„A fiatalok az iskolában politikai értelemben passzívak, csak
»hallgatók«, egészen tizennyolc éves korukig, amikor
hirtelen aktív állampolgárokká kell válniuk” – mondja Jakab György, az
Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársa. Mert lehet, hogy az
Árpád-házi királyokat fejből tudják, évszámmal – de a felelős
állampolgári életre nem készít fel az iskola. ([origo])

Az elmúlt években szép, új szavak bukkantak fel a
közoktatásban. „Kompetencia” – mondjuk ki, és értőn hunyorgunk hozzá,
majd: „integráció” – tesszük hozzá és bólogatunk, és végül
„projektmunka” -  tesszük hozzá jól tagoltan. A betűsorok
mögött felsejlik a tartalom is, arra azonban kevesen gondolunk, hogy
mindezek a bűvös szavak egyfelé mutatnak: az olyan, tevékenység-központú
tanulás irányába, amely során a gyerekek és fiatalok nem csupán
hallgatói, külső szemlélői lesznek a tudásnak, de aktív részeseivé,
alakítóivá válnak.

Sokak szerint ez
még mindig humbug. Ha eddig nem volt baj a frontális tanítással (tanár
táblánál, gyerek csendben ül), ha ez bejött az elmúlt pár generációnak, –
„mi így is megtanultunk mindent” -  akkor miért kellene most
hirtelen váltani? Az okok pedig egy kicsit messzebbre vezetnek – az
iskola falain túlra, sőt – két-három-négy évtizeddel vissza.


„A rendszerváltás óta felnőtt Magyarországon egy új
generáció, amelynek társadalmi aktivitása, kormányzattal szembeni
attitűdje, demokráciához fűződő viszonya nem tér el jelentősen a felnőtt
társadalométól. Egy új generációnyi „homo kádárikusz” nőtt fel,
alapvetően paternalista elvárásokkal, rövid távú koncentráló, erős
fogyasztói igényekkel, közösségi szolidaritás hiányával, ugyanakkor egy
szabadabb, de bizonytalanabb közegben” – áll Szelényi Zsuzsa, az Aktív
Állampolgárság Alapítvány elnökének egy írásában. „Az elmúlt időszak
kormányainak demokrácia értelmezése, hatalomgyakorlási technikái nem
segítették elő ennek az attitűdnek a emgváltozását, az autonóm, önálló
polgárság megerősödését. Magyarország polgárai ma nem tudják kihasználni
és örömmel megélni a demokrácia lehetőségeit, országunkban állandósult a
negatív közhangulat, a pesszimizmus.”

A demokrácia, mint olyan


A demokráciának természetesen számos értelmezése
létezik – sőt, valószínűleg pont annyi, ahányan megpróbáljuk azt
gyakorolni. Érdemes tehát megvizsgálni, hogyan vélekednek a fogalomról
azok a fiatalok, akiket „rá kellene nevelni”. Pontosan erre vállalkozott
2005-ben Csákó Mihály és csapata – ekkor készítették el először az
Iskola és társadalom című felmérést, melyben kilencedikes és
tizenegyedikes diákok a demokráciához való viszonyát vizsgálták. A
felmérés eredményei akkor hatalmas port kavartak – a vizsgálat 2008-as
megismétlése azonban kissé kevesebb figyelmet kapott. Pedig az
eredmények nem javultak.

„Egy irányba mutatnak és
viszonylag koherensek az eredmények – ezt érzi az ember még akkor is, ha
egyelőre nem fejeztük be az adatok elemzését. Most nagyon úgy néz ki,
csak azt a hipotézist tudjuk felállítani, hogy csökkent a társadalmi
szolidaritás” – mondja el Csákó Mihály. A rangsor változásai
mindenesetre magukért beszélnek: a diákok szerint a legfontosabb
demokratikus érték a magánélet védelme, melyet szorosan követ a
törvények betartása, majd a szólásszabadság joga. A tizenkét tagú listán
a többpártrendszer azonban csak a kilencedik helyre érkezett be, ezt
pedig szorosan követi az utolsó három helyezett: a társadalmi
különbségek csökkentése, a szolidaritás a rászorulókkal és a kisebbségi
jogok érvényesülése.

„A
többpártrendszer helyezése egy politikailag tudatos ember számára, vagy
azoknak, akik éltek az előző rendszerben nonszensznek tűnhet” – teszi
hozzá Csákó Mihály. „Fontos azonban tudni, hogy a mostani fiatalok
mindezt nem élték meg, ők nem igazán tudják, mit is jelent a
többpártrendszer.” A kutatás vezetője szerint mindezért az oktatás
hiányosságai tehetőek felelőssé: „Nem jön át a fiataloknak, hogy a
történelem nem „csak úgy van”, és szép, mert régi – hanem rólunk szól a
nóta. Az, hogy valakik megküzdöttek bizonyos formákért, az csak
történelmi adat számukra, amit be kell
vágni.”

