Az első
számok azt mutatják, a magyar oktatásnégy év alatt legyűrte a kétszintű
érettségi intézményét. Tegnap legalábbis a magyarból érettségizők alig
három százaléka vizsgázott emelt szinten, és a tavalyi adatok jelzik,
hogy a „komoly tárgyak” sem javítják az arányt jelentősen. (N. Kósa
Judit, Népszabadság)

Pedig a
kiinduló elképzelés tetszetős. Mi több, egy koherens és nagyvonalú
oktatáspolitikai jövőkép része – melynek egyre több eleme kap
gellert a káoszos jelenben.

A
rendszer alkotói abból indultak ki, hogy az egyéni szükségletekkel
törődni képtelen, rigid tanmeneteket a helyzetre szabható alaptantervvel
kell fölváltani. A „kimeneti szabályozás” elve szerint mindegy, milyen
úton, de az érettségire el kell sajátítani mindazt, amit az alaptanterv
előír. Hogy sikerült-e, arról ad képet az érettségi; s hogy a
továbbtanuláshoz szükséges szélesebb körű ismereteket is megszerezte-e,
az emelt szintű vizsgán adhat számot a diák.

A gyakorlat azonban hamar megmutatta, hogy az emelt
szintű macera tulajdonképpen senkinek sem érdeke. A felsőoktatási
intézménynek azért nem, mert ha túl szűk az ajtón a rés, kevesen jutnak
át rajta, így nem ad elég fejkvótát az állam. Az iskola a reputációját
félti az idegen bizottság előtt folyó megmérettetéstől, a diák pedig
egyszerűen diák: majd megőrült duplán tanulni, ha a szimpla teljesítmény
is elég. Hallgatólagos egyezség alakult hát ki azt illetően, melyek
azok a sztárszakok, amelyeknél nem bliccelhető el a nehezebb vizsga –
másutt pedig elég a sima érettségi, lásd fönn.

A baj csak az, hogy a jól kitalált rendszernek volna
még egy eleme: jelesül a felsőoktatás minősége. Világos ugyanis, hogy a
nagy tömegeket mozgató, ámde változatlan tartalmú felsőoktatás nem
eredményezhet mást, mint gyengébb oktatási színvonalat. Különösen, hogy a
bolognai metódus lényege szerint az első három év mindenkinek jár,
valódi minőségi szelekcióra csak az utolsó két éves képzésért folyó
versenyben lehet számítani.

A
felsőoktatás ebben a formájában tehát nem más, mint mézeskalács házikó,
ajtaja csalogatón kitárva temérdek Jancsi és Juliska előtt, akik annak
rendje és módja szerint odabent döbbennek rá a rideg valóra. Arra, hogy a
gyenge alapokkal is végigvihető tanulmányokért cserébe diplomának
nevezett papír jár ugyan, de a vágyott munkára, karrierre, biztos
egzisztenciára az már aligha váltható. Amiből az is következik, hogy a
legmegfoghatóbb módon éppen a diákok érdeke, hogy végre rend legyen a
felsőoktatásban: elvégre az intézményeknek pénzt fial a tömegképzés, a
településeknek presztízst ad a bármily gyengécske zsebfőiskola, a
társadalom meg láthatóan nem bánja, ha fölöslegesen hajít ki az ablakon
milliárdokat.

A diákok érdekében
azonban tényleg kell végre csinálni valamit. Az egyik megoldás a
„bemeneti” minőségi szabályozás: az emelt szintű vizsga kötelezővé
tétele vagy legalábbis a mainál lelkesebb honorálása. A másik a ráció
csatasorba állítása, azaz olyan rendszer, amelyben nagyobb szerepet kap a
diák érdeke, ahol mindenki azt tanulja, ami érdekli és amire
felkészült, s ahol a megrendelői pozícióból fakadóan a diák követelheti
ki a minőséget. Utóbbi módszert nevezzük az egyszerűség kedvéért
tandíjnak. Lehet választani.