Nemcsak a minaret, hanem az építésüket megtiltó svájci
népszavazás is olyan, mint egy műalkotás: jelkép, jel és utalás. Mivel
Svájcban négyszázezer muszlim, de csak négy minaret található, az Alpok
lakóinak feltehetően nem a mohamedán vallási építészettel van bajuk.
(Sausic Attila, ÉS 2010. 2. szám)

[…]

Az iszlám
vallás jelképei közül Fereshta Ludin tanárnő fejkendője okoz­ta az első
komolyabb konfrontációt tíz évvel ezelőtt. Baden-Würt­tem­berg tartomány
iskolai hatósága úgy ta­lál­ta, a fejkendő nem egyeztethető össze az
állam semlegességével vallási kér­désekben. Az ügy az
alkotmánybíró­sá­gig jutott, amely rámutatott a hiányzó törvényi
szabályozásra. Ezt követően egyre-másra születtek meg azok a tar­tományi
törvények, amelyekre hivat­kozva az oktatási intézmények megtilt­hatják
alkalmazottaiknak vallási és poli­ti­kai jelképek viselését. Ez a
tilalom mel­lesleg egybevág a törökországi szabályozással, ahol nemcsak a
tanerők, de még a tanulók sem hordhatnak fejkendőt állami iskolákban.
Egyedül a bajor tartományi kormány nem hajlandó alkalmazni az egyenlő
elbánás elvét. Bajorországban csak kivételes és indokolt esetekben
vehetők le az osztálytermek falára hagyományosan és kötelezően
kifüggesztett keresztek.

*

Konfliktusokhoz vezetett az elmúlt években az
úszásoktatás és a nemi felvilágosítás is. A muzulmán szülők a fedetlen
testrészek látványától és a házasság előtt feleslegesnek minősített
szexuális ismeretektől igyekeznek megkímélni gyermekeiket – az eddigi
bírósági ítéletek alapján sikertelenül. Új keletű, s még nem tudni,
szabállyá válik-e vagy kivétel marad a berlini közigazgatási bíróság
döntése, amely arra kötelezett egy iskolát, hogy az egyik muzulmán
tanulónak biztosítson külön helyiséget legalább egy imádkozásra a napi
öt kötelezőből.

De kicsiben a
svájcihoz hasonló vitára is sor került három éve, a Kölnben tervezett
mecset és a hozzá tartozó ötvenöt méter magas minaret kapcsán. Csakhogy a
Pro Köln elnevezésű szélsőjobboldali mozgalom helyi népszavazási
kezdeményezése meghiúsult, és a mecset építése azóta megkezdődött.
Csakúgy, mint Svájcban, Kölnben is szerepet vállaltak emberjogi
aktivisták a mecsetellenes agitációban.

Hangadójuk az idős publicista, Ralph Giordano volt. A
nácizmus egykori üldözöttje, az ötvenes években az NSZK betiltott
kommunista pártjának tagja, majd az emberi és kisebbségi jogok ismert
harcosa a kölni mecset ellen kifejtett érveivel most a svájciak döntését
védelmezi.

Annak bizonyítására,
hogy nem csupán önmagát képviseli, Giordano így foglalja össze a hozzá
érkezett levelek tenorját, a politikai korrektség és a jobboldali
populizmus között őrlődő baloldali liberálisok dilemmáját: „Egyetértünk
kritikájával a muzulmán kisebbségről, de nem merjük nyilvánosan
hangoztatni, mert akkor abba a neonáci sarokba állítanak minket, ahol
semmi keresnivalónk.”

A publicista
szerint azonban a kisebbségekkel szembeni tolerancia szabálya nem
kötelezhet lemondásra egy adott kisebbség felfogásának és szokásainak
bírálatáról. A hallgatás, a valóságos konfliktusokról szóló,
emberjogilag érvényes beszéd hiánya, a diskurzus átengedését jelenti a
Giordano által „kortárs nácik”-nak nevezett jobboldali populistáknak.
Érvelését éppen emiatt, egy adott kisebbségre vonatkozó liberális
kritika lehetőségeinek és veszélyeinek szempontjából, érdemes
közelebbről szemügyre venni.

Giordano hangsúlyozza, hogy bírálata nem általában a
muzulmán kisebbség ellen irányul, hanem olyan szokásokat kifogásol,
amelyek ellentmondanak az emberi jogoknak, az emberek közötti érintkezés
Európában elfogadott normáinak – és ebben a fundamentalista iszlámmal
szembenálló muszlimok, nem utolsósorban muzulmán nők a legfőbb
szövetségesei.

Mint megállapítja, a
kritika sarkalatos pontja éppen a nők botrányos helyzete a muzulmán
közösségben. Hogyan egyeztethető össze a Németországban alkotmányosan
rögzített és ezért az itt élők számára érvényes emberi jogokkal a
muzulmán nőknek az iszlám „jogrend”-ből, a saríából levezetett
pozíciója, vagyis alávetettsége, elzárása a külvilágtól, a velük szemben
alkalmazható testi erőszak, a kényszerházasság és esetleges
hűtlenségüknek, a családi „becsület” megsértésének akár gyilkossággal
való megtorlása?

[…]

Olvassa el a teljes cikket az
Élet és Irodalom honlapján
»