Elmondom, de
mégsem

Ahhoz azonban, hogy mindez
megváltozzon, hogy tudatos állampolgárokat neveljünk végbe kellene menni
az úgy nevezett politikai szocializáció folyamatának, melynek legfőbb
színterének az iskolának kellene lennie. Sok a feltételes mód – nem is
hiába. Ahhoz ugyanis, hogy mindez megtörténjen elsősorban olyan
tanárokra van szükség, akik nem kerülik ki az aktuálpolitikai és
társadalmi témákat a tanórákon.

Mindez azonban a mai
politikai légkörben nem olyan egyszerű. „A történelemtanári képzés
része az is, hogyan lehet a diákok kíváncsiságát felkeltő témákat
feldolgozni” – mondja Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem
Bölcsészettudományi Karának dékánja. ” Fontosnak tartom, hogy az
iskolában a tanár ne térjen ki a diákok kíváncsiságára számot tartó
kérdések megvitatása elől, de soha ne foglaljon állást pártpolitikai
kérdésekben. Szerintem ez nem is olyan nehéz, s a tanár magatartásával
is orientál. Ha utóbbit nem kapja meg a diák az iskolában, azon kívül
fogja közéleti kérdésekkel kapcsolatos álláspontját kialakítani. Elég,
ha elfogadott tankönyveinket megnézzük: mindegyik tartalmaz korrekt
ismereteket a demokratikus intézményrendszerről és magatartásról –
ezeket kellene pontosan követni.A társadalmat azonban áthatja a
bizonytalanság, jelen van egy kollektív félelem, és ez a tanárkollégákra
is hatással van. És bár a tudást megkapják az egyetemen, azt már nem
tudjuk ellenőrizni, hogy azt ki mire
használja.”

Mindezt jól mutatja be az az ellenállás,
amivel az Iskola és társadalom kérdőíveit fogadták az iskolákban. A
kutatókat nem egyszer azzal utasították vissza, hogy nem akarnak
politikát engedni az iskola falai közé. Pedig bizony öles a különbség a
politikáról folytatott párbeszéd és a politizálás között.


Csak azért is
demokrácia

Hogyan lehet azonban –
mindennek ellenére és mindezek mellett – felkészíteni a jövő
állampolgárait arra, hogy aktív részesei, gondolkodó résztvevői legyenek
a hazai közéletnek? Bár a helyzet egyelőre kissé elkeserítő képet
mutat, a módszerek adottak. A tanároknak példamutatóan kellene
viselkedniük, a diákoknak pedig meg kellene mutatni: lehetnek aktív,
önállóan ható részesei a közösségnek, amelyben élnek.

Csákó Mihály a francia példát idézi, ahol az
négy-öt-hat éves gyerekek az école maternelle – az óvoda és az általános
iskola első osztályának korosztályát befogadó – intézményekben
tanítójuk segítségével már közösen dolgozzák ki az együttélés
szabályait. Meghatározzák, hogyan kellene viselkedniük, megállapodnak
abban, hogy nem szabad rugdosniuk egymást, és ha valaki szomorú, oda
kell menni hozzá és meg kell kérdezni, hogy van. Így a gyerekek
hozzászoknak ahhoz, hogy ők alkotják meg a szabályokat, hogy van
beleszólásuk a közösségüket érintő ügyekbe.

Ez
itthon azonban még közel sincs így. Míg az iskolai diákönkormányzatokról
a diákok egy része nem is hallott, a fennmaradó helyek többségében
pedig az osztályfőnök delegálja a tagokat, vagy a szervezet csupán
sajátos szakkörként funkcionál, melyet ugyanúgy a pedagógusok, a
felnőttek irányítanak (márpedig az Iskola és társadalom 2008-as
vizsgálatából ez derül ki) – addig nem lesz változás.


Jakab György szerint a változás akkor jöhet majd, ha
az oktatásban a társadalomismeret, a politikai tudatosságot nem csupán a
tudományos zanzákkal (rövidített alkotmánytannal, sok történelemmel,
kevés szociológiával, és így tovább) próbáljuk beadagolni, de azt
összekötjük a cselekvéssel is. „Nem előadást kell tartani a szociális
gondoskodásról, hanem például el kell vinni a gyerekeket a Máltai
Szeretetszolgálathoz zsíros kenyeret kenni” – fűzi hozzá a szakember.


Vannak olyan iskolák, ahol mindez meg is valósul –
ilyen például az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, ahol különböző
projekthetek keretében a diákok tevőlegesen részt vehetnek valamilyen
szervezet munkájában. Nem rég a nyolcadik évfolyam Nyírtelken járt, a
Kedvesház nevű hetes kollégiumban, ahol hét-huszonegy éves, halmozottan
hátrányos helyzetű roma gyerekek töltik hétköznapjaikat. A látogatás
után a diákok hazatértek és a karácsonyi vásárra készített kézműves
termékeikből származó bevétellel ajándékozták meg az otthont.


Bizonyára vannak, akik szerint a nép uralma nem itt
kezdődik, hanem valóban a szólásszabadságnál, a magánélet biztonságánál –
és csúcspontját a szavazófülkék függönyei mögött éri el, négyévente
egyszer. És persze így is lehet – csak az a kérdés, valóban ebből lesz-e
az igazi, színes-szagos, szélesvásznú demokrácia?