Peragovics Ferenc írása a Törökország EU-csatlakozása
kapcsán az ország modernizációjának tanításbeli alkalmazhatóságát
mutatja be.

Tíz éve is már, hogy egy
szakmai konferencián a történelemtankönyveiket bemutató kiadók érveltek
kiadványaik és szerzőik mellett. Ha jól emlékszem, akkor még csak a
Magyar Lajos Alapítvány gondozásában megjelent könyv és a Salamon Konrád
jegyezte tankönyv biztosította a történelemtanításban a
rendszerváltással ránkszakadt többkönyvűséget a 12. osztályban.
(Bizonyára volt más is, de én most a hagyományos struktúrájú és
pedagógiai elveket követő taneszközökre gondolok.)

Nem csak a Salamon-könyv kezdetlegessége,
didaktizálatlansága volt az oka annak, hogy rövid hozzászólásomban a
szürke-narancssárga borítóval megjelent MLA könyvét vettem védelmembe.
Ennek sok más mellett a fő oka az volt, hogy az én
történelemfelfogásommal abszolút egyezően egy külön leckét szentel az
Oszmán Birodalom I. világháború utáni megújulásának, a modern török
köztársaság születésének. Ez a súlyos, véres, külső és belső
konfliktusokkal terhelt folyamat – talán kezelhetjük a történész szakma
konszenzusos igazságának – világtörténelmi jelentőségű, s mint ilyen, a
történelemórán megér egy „teljes misét”.

Ma, amikor az iszlám kultúra emlőin nevelkedett
terrorista csoportok tartják rettegésben a keresztény világ
nagyvárosait, különösen fontos lehet bemutatni egy osztálynyi fiatalnak,
hogyan volt képes a kontinens beteg embere
európaizálódni.

Nem véletlen, hogy a
törökökkel esett meg ez a példátlan fordulat, hiszen az iszlám
legnyugatibb bástyájáról van szó, amely évszázadok alatt folyamatosan ki
volt téve az európai keresztény kultúra fellazító hatásainak. Tény,
hogy a török hivatalos iratokon a birodalom fővárosaként működő
Isztambult mindig a hajdanvolt kelet-római birodalom fővárosának nevén
illették. Tehát Konstantinápolyt szerepeltettek, mint ahogy Isztambul is
a görögből származik (sztan polisz = a Városba). A XIX. század
közepétől kezdve megjelentek az első európai típusú elitképző
középiskolák, amelyeknek jelentős része van az új szellemi légkör
kialakításában.

Ezek a nem
alábecsülendő kulturális-civilizációs hatások szökkennek szárba az
1920-as években, amikor a modernizációs reformok megvalósulnak. A nomád
korszak óta a török (tágabban inkább pusztai) népek életében meghatározó
figura a vezér. Ő az, aki valamilyen hadivállalkozás zsákmányának
ígéretével egyesíteni tudja a nemzetségeket. Musztafa Kemálnak hívják a
modern Törökország vezérét, aki a szultanátus által aláírt megalázó
békét nem fogadta el, megszervezte az ellenállást a görög, olasz, stb.
intervenciós csapatok kiűzése érdekében. A sikeres harcok után írták alá
a módosított, a török fél számára is akceptálható Lausanne-i
egyezményt. E nélkül a katonai és külpolitikai diadal nélkül egészen
bizonyosan nem tudta volna a polgári átalakulás elengedhetetlen lépéseit
megtenni, sokszor brutális kegyetlenséggel rákényszeríteni népére. A
legfontosabbak: a köztársaság kikiáltása, egyház és állam
szétválasztása, a svájci polgári jog adaptálása a török feltételek
figyelembevételével, írásreform, hogy a kisebb jelentőségűeket ne is
említsük.

A „törökök atyja” körül
kialakul egy a korban szokásosnak mondható személyi kultusz. Ez azonban
csak részben a felvilágosult zsarnok által kikényszerített kritikátlan
ujjongás. Mussolini handabandázó hőspózai és teatralitása távol állnak
tőle. A duce hírhedt demagógiájára szokták idézni: „Ha előretörök,
kövessetek; ha meghalok, bosszuljatok meg; ha hátrálok, öljetek meg!”
Ilyesféle gondolatokat az atatürki életműben nagyítóval sem lehetne
találni. Rá sokkal jellemzőbb a „Béke otthon, béke a világban” szlogen,
amely, ha nem is túl fantáziadúsan, de humanista eszményt fogalmaz meg. A
kor érdekes paradoxona, hogy egy iszlám ország, az európai
hagyományokban szűkölködő Törökország lesz a folytatója azoknak a
humanista tradícióknak, amelyek európai talajon fejlődtek ki, és
amelyeknek érvényét a korban éppen Olaszország (majd később Németország)
átmenetileg felfüggeszti. Atatürk az európai kultúrába bekapcsolni
igyekszik hazáját, míg a fasiszta diktátorok országukat kitépni
próbálták ebből a kötelékből.
Európában azóta a kizökkent idő
helyreállt. Ennélfogva a mai Törökország teljesítménye is
relativizálható, más megítélés alá esik. A török riviéra kiépült
szállodalánca mellett eszünkbe jutnak a földrengések idején
kártyavárként összeomló kalyibanegyedek, többpártrendszer uralkodik, de
mindenki tudja, hogy az európai értelemben vett citoyen polgárság bizony
vékonyka réteget képvisel, de említhetnénk a brutálisan szétvert nőnapi
tüntetést is vagy a kurd kisebbség problémáját. Mindazonáltal próbáljuk
meg azt hinni, hogy az egyetlen szekularizált iszlám állam elég erős a
területén is fenyegető fundamentalista attakok elviseléséhez és
visszaveréséhez. Gondolok pl. az iszlámtalanított hadsereg nem
elhanyagolható szerepére. (Érdekes apróság: izraeli turistákkal
töltöttem együtt egy éjszakát egy panzióban éppen futball-VB idején és
megrökönyödve tapasztaltam, hogy micsoda elánnal szurkolnak a török
csapatnak. Akkor nem értettem, most már értem, az egyetlen barát a
térségben, a zsidó állam légiereje a török légtérben végzi gyakorló
repüléseit!) Higgyük azt, hogy a 80 évvel ezelőtti reformok
kitörölhetetlenül szervesültek!

Nem
mindegy, hogy tálaljuk a Török Köztársaság történetét az órán, én inkább
a pozitívumokra szeretem a hangsúlyokat helyezni, és óvatos optimizmust
sugallni. Európa délkeleti lábainál egy politikailag ellenséges
muzulmán ország létezése olyan, ma is meglévő, elzárkózó reflexeket
hozna működésbe Európában, amelyek beláthatatlan következményekkel
járnának. Törökország fontos állam a világon, éppen egymásnak
ellentmondó kulturális és politikai kötöttségei (vágyakozása?) miatt.
Érdekes, hogy az ősi rivális Görögország támogatólag lépett fel az unió
országait végletesen megosztó vitában. De ki tudja, mennyi befolyása
volt az ügyre, lehet, hogy csak az amerikai-brit tandem
gazdasági-katonai-stratégiai érdekei előtt hátrált meg az
EU?

Az első sorompót mindenesetre
felnyitották Brüsszelben, de ki tudja, lesznek-e valaha birtokon belül?
Vagy a régi tréfás magyar szólást idézhetjük: meglesz a törökök
húsvétján!

Peragovics
Ferenc

A
fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját
jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van véleménye, vagy valami
megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.