzőn.

„Van
abban valami rendkívül perverz, ahogy magukat demokratáknak tekintő
értelmiségiek idült vigyorral az arcukon ünneplik az egyébként
Magyarországon soha, egyetlen pillanatra sem uralkodó politikai
korrektség halálát” – észrevételezi
Labanino Rafael. Jómagam örömest veszem a fáradságot, hogy
levezessem: miért is tekinthető pozitív fejleménynek, hogy a
rasszizmus-ellenes harcnak ez a kontraproduktív, önsorsrontó,
alkalmatlan eszközimitációja valóban jobblétre szenderülni
látszik.

Mielőtt ennek okaiba
belemennék, nem szeretnék a definitív résszel sem adós lenni. Hogy
pontosan mi is a politikai korrektség, arra dióhéjban a legjobb tartalmi
összegzést a Szombat-fórum vitaindító hozzászólása adta. Ha a píszí
megmarad az ott leírt – józan kiindulópontnak vehető – eredeti
konszenzuális, fakultatív önszabályzásnál, nem is lett volna semmi
hézag. Abban nyilván minden toleráns gondolkodású illető osztozik, hogy
teljes emberközösségek kollektíven megbélyegző sértegetése morálisan
joggal tilalmazandó.

Elfogadhatatlan valakiket olyanért megbántani,
elítélni, pejoratív jelzőkkel gúnyolni, ami nem bűn, ahogy nem is érdem,
csupán neutrális, veleszületett létállapot. Ilyen a nemzeti, faji vagy
szexuális identitás. Helytelen, így felháborító a feketéket niggernek, a
kínaiakat ferdeszeműnek, a homoszexuálisokat buzinak, az erdélyi
magyarokat bozgornak, a románokat szőrös talpúnak nevezni. Ugyanúgy
helytelen valamely etnikumot/nemzetet teljes egészében bizonyos negatív
dolgokkal azonosnak tekinteni.

Még
akkor is, ha valamilyen helyi rendellenesség, tragédia, borzalom
valóban az adott ország, kisebbség, civilizáció bizonyos erőinek
terméke. Kétségtelen például, hogy a nácizmus német ideológiai
produktum. De mégis abszurd volna, ha a náci rémtetteket „a” németek
bűnének, „németbűnözésnek” hívnánk. Akik egyének (vagy csoportok) vélt
vagy valós tettei okán személyválogatás nélkül, teljes közösségeket
szidnak, akarnak büntetni, azokat méltán sújtja erkölcsi
kiközösítés.

Véleményszabadság
lévén, szabad ugyan gyűlölködni, csak nem illik. Gond nem ezzel van.
Hanem azzal, hogy a nemes cél egy militáns nyelvi fundamentalizmus
foglyává, hitbizományává vált.

*

„A
radikálisabb értelmiségiek azonban még tovább mentek és gyakorlatilag
tabu alá helyeztek minden kijelentést, amely egy – többnyire kisebbségi
státuszú – embercsoportra hátrányos megállapítást tartalmaz. Ekképp
többség és kisebbség minden lehetséges konfliktusát eleve a többség
számlájára írták” – tér ki rá a hivatkozott leírás. Idővel ez a nézet
vált uralkodóvá.

Vagyis immár
nemcsak arról nem lehetett morális szankció és retorzió nélkül beszélni,
hogy „a” cigányok, „a” feketék, „a” spanyolajkúak bűnözők (ami tényleg
barbár hülyeség), hanem arról sem, hogy igenis vannak az Egyesült
Államokban etnikai alapon szerveződő afro- és iberoamerikai bűnbandák,
Magyarországon pedig szubkulturális cigány gettó-alvilág, roma
uzsoramaffia. S ezek óhatatlanul magukon hordoznak bizonyos kulturális
sajátosságokat is. Pedig ez utóbbi tény.

Ahogy az olasz gengszterkultúra gyökerei is
fellelhetők bizonyos szicíliai hagyományokban. De erről nem volt szabad
beszélni a szoclib intellektuális felhőrégióban. Ha valaki mégis ilyet
szólt, jött a kiátkozás. Ahogy a nacionalisták tabusítják, kicenzúrázzák
a többségi nemzet históriájának vagy fejlődésének anomáliáit,
árnyoldalait, defektjeit, ugyanígy tettek a politikai korrektség hazai
és nemzetközi főpapjai a kisebbségek, bevándorlók világának sötét
oldalával.

Eme körökben a
cigányságot (valamint annak konkrét részhalmaz-csoportjait) mindig,
mindenütt dicsérni kellett, és csak dicsérni lehetett. Vagy legalábbis
kínosan tapintatos óvatossággal bátorítani. Ha mégis előnytelen
kontextusban beszéltek a romákról (bűnözés, munkanélküliség, segélyen
vegetálás, a lehetőségeken túlterjeszkedő korai gyermekvállalás, stb.),
akkor rögvest hangsúlyozni kellett: ezek soha nem a
fetisizált/idealizált kisebbség bizonyos egyéneinek, szokásjogi
normáinak hibái, anakronisztikus csökevényei, hanem mindig az önző,
előítéletes, rasszista, kirekesztő többség bűnei okán következtek
be.

Így aztán a többségi
rasszizmusnak a píszí nem antitézise vagy ellentéte, hanem groteszk
tükörképe lett. Amennyiben valahol többség (és/vagy a közhatalom)
illetve a kisebbség egyes alcsoportjai, részpopulációi viszonylatában
összetűzés támadt, a többségi nacionalisták zsigerből a „magyarságot”
hozták ki ártatlan, megtámadott félnek, a politikailag korrektek pedig a
cigányokat. A konkrét szituáció alapos, elfogulatlan, részrehajlás
nélküli vizsgálata egyik felet sem
izgatta.

A
teljes írás a Hírszerzőn olvasható
